Mióta fények paskolják a lelkem,
S vérem a mámor ütemére száguld:
Sírtalan könnyek mögött önfeledten
Rejtett rím zenél, telt zengésű, ájult.
Tudom, e nagy, szép önkívület lázát
S lélek lidércét a vég árnya hozza –
Szellemem kigyúlt szövétnekét rázzák
E késő utak a fénylő magosba…
Halkuló szívem e zengő dallama,
Tudom, a végzet végső mosolya csak,
S tán ifjúságom hattyúdala van a
Lobbant csillagban, a holt mélyek alatt.
De könnyek réve én, sorsa nem lehet:
Esős éjszakák, fátyolos gyászdobok,
Fülledt rángások, gyáva hörgés helyett
Valami messzi part kórusa zokog.
S egy nap, a fény és hímporok ünnepén
A végzet csordult serlegét kínálja –
S míg zúg a harang tömjéndús költemény;
Kacagva, mohón zúdítja magába…
S míg a fennkölt perc az Örökbe dobban,
Vérén a mámor és szenvedély remeg.
S ütemtik harsog benne egyre jobban,
Hogy zengnek belé az égi nagy terek…
Dudás Kálmán fordítása |
Fejlesztette: GAS Softwares