Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. július) 4. szám, 145–192. p.

Hirtelen alkony. Zajtalan jött, s korán,
most tüzeket rak tar hegyek homlokán.

Merev, rozsdaszín meredélyek alatt
csapkod az élet: tág katlanba szakadt,

eleven csoda. Döng, színlik, kavarog.
Ez itt még Kelet, tűnt török századok

tarka tanúja: csarsija, zaj, fezek,
turbános kövek – dohos falak megett:

apró temetők… karcsú minaretek,
mint égnek szegzett gerelyek merednek. [173]

Feredzsás nők, vak, sűrű sikátorok.
A túlsó parton már Nyugat zeng, dobog.

Egy híd amott a múltba réveszt vissza,
ott gyulladt ki az őrült kataklizma…

Pazar paloták, transzparensek, hidak,
az este barna tövén úgy látszik csak,

mint tiszta gyermek, hogyha hazaáhít,
Egy költő járt itt, borongott bánaton,

csodán, szerelmen, és mindig hazafájt
idegen lelke… sóvárgta a magányt,

idézte földje szikár jegenyéit,
sudaruk fénye annyi bút megszépít…

egy drága anya árva rózsafáit,
mint tiszta gyermek, hogyha hazaáhít,

s könnyesen vágyta sok zúzmarán, éjjel,
hogy betakarja halkuló szívével…

Egy nevet rajzolt százszor a homokba,
s egy arc derengett fel róla ragyogva.

Megértette ő Nyugatot, Keletet,
de nyugtalanul mindig mást keresett,