Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. július) 4. szám, 145–192. p.

A szél felkavarja a port, és a magasba sodorja. – A boszorkányok seprőnyélen lovagolnak – mondják ilyenkor. Ha most a hold rávilágít a porfelhőkre, szinte érezni, hogy kezünkben a titkok kulcsa! De nem történik semmi, talán nincs is titka az éjszakának, csak az ember lelke keresi szüntelenül. Benépesíti még az eget is elképzeléseivel, az égi mezőt, ahol most terelik karámba a holdkaréjt az égi béresek, a csillagok. Mihelyt odaérnek az ég aljához, hajnal lesz.

De addig jó darab idő van még hátra.

Idegen, kabátos ember surran végig a poros utcákon. Mint az árnyék, úgy siet, lopakodik. Kocsmáról kocsmára jár, feltűrt gallérja mögött olyan az arca a sápadt holdfényben, mint a kréta. Nem lehet jó szándékú, aki így bujkál az éjszakában.

– Aki teheti, kerülje az éjszaka magányos vándorait, az olyanokat, akiknek vastagon ül a por a cipőjükön jeléül annak, hogy messziről jöttek. Aki pedig messziről jött, úgy is nyomtalanul tűnik el az éjszakában.

Bancsák néni mintha ilyeneket mondott volna, lehet, hogy nem egészen ezt, mert már öregesen mozgott a nyelve, és foghíjas is volt: nehezen lehetett érteni a szavát. Valamit mondott, motyogott, de azok hárman az asztalnál nem figyeltek nagyon rá. – Csak beszéljen a tekintetes asszony, nem zavarja úgysem az ő szavukat.

– Azt sose lehet tudni, kinek mi fáj – mondja az egyik, s belebámul a lámpába.

Igazat szól, s az igazság után hallgatás következik. Mert az igazság unalmas, efelől nem lehet sok szót szaporítani.

Lehet, hogy ezért hallgatnak most ezek itt, a kocsmaasztal körül. Vagy még mindig az iménti ember jár eszükben? A krétaképű, aki bejött, rendelt valamit, meg se itta a borát, s máris szaladt! [162] Vitte a köpenye, meg a hirtelen támadt esti szél. Talán azon tűnődtek, hol jár azóta? Vagy hogy miért nézett szét olyan kutatón közöttük, mintha keresne valakit.

*

– Na, nem isznak? – érdeklődik Bancsákné hangjában szemrehányással, amely elítéli az absztinenciát.

– Adhat még hárommal – a szélről ülő mondta ezt, mert ismeri a kocsmázás íratlan szabályait: hogy ilyenkor, éjfél felé már nem illik üres pohár mellett üldögélni. Mert csak egy szavába kerül a vénasszonynak, hogy: „fájront, emberek!” – és már künn is vannak az utcán. „Hát jó, még hárommal.” Ülnek körben az asztalnál, keresik a szót, amely szépen elindítja majd a beszélgetést.

A nyitott ajtón beárad a szeptember. Már foga van a nyárnak, ilyenkor, este szelek kavarják a port. Messziről mintha mozdony búgna. Vagy csak a gyár gépe?

De mi ez a kopogás, amely az utca felől közeledik? Azt vélnéd, emberléptek ütemes muzsikája, de mint a kikopott verkli, csak minden második taktusa szól.

Ember furakodik be az ajtón. „Adjon Isten” – mondja –, és már értjük, hol van a hiba a léptek kopogásában, mi tette olyan kísértetiessé: a pótláb taktusa, a falábé. Lihegve mondja a jó estét Tatár András, mint a randevúról elkésett ember. Fagyos „jó estét” a válasz. Tatár Andrásnak ez is elég. Mert csak olyan lődörgő koldusforma. Nem egész ember. Fából van a lába.

De mikor odakopog az asztalukhoz, s újból köszönti őket: „Adjon Isten, emberek” – csak rámered a tekintetük: ezzel meg mi van itt? Mert rá volt írva az arcára, hogy az imént történt vele valami, s most embert keres, embert, akivel közölni akarja, kijár hát neki az érdeklődés.

– Kopog-e még a faláb, András bácsi? – kérdik. Hallgatás után mondja csak, amikor már leült:

– Hát hiszen kopog az, hallhattátok. De már nem sokáig – teszi hozzá titokzatosan.

Összehúzza a szemét, és hunyorit vele. Úgy vélnéd: tud valamit az öreg!

De ez a kacsintás most csak Bancsáknének szól, és annyit jelent, van pénzem, vendég vagyok, gyere hát elő, öregasszony, kérdezd meg illendően a vendéget: tetszik parancsolni, Tatár bácsi?! Bor, ser, pálinka vagy esetleg kracherli?

A hunyorításra Bancsákné elő is jött: nem kínálta ugyan felsorolva az italokat, csak hozzákapcsolta az új vendéget a társasághoz, kérdezvén:

– Negyediket?

Vagyis: a három pohár mellé még egy negyediket. Mire Tatár András szertartásosan, kimérten bólintott. Így, így, ez a dolgok rendje, amikor néki pénze van. Ha nincs, elmarad a kacsintás –, [163] s Tatár András szeme, mint a beteg macskáé, a sarokban köt ki: ha adtok italt, nagyon jó, ha nem adtok, az is.

*

Hosszú szünet után, amikor már ittak egyet, akkor folytatják csak a szót:

– Hát hogy is vagyunk azzal a kopogással? Csak nem készül kend a föld alá, és ez lenne a halotti tor, előlegbe?

– Nem úgy értettem, hanem hogy táncba mék majd.

– Fél lábbal?

– Nem a, kettővel.

– Hát hun a másik, mutassa?

– A másik? – Tatár András körülnéz, mintha mérlegelné: érdemes ezekre titkot bízni, azután mégis kimondja:

– Az majd csak most nől ki!

No, ugye, hogy bolondság az ilyen beszéd? Vagy tréfa, mert hogy nőhet ki egy láb, mikor egyszer levágták? De a tréfára, ha már felültek neki, tréfával kell válaszolni.

– Talán táltoszsírral kenegeti kend?

Jólesik nevetni, velük nevet Tatár András is. De aztán szájára teszi az ujját. Ez hallgatást parancsol. Mert a szeme sarkából észrevette, hogy odafigyel ám Bancsákné is.

– Mégiscsak rejteget valamit az öreg – gondolják.

*

Fagyos arccal isszák a pálinkát.

– Egészen biztos, hogy titka van Tatár Andrásnak – jár a fejükben –, mert sok a pénze. Akinek pedig szegény ember létére sok a pénze, az titkot rejteget. – Lehet, hogy holnap valamennyien csendőrkézre kerülnek – gondolják zavarosan elrévedő tekintettel – de a fene bánja, egyelőre isznak.

*

Messze járnak már, a harmadik kocsmában. Itt már nem Bancsákné ismerős tekintete méri végig őket. Idegen vidék ez, biztonságosabb a titkok számára.

Belemelegszik az öreg is. Egyre jobban. Szól a „harmonika” is. Úgyhogy az embernek kedve támad kitáncolni a terem közepére, a muzsika elé. Aztán csak kurjantani kell egyet valakinek, s kész a dáridó. De ha az éplábúak nem kezdik. Tatár András nem szökhet féltalpára a hatvan esztendejével.

Aztán úgy érzi, hogy ez nem mehet így tovább! Beszélnie kell, meg kell szólalnia. Mert ezek nem kérdezik. Akár reggelig is itt ülhet velük, akkor sem tudakolják: honnan a pénz? Konok fajta, ismeri mindegyiket. Konok kubikusfajta. Most ugyan gyári emberek, de ott van a lelkűkben kitörölhetetlenül a Tisza-part agyagos földje. S ott a talicska nyoma a markukon. Zárkózottan és konokul ülnek. A pénz, a fizetés máma Tatár András dolga. Eleget ült a nyakukon, egyszer ő is fizethet. A pénzhez semmi közük, hát nem is kérdezik. [164]

De kell, hogy reájuk tartozzék! Tatár András most így kívánja. Odavonja hát maga mellé a széles fejűt, aki balján ül, s félhangosan a fülébe súgja: „Te, Vince, van ám pénzem.”

Amaz csak hunyorit s hümmöget: „Hát látom” – de nem kérdené a világért sem: honnan. Csak a szeme árulja el: „Valami bolondot tehetett kelmed.”

Hát ez az, mindjárt erre gondolnak. Ezt a gondolatot pedig meg kell ölni. még csirájában elfojtani. Rádől hát az asztalra, s jelentősen mondja:

– Van, mert találtam az út szélén.

Hát így is jó. Sőt, éppen így jó. Mert akad még csoda, az ember az út szélén is találhat pénzt. Az újságban is lehet ilyesmit olvasni.

– Pénzt talált az öreg – súgja később a széles képű a másiknak. Amaz meg csak szótlanul néz maga elé, de az arcáról le lehet olvasni: „Hát az is lehet.”

*

Egymást támogatva, s egyet-egyet kurjantva vonulnak tovább. Az öreg megint azt a bolondságot hajtogatja a lábáról:

– Meglásd gyerek, kinől holnap – a krétaképű mondta. – Azt mondta?

Egymásra néznek, s az öreg érzi, hogy bakot lőtt. – De minek is járt el a szája? – A másik nem is csodálkozik. Most gyorsan valami hazugsággal elébe kellene vágni. De nem megy. Az italos ember fecsegési vágya tovább beszélteti.

– Te, Vince! – mondja nehézkesen, és körülnéz. A másik kettő azonban mintha nyomtalanul eltűnt volna. Egészen egyedül állnak a holdfényes éjszakában.

– Mert neked éppen megmondom…

Mért éppen neki? Egyszerűen azért, mert mellette van. A részeg ember szava ez. A részegé, aki a mellette levőt barátnak érzi.

– Tudod, eladtam a nevemet. Hallod-e? A nevemet

*

Bolondság! Az ember részeg fejjel bolondokat fecseg. Nem muszáj holnap rá visszaemlékezni. (Mert észreveszi, hogy a másik részegségében is kutatón néz rá.)

Furcsa mese következik. Szerepel benne a sápadt képű éjszakai vándor s az utcasarok, ahol ez rászólt: „Hé. hallja-e kend? Van-e valami írás a nevéről, amit nékem eladhatna?”

Bolond dolog, mi? Hogy az ő neve még pénzt ér, s hogy az ő nevéért még pénzt ígérnek…

Hát szó sincs róla: a nevét még csak odaadja az ember jó pénzért, ha az életét, ezt a féllábú, nyomorult életét nem is. – Csodálatos bolond vásár! Mi?

Tatár András így mondja el:

– Eladtam néki, testvér, az írást, melyen ki volt írva a nevem. Hogy miért? Azt bizony nem tudom. Kellett neki. Az övével ta[165]lán baj volt. Vagy szökött valahová. Szökött az én nevemmel, Tatár András nevével. Megvette az írást – úgy igaz testvér, mint hogy egy Isten van az égben.

Aztán mint végső tromfot, a másik fülébe súgja:

– Ezrest adott!

Halkan mondja ezt, mégis mintha zúgna, olyan súlyos a szó. Azután hirtelen mozdulattal a másik melléhez kap, s megragadja a kabátja szélét. Amaz nem tud védekezni. Szinte felemelkedik a levegőbe. – Hiába, vasmarka van az öregnek.

– Ezrest adott, hallod-e? – súgja sziszegve.

Talán csak azért teszi mindezt, hogy amaz megérezze benne a vaserőt. A vasból formázott kezet, mely mindenre képes, ha kell. De lehet, hogy csak felindulásában tesz így Tatár András. Mert már könyököl is a másikra, mintha támogatást keresne. Szinte sírva mondja:

– Ezt vártam én, ezt az ezrest. Nyolcszázért lábat adnak a doktorok. Géplábat, olyan emberformájút, tudod.

*

Nincsenek csodák. Csak az ember lelke keresi azokat szüntelenül. Mert hol itt a titok? Valaki ezrest adott Tatár Andrásnak. Ezrest, a nevéért. Nem tiszta sor ez?

Hát nem egészen tiszta. Még akkor sem, ha van benne valami igaz. Nem mintha Vince kételkednék a történetben vagy a sápadt képű létezésében, akit ő is látott bolond futásában a Bancsákné kocsmájában. A pénzt is látta Tatár Andrásnál, Ez mind igaz, csak mégsem tudni, mi igaz az egészből.

*

Úgy ül a hajnal csíkja az ég alján, mint a megváltás.

Apró csárdákban, az út mentén marakodó cigányzenészek osztják a koncot. Kocsmárosok duzzadt erszényébe új százasok kerültek, furcsa dicséretet hangoztatva mindenfelé bizonyos sohasem hallott Tatár Andrásnak. Azt mesélték, hogy a féllábú, koldus formájú százast terített a padlóra, s a részegségtől üvöltözve táncolta körül. Közben azt kiáltozta: „Mondd meg, hej, mondd meg mindenkinek, hogy Tatár András járt itt, a féllábú zugsführer a huszonhármasoktól.” Meg: „Holnapra kinől a lábam!”

De ezek mind olyan zavaros dolgok. Az egyedüli valóság a sok szétszórt százas.

*

Az út mentén, az apró csárdákban elfújják a petróleumlámpákat, mert nemsokára nagyobb csoda világit: maga a fenséges nap. A napvilág pedig szétzavarja a lidérceket meg a sok bolondságot, s az éjszakai emberek visszabújnak kuckóikba. Mire délutánra feltápászkodnak súlyos, mámoros álmukból, ugyan ki emlékezik már az éjszaka lidércnyomására! Arra, hogy a pislákoló szemű apró út [166] menti csárdákban egy féllábú elverte, elszórta az utolsó százasát is.

*

Azt mondtam: nincsenek csodák. Hát nincsenek is. Csak az ember lelkében teremnek s virágoznak. Mert abban semmi csoda sincs, hogy Tatár András pénzt kapott. Csak utána kellene sietni a bolondul tovaszaladó krétaképűnek, akit köpönyegével elsodort a szél. Vagy át kellene kutatni a Tisza fenekét, s intézkedni, gyorsan mindenfele – telefonozni, táviratozni, hogy szakadatlanul szóljanak, sikoltozzanak, kiabáljanak a csengők – s mindenkit fellármázni. Hogy itt valami történt Tatár Andrással vagy a krétaképűvel. Meg kellene őket keríteni, kikérdezni, kivallatni – átszűrni a rejtelmes, holdfényes éjszakát, mert itt valami borzalmas történt.

*

Azt mondtam: nincsenek titkok. Talán mégis vannak. Csak az izzó napfényben semmit sem látni belőlük. Egyedül Tatár Andrást, aki lehajtott fejjel ott támolyog a harmadik határban, nyomorék fél lábával ide-oda botladozva, s megroskadva cipelve keresztjét.