Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. július) 4. szám, 145–192. p.

Szeme húszéves, a haja negyven, szája erős, fogaival kemény férfitusákról árulkodik. Szavai ezer zugát tárják fel elmúlt életének: titkos folyosókat, kincsekkel megrakott kamrákat, hét lakattal lezárt ajtókat. Emlékezetének padlása tele pókhálós csodával, mit valaha szeretett, de azóta megunt, elhajított. Láthatóan nem felejt el semmit, van néhány üvegkoporsója is lehunyt szemű, fehér, törékeny asszonnyal, akik szintén elmúltak, de ha az élet rárakta kérgek szívén megrepedeznek, emlékük visszajár, illatuk körötte szálldos. Most is reájuk gondol, szavával őket idézi, simogatja – mesél. Szeretettel – önmagáról is –, olyan természetesen, mint a gyermek.

– Én szeretem magamat, mert amit szerethetek, mind magamon át szeretem. Csókos asszonyi száj, jó bor, muzsika… nem is vontam én meg magamtól soha semmit. Jól élni, szépen élni: mindig ezt kerestem. Mások gyűjtöttek, kapargattak – dolgoztam én is, de amit kerestem, el is költöttem.

Húszéves szeme megcsillant, cigarettára gyújtott. Kabátzsebéből rázta ki a papírdobozt.

– Száva – gondolta az asszony. – De az is lehet, hogy Dráva. Csak abban volt bizonyos, hogy nem Vardár. A Vardárt úgy [167] meglátja az ember, mint a báli cipőt vagy a disznóbőr kesztyűt. Vannak dolgok, amiket csak azért tartunk márkásnak, mert drága.

Szívta a cigarettát, és a füstpárán keresztül az asszonyt nézte, akihez beszélt. Körmein megérezte az asszony tekintetét, zavarba jött, és tíz ujjával beletúrt dús, szőkeezüst hajába.

- Két napja úton vagyok, jól fog esni a fürdőszoba…

Viharvert pumpnadrágját előkelő gesztussal húzta fel, ahogy nyugtalanul helyet változtatott. Kár volt a fáradságért, a pumpnadrágon súlyosabb műtéttel sem lehetett már segíteni.

Életpiros arca harmincévesnél nem mutatta idősebbnek, de a szeme sarkában huncutkodó mosolyráncok néha a negyvenöt éves férfi sokat átélt szarkalábjaivá mélyültek.

Újabb cigarettára gyújtott, s azt mondta:

– Amiről nem muszáj, nem mondok le soha.

Lehet ugyan, hogy közben arra gondolt, hogy ennek ellenére is mennyi mindenről le kell mondania. Mindenesetre úgy fogta fel, hogy önként mond le az élet különféle örömeiről, ha már éppen arra kerül a sor.

– Ha akartam volna, ma villám lehetne Topčideren, s kötegszámra részvényem. De számomra a függetlenség az első, és a becsület.

– Mindég a magam ura voltam – folytatta –, akkor is, amidőn kétszáz holdon gazdálkodtam, akkor is, amidőn az árverésből megmaradt pénzen nagykereskedést nyitottam. Saját autóm volt. S amikor már semmim sem maradt, csak az autóm, akkor is a magam ura voltam. Mint sofőr is pompásan megéltem.

S harmincéves fogait megvillogtatta hozzá. – Aztán az autóm is elvitték azok a fránya fináncok…

S gyermekszemeivel kicsit reménytelenre váltan nézte az asszonyt, aki illő csodálkozással hallgatta a szenzációs élettörténetet, de egyébként semmi különösebb érzelmet sem mutatott az életművész iránt. Ez elkedvetlenítette a férfit. Szeretett volna valami meglepőt mondani, hogy kizökkentse a nőt zárkózottságából. Kis mélységet akart, az érdeklődés medrét szakadékosabbá, izgalmasabbá tenni. Azt akarta, hogy a nő kérdezzen.

– Asszonyom, talán nem is hallgat a szavaimra?

– Ott tartott, hogy az autója is elúszott…

– Hát amikor az autóm is elvitték, megházasodtam…

Az asszony felkacagott. Igazán, szívből. A férfi boldog mosollyal fogadta a váratlan sikert. Most érezte először, hogy a házasság növelte a tekintélyét. Végre feloldódott a makacs közöny, és a nő megkérdezte:

– Na és ezzel rendbe jött minden?

A férfi mélyet sóhajtott:

– Szegény, jó kis feleségem… Állandóan betegeskedik…

Mosolyráncai újra elsimultak, csak homloka felhősödött el, mint a nyárvégi alkonyat.

Minden gesztusa azt jelezte, hogy itt van a kutya elásva. Mély csend, kifáradt sóhaj, aztán a két kar megfeszülve, erejét ropogtatta. [168] A fiatalos szemek kértek, panaszkodtak, kívántak, s ez a furcsa éhesség nehézzé tette a levegőt.

– Sokat dolgozom, minden orvosságra, szanatóriumra megy el.

Mintha pillanatra hazarepült volna, így, lecsukott szemekkel olyan gondterhelt volt az arca, mint valami fáradt, negyvenöt éves férfié. Azután újra az asszonyra nyitotta tekintetét. Hiába, nem tudott róla lemondani. – De miért is mondana le? – A többért a drágábbért többet kell küzdeni. Semmi sem hull magától az ember ölébe.

Hirtelen elégedetlenség támadt benne a külseje miatt. A nők ilyesmire oly sokat adnak.

– Csak annyi időm lesz, hogy átöltözzem. Ma még egy banketten kell részt vennem – jegyezte meg hanyagul.

Kinézett az ablakon. Közeledett a városhoz, ahol le kellett szállnia. A nő továbbutazik… Az illatos, ápolt nő. Jó lett volna vele maradni… De milyen badarságokról is ábrándozik. S mi mindent nem fecsegett össze. Csak azért, hogy meghódítsa. Utólag nagyon restellte. A nő biztosan kineveti majd, ha leszáll. Úgy kifordította magamagát, mint valami ócska kabátot. Minden titkát kibeszélte. Utálatos volt, szégyentelen, férfiatlan. Csak azért, mert azt hitte, hogy itt eredményt ér el, s valamibe pillanatra megkapaszkodhatik. Valamibe, mielőtt zuhanni kezdene a tovatűnő napsugaras életből a semmibe, a sötétségbe.

Arca váratlanul ötvenéves lett. A szája is hirtelen megöregedett. Csak most látszott rajta, hogy milyen ősz és csapzott a haja. Az asszony riadtan nézte. Nehéz nyomást érzett. Mintha a férfi minden gondja, bánata lelkére súlyosodott volna.

Szemük találkozott. A lélek pillanatnyi, süket csendje minden zajt elnyelt körülöttük. Kattogást, robogást, füttyöt, emberlavinát. S ekkor halkan megszólalt az asszony. A hangja lágy volt, puha, megereszkedett. Olyan, mint az őszharmatos, gyenge fű.

– Mondja… miért akar nekem tetszeni?

A felelet úgy szakadt ki, mint tűzhányóból a láva, s mindent elborított.

– Nem tudom, csak akarok, nagyon… kimondhatatlanul.

S férfiszemei nedvesen csillogtak.

– Meg szeretném csókolni – tette utána.

Az asszony a kertek orgonabokrait nézte, a piros és sárga tulipánokat, melyek úgy elszaladtak, mint a tűnő pillanat. Minden jön, siet, tovafut, de a szem írisze a lélek kertjébe ment át mégis minden tiszta ajándékot. Tekintete tétován a férfira hullott, akiből nem látott már semmi mást. mint a feléje hajló lelket, mely menteni akart valamit a maga számára az elrobogó pillanatból. Valami ajándékot, amit érdemes megőrizni. Tiszta ajándékot.

– Hát – akkor csókoljon meg…