Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. július) 4. szám, 145–192. p.

Hosszú idő után ismét egészséges tisztulási folyamatot figyelhetünk meg a jugoszláviai magyar kisebbség irodalmi, szellemi, művészeti és közművelődési életében. A folyamatot, amely nem nélkülözi az irányokat megjelölő törekvéseket, és a vihart, amely ezek nyomán eddig sosem tapasztalt erővel zúdult fel, kétségtelenül az új „Kalangya” indította el. Pezseg és viharzik körülöttünk a soká megdöbbentően kihalt irodalmi-szellemi táj, s mintha csoda történt volna, megszólalnak a némák s a szellem szélütöttjei. Ez a homokos-álmos világ máról holnapra megelevenedett, s alig van gondolkodó agy, felelősséget ismerő lélek, amely ne érezné a cselekvés izmokat remegtető, szellemet felgyújtó szükségességét.

Mi történt? Milyen légköri változások, milyen érzéken túli folyamatok, milyen szellemvilági földrengések játszódtak le körülöttünk, hogy ilyen hirtelen azoknak is szívügyükké vált az irodalom, a könyv, a betű, a szó, az eszme és a kritika, akik eddig következetesen tagadták puszta létüket, s „előkelő idegenek” módjára távol tartották magukat minden szellemi mozgalmunktól?

Mi történt, hogy önérzettel és sorstudattal álltak mellénk némelyek, akik eddig visszariadtak a harctól és a felelősségvállalástól, míg mások mérgezett tollal igyekeznek leszúrni a Kalangyát és azt a becsületes szellemtisztító mozgalmat, melyet útjára indított.

Beszélni kell erről, mert a harc, amely nyíltan és alattomosan megindult, sokféle veszélyt rejt magában, elsősorban, hogy ezek az intrikálók megbontják a magyarság különben is kuszált sorait, s lehetetlenné tesznek minden jó szándékú munkát, minden összefogást, s eleve eredménytelenségre ítélnek minden szép akarást. Hangsúlyozzuk: a Kalangya nem a jóindulatú bírálattól fél, ilyent egyenesen kíván, hanem a közösségellenes, sorvasztó cselszövésektől, melyeknek célja a magyar közönség előtt lerontani a magyar írás hitelét. [170]

A Kalangya, midőn néhány hónapi kényszerű szünetelés után szerényebb terjedelemben, de igényesebb célkitűzéssel újból megjelent, szellemi és irodalmi életünket romokban találta. Jóindulatú, de szigorú és tisztító kritika hiányában a szellemi táj elbozótosodott. Vadhajtások, dudvák lepték el, melyeket ki kell irtani, hogy az alattuk sarjadzó nemesebb növényzet levegőhöz és élethez jusson. Az történt ugyanis, hogy részben a magasabb szempontokat nem igénylő napilapok, részben a rövid életű, üzleties folyóiratok, hetilapok s más sajtóorgánumok hasábjain az érdek, a versengés, a kritikátlanság, gyakran a hozzá nem értés évekig tartó konjunktúrájában az irodalmároknak egy olyan elképzelhetetlen és fegyelmezetlen serege burjánzott ki, hogy ezt a bozótot ma szinte lehetetlen átjárni.

Aki ehhez az álirodalmi őserdőhöz igényekkel, a tisztító és nevelő bírálat eszközeivel, a művészi mérték és magasabb szempont kívánalmaival közeledik, lehurrogják, megmarják, átkozzák. Megmondjuk nyíltan: íróink egy része – éppen a kevésbé értékesek és tehetségesek – nem tűri a bírálatot. Ezek abban a meggyőződésben élnek – mert ezt a meggyőződést nevelték beléjük –, hogy amit alkotnak, tökéletes. Még a legjobb szándékú bírálatot is elutasítják „illetéktelenség” címén. (Természetesen ezt az „i1letéktelenséget” ezek az öncsinálta írók maguk mondják ki.) Nagyon kevés azoknak a száma, aki önmaguknál magasabb fórumot hajlandók elismerni, s valamely művészi vagy irodalomesztétikai elvet magukévá tudnak tenni. A Kalangya szerkesztői azonban tisztában voltak azzal, hogy a dilettantizmus elleni hadjáratukban igen erős, eszközökben nem válogatós, szívós és nagyszámú ellenféllel találják szemben magukat. Akiben nem szilárd a meggyőződés, hogy igenis lehet a vidékiesnél magasabb rendű, tisztább és értékesebb irodalmi életet teremteni, az abban a pillanatban visszarettent volna vállalkozásától, amint a műkedvelők kórusa felzúgott. Aki azonban hiszi és hirdeti, hogy meg nem alkuvó akarattal, a cél elérése érdekében kívánatos szigorúsággal kiválasztással, a tehetség felkarolásával és helyes irányításával, a művészietlen és a giccs kigyomlálásával meg lehet teremteni az egyenes fejlődés feltételeit, nem rettenhet vissza még akkor sem, ha olyan eszközökkel és olyan lovagiatlan formában támadják, hogy az már közel jár az áruláshoz.

Az egyik elégedetlen szerint a Kalangya stílusa, szempontjai, elvei és cikkei túl magasak, túl nehezek. A másik azt veti a szemünkre, hogy még mindig nem elég magas a színvonalunk. Vannak, akik 48 oldalról szednek össze sajtóhibákat, tollbotlásokat, idegen szavakat, s azokat egymás mellé ragasztva megállapítják, hogy a Kalangya írói nem tudnak magyarul. Akad olyan is aki kétségbe vonja a szerkesztő elemi jogait: hogy visszaadhassa azt az írást, amely esztétikailag nem tetszik, szempontjaival, a lap irányával nem egyezik, vagy pedig egyenesen rossz és művészietlen. Mások ikes igékre s helyes magyarság elleni hibákra vadász[171]nak anélkül, hogy ismernék az új helyesírást s nyelvszabályokat. Van olyan „kritikusunk” is, aki szerint a Kalangyának nincs iránya és világnézete, nincsenek vezérlő szempontjai. Mások szerint az a baj, hogy a Kalangya helyet ad minden írásnak, akármilyen a belőle kisugárzó életszemlélet. Ez így is van. Első követelmény: aki ír, művészettel, hittel, építő szándékkal fogjon tollat. Az a vád is kitalálás, hogy a Kalangya lehanyatlott. Az indulásnál 245 előfizető volt, ebből 48-an, akik azelőtt sem érdeklődtek a mi ügyeink iránt, visszaküldik, de helyettük újak jelentkeztek, s ma a Kalangya előfizetőinek száma 275. Ezek el is olvassák. Az előfizetési díjat pedig sosem kell perelni, mint a múltban. Állítjuk, hogy a Kalangyát akkor hevertették felvágatlanul, amikor válogatás nélküli, majdnem minden beküldött írást leközöltek. Az egészen selejteseket is.

Azok, akik munkánkat szeretettel figyelik, s tudják, hogy mennyi külső és belső akadályt kell leküzdenie egy magyar folyóiratnak, tisztában vannak azzal is, hogy még az út elején tartunk. Sem formában, sem terjedelmében, sem az anyag elosztásában a Kalangya nem végleges. Lépésről-lépésre haladunk a kitűzött cél felé, s mindenekelőtt azt szeretnők elérni, hogy a magyar olvasó magasabb igényekkel vegye kezébe a folyóiratot, s íróink több önkritikával, gonddal és érzékkel, a leírt szó nagyobb felelősségének tudatával művészit alkossanak. A Kalangya a megkezdett úton nem fog megállni, még az avatatlan s szemmel láthatóan rosszindulatból fakadó támadások pergőtüzében is kitart eredeti álláspontja mellett, hogy nem mennyiségi, hanem minőségi munkára van szükség. Ennek a magasabb igényekre törő, sokaknak talán nem rokonszenves, de elkerülhetetlenül szükséges törekvésnek lesznek írói hiúságukban megbántott és ezért fullánkot eresztő „mártírjai”, de hisszük, hogy az igazán tehetségesek közül legalább ugyanannyian akadnak, akik örömmel üdvözlik mozgalmunkat, amelynek jelszava: az érték védelmében, a dilettantizmus ellen. A Kalangya soha nem fog igazi értékeket mellőzni. Az igazi tehetség, az elhivatottság nálunk tárt ajtókra, segítő szándékra, a legmesszebbmenő istápolásra talál. Magasabb mértékkel akarunk mérni, hogy csatlakozhassunk ahhoz a magyar irodalmi és művészeti színvonalhoz, amely fokozatosan elismerésre talál széles Európában. Az igazi írókkal szemben kényes igényekkel lépünk fel, hogy megismerjenek és elismerjenek bennünket. Ez azonban addig nem lehetséges, míg több a dilettáns, mint az író. Mert ők okozták már eddig is a legsúlyosabb károkat, miattuk vesztettük el hitelünket itt is, Magyarországon is. Ezek a magyar írók ássák alá irodalmi és közművelődési életünk tekintélyét, ezek riasztják el a közönséget, ezek veszik cl a becsülettel és felelősséggel dolgozók kedvét, ők tervezik az összeesküvéseket a magyar kisebbség szervezetei ellen, s ők bomlasztják összetartásunkat. Súlyos szavak ezek, de kérdezzük: magyar cselekedet az, ha egy akármilyen jelentéktelen, de magyarul megjelenő lapban egy magyar egy másik magyar nem magyar hangzású családi nevébe köt bele [172] Petőfi mi volt? És Herczeg Ferenc, Szenteleky, Rákosi, Gárdonyi, Heltai, Molnár Ferenc és még egész sereg nagy és halhatatlan magyar? Egyesek úgy látszik, azt hiszik, hogy magyar szolidaritás az, ha azok malmára hajtják a vizet, akik különben is azt hányják a szemünkre, hogy itt senki sem magyar. Ha gondolják, hogy ez magyar cselekedet, csak folytassák. Habár nem ízléses, ellenkezően csúnya és kíméletlen merénylet egységünk ellen, az egyéni törtetés és alantas módon való érvényesülni akarás gonosz megjelenése, amely nem vezet célra, csak bomlaszt. Az ilyen modor árt mindig és mindenütt, de különösen kisebbségi sorsban tud iszonyúan pusztítani, mert ezer és ezer nem magyaros nevű, de magyarul érző, derék polgártársunknak lelkében fakaszt keserű, elriasztó érzéseket.

Hiúságukban megbántott, egyéni érdekeikben sértett embereknek ezek az újabban egyre gyakoribb felhorkanásai és apró gonoszkodásai az egész kisebbségi magyarság szolidarizmusa ellen nem fognak bennünket megállítani azon az úton, amelyen elindultunk, s amelyről azt hisszük: egyenes, becsületes, célravezető és magyar.