Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. július) 4. szám, 145–192. p.

Válasz dr. Draskóczy Edének

Miért ragaszkodunk a „Kalangya” névhez, egyáltalán szükség van-e itt irodalmi folyóiratra, az irodalomnak lehetnek-e a művészeten kívül álló céljai is, ki az igazi magyar író, mit írjanak, hogyan írjanak, milyen világnézete legyen a népkisebbségi írónak, kell-e a tájszínezet, mi határozza meg a népkisebbségi irodalom irányát, milyen irodalom kell a népnek, és egységesek-e a magyar írók? – ezek a kérdések, amelyeket dr. Draskóczy Ede a kisebbségi magyar szellem „homo primus”-a felvetett „Törvényt ülünk” című cikkében. Fejtegetését, amely bizonyos jelekből ítélve szellemmozgalmi programnak tűnik fel azzal az érdeklődéssel fogadta az irodalmi közvélemény, amely megilleti nemcsak D. E. szimpatikus személyét, hanem megnyilatkozásainak becsületes magyar érzésektől diktált komolyságai is.

Éppen azért, mert ez a szellemi és irodalmi seregszemle a program igénylésének kétségtelen jeleivel lép fel, és helyenként a törvény ridegségével dönt olyan elvi kérdésekben, amelyek szorosan összefüggnek a szellemi lét vagy nemlét problémájával, szükségesnek tartom D. E. nézeteinek alaposabb megvitatását. Tisztáznunk kell – még most, a kezdet kezdetén – néhány elvi kérdést, néhány homályos fogalmat, és rá kell mutatnunk azokra a pontokra is, amelyekkel részben vagy sehogy sem értünk egyet dr. Draskóczy Edével. Előrebocsátom, hogy szándékának tisztességéhez nem férhet kétség, és az érdemes kultúrmunkával kivívott kompetencia jogát sem lehet tőle elvitatni. Szellemiségünk nagyobb része mégsem teheti magáévá álláspontját, elsősorban az iránymutatás kérdésében, mert az az érzés támad az emberben, hogy nem előre, hanem visszafelé mutat.

Vitathatatlan, hogy D. E.-t szellemi, politikai, művelődési és társadalmi állapotaink kuszáltsága indította arra, hogy kilépjen, és olyan irányt vázoljon fel, amelynek vonalán össze lehet gyűjteni az [153] erőket, még mielőtt a teljes szellemi és társadalmi széthullás bekövetkezik. Az elgondolás a szellemi erők összefogását illetően kiváló, a kivitel azonban nem sikerült. Ez az út – őszintén meg kell mondanom – nem vezet kooperációhoz, mert D. E. ahelyett, hogy személyi súlyával, gyakorlati előrelátásával az együttműködés terepét és keretét tágította volna – összeszűkítette. Mindentől eltekintve taktikailag is hiba a szellem krízise idején a fojtó levegőt még fülledtebbé tenni azzal, hogy az abroncsot megszorítjuk. A dolgok így nem rendeződnek el, csak a feszültség növekszik. Dr. Draskóczy Edétől összefogóbb, modernebb, rugalmasabb és időszerűbb ideológiai megnyilatkozásra számítottunk. Csalódottan állapítottuk meg azt is, hogy nem vette figyelembe azokat a társadalomstrukturális változásokat, amelyek a vajdasági magyarság szellemi arculatán szabad szemmel is észlelhetők.

Észre kellett vennünk továbbá, hogy D. E. olyan tárgyi tényeket hagyott figyelmen kívül, olyan határozott és letagadhatatlan szellemfejlődési folyamatokat nem vett számításba ítélete meghozatalánál, amelyeknek mérlegelése nélkül definitív tükröződésű megállapításokat tenni legalábbis merészség, de mindenesetre nélkülözi a tárgyilagosság követelményeit. S amilyen félreérthetetlen világossággal beszél kétféle íróról és kétféle irodalomról D. E., olyan félreérthetetlen világossággal próbálok rámutatni arra a szellemi justizmordra, amely itt történt, s amelynek nem lett volna szabad megtörténnie. Különösen nem ma, amikor a Duna völgyében egymás felé tapogatódznak a lelkek, amikor Magyarországon új, mély, reális alapokon folyik a népi valóságfeltárás, s miután elhangzott Makkai Sándor püspök lapidáris „Nem lehet”-je, s nyomában az a polémia, amelynek során hasznosan tisztázták: milyen irányban kell fejlődnie a kisebbségi ideológiának. Aki ezekről a „ténykörülményekről” az ítélet meghozatalánál megfeledkezik, vagy nem ismeri a per anyagát, vagy elhanyagolhatónak véli az összes mozzanatok mérlegelését, s ismeretlen megfontolásból inkább mozog irreális légkörben, semhogy a tények tárgyilagos figyelembevételével korszerű, a viszonyoknak megfelelő, javító és nem büntető ítéletet mondana. Dr. Draskóczy is többször hirdet olyan régies elveket, amelyekről számtalanszor bebizonyult, hogy merevségük miatt a mi viszonyainkra nem alkalmazhatók, mert előítéleteket tartalmaznak, és mert idegenkednek mindentől, ami új, friss, rugalmas. Csak ezzel a felfogással magyarázható D. E. cikkének az a legsúlyosabb paragrafusa, mikor ezeket írja: „nem lehet kizárólagosságot biztosítani oly szépírói iránynak, amely csak a lehangolót, csak a kedélyre nehezedőt és visszahökkentőt, a csupáncsak visszariasztót és reménytelent hajszolja. Nincs komoly megokolása a legtöbbször különcködésből, polgárriasztás céljából felöltött modorosságnak, mely nem a művész lényege, csak egy pohár alkohol. Ettől az író kissé megszédül, de párájától a művészet ligetébe tévedő visszariad. Ma sokkal inkább kívánja népünk a mesét, mint valaha. Az élet keménysége, a sors zsibbasztó csapásai, a problémák vasketreceinek szo[154]rítása: meleg szívet, barátságos simogatást, elringatást keres. Keresi a művészetben az elérhetetlennek látszó, tehát valószínűtlen szépségeket. Keresi azt a kis szeletet, amely a valóság förtelmeitől való ellendülése közben elbódítja.”

Vagyis Draskóczy nem híve annak az irodalomnak, mely rámutat reménytelenségünkre, elhagyatottságunkra, társadalmi bajainkra és nyomorúságunkra, tehát a valóságirodalomnak. Szerinte ma népünknek a mese kell, és sokkal inkább, mint valaha. Mert „az élet keménysége, a sors zsibbasztó csapásai, a problémák vasketreceinek szorítása meleg szívet, simogatást, elringatást keres”. Ezért kell a mese. D. E. az „élet keménységét”, a „sors zsibbasztó csapásait”, a „problémák vasketrecét” említi. Tehát népünknek bajai vannak. Az élet kemény, a ketrec szorít, a sors sújt. Ezek valóságok, amelyek élnek és fájnak, tudatosan vagy a tudat alatt némán. Mármost ha tudatos ez a fájdalom, akkor nyugodtan beszelhetünk róla, mert azzal, hogy beszélünk róla, és módot keresünk kezelésére, már enyhítjük is. Ha nem tudatos ez a fájdalom, vagyis ha a szenvedő alany még nem ébredt rá arra, hogy érzékelje is a fájdalmat, hanem csak mi tudjuk, hogy a népnek mi fáj, nem kötelességünk-e tudatosítani, vagyis feloldani, napvilágra hozni ezt a gyötrő és fojtó szövődményt, hogy a szervezet szabadabban lélegezzék? A pszichoanalitikus munkáját végzi az író, amikor olyan érzéseket és képzeteket tudatosít, amelyek tudattalanok, tehát – ha egyben kórosak is – gyötrik és megbénítják a szellemet.

Nem lehet tehát azt az írót kizárni, aki ténylegesen meglévő állapotokat a valóságnak megfelelően azzal a tisztességes szándékkal ír le, hogy a valóságfeltárás módszereivel, tiszta levegő és steril jó szándék besugárzásával segítsen eltüntetni a gyulladásos gócokat.

Az ilyen írói törekvést és munkát Magyarországon lélekmentő tevékenységnek nevezik, s nem írói modorosságnak, mely „nem a művész lényege”. S mert nálunk még inkább van reá szükség, ily célkitűzésű írókat egyenesen támogatnunk kell.

Ugyanúgy nem tehetjük magunkévá Draskóczy ama felfogását sem, hogy népünk a művészetben „az elérhetetlennek látszó, tehát valószínűtlen szépségeket keresi”, azt a kis szédületet, amely a valóság történelmeitől való ellendülése közben elbódítja. Hiszen maga is beismeri, hogy a nép a sors zsibbasztó csapásai alatt görnyed, és „förtelmektől menekül”.

Tehát mégis vannak problémák, melyek népünket szorongatják. Milyen problémák? Bizonyára nem irodalmiak és nem művészetiek, hanem szociálisak vagy egészen egyszerűen: kenyérproblémák.

A megélhetés kérdéseinek vasketrecében szorongunk. Az öregek is, az ifjúság is. a földnélküliek is, és azok is, akik tenyérnyi földön küzdenek puszta létükért. A városi és a falusi intelligencia is szellemi és gazdasági förtelmek között él, teljes szervezetlenségben és tanácstalanságban. Nagyon helyesen állapítja meg D. E., hogy „népjóléti gondozás híján, majdnem teljes elhagyottságban ez [155] az osztály (földműves-kisbirtokos) könnyű játékszere a szélsőséges jelszavaknak”. Tehát ennek az osztálynak – amelyről D. E. is beismeri, hogy a magyarság túlnyomó többsége – elringató mesét adjunk, hogy annak andalító hangulatában szebbnek, igazságosabbnak lássa az életet, s megfeledkezzék a valóságról. Feltételezhető-e róla, hogy ha ily mesékkel tápláljuk, tényleg elzsibbad az élet keménységével szemben? Vagy még inkább: hogy a valóságtól messze ragadó történetek fel tudják vértezni a szélsőséges eszmék támadásaival szemben, s tényleges helyzetén javítani? De nézzünk egyenesen szemébe a tényeknek: egyáltalában feltételezhető-e józan népünkről, hogy pusztán a mese kielégíti? Szeretnénk látni a nép sorából egyetlen embert, aki – mint Draskóczy állítja – „keresi az elérhetetlennek látszó, tehát valószínűtlen szépségeket”. Ha így volna, és igaz volna, amit D. E. túl regényesen megállapít, kultúrparanccsá kellene avatni Courths-Mahler és társai valószínűtlen szépségekben bővelkedő tucatregényeinek terjesztését. Dr. Draskóczy Edével szemben állítom, hogy népünknek az a rétege, amely a gondolatok és szépségek befogadásáig fejlődött, nem keresi az „elérhetetlen szépségeket”, ellenben követeli az elérhetőket: kenyeret, munkát, nyugalmat, tiszta örömet, rendes munkabért, tiszta ágyat, orvost, gyógyszert, levegős lakást, felvilágosító kultúrmunkát, tisztult és szociálisan érző szellemet, egyszóval emberséges életet. A mi nyugodt és bátor népünk igenis merészen szembe mer nézni a valósággal, mert éppen a valóság felismeréséből akar erőt meríteni további önfenntartó és fajfenntartó küzdelmeihez. A mi népünk tudat alatti vágyait a való élet elérhető örömeiben akarja kiélni. A nép: munkások, zsellérek, földművesek, hivatalnokok, entellektüelek, inasok, napszámosok, kisboltosok, törpebirtokosok, cselédek, kubikusok, a bódulatok nélkül felnőtt, új magyar generáció nem álmodni kíván, mint D. E. állítja, hanem felébredni abból a tompa álomból, amelyben eddig élt, és számon akarja kérni a bódulatot, amelyben élnie kellett.

Az irodalom, kiváltképp a népkisebbségi irodalom feladatait nem a bódításban, hanem ellenkezően, a felvilágosításban, a tárgyilagos, túlzásoktól mentes, igazságos valóságfeltárásban látom. Az író, a népkisebbségi magyar író ne regöse legyen népének, hanem élő lelkiismerete, aki népe tudatosított érzéseinek, vágyainak adjon hangot tehetsége instrumentumán. Ne lehessen kiközösíteni szellemi életünkből senkit, aki magyarul ír, még akkor sem, ha az, amit ir. fájó igazságot tartalmaz, vagy éppenséggel túllendül fajiságunk földrajzi határain, s szélesebb horizontokat ostromol, általánosabb, egyetemesebb emberi igazságokért száll síkra. Szellemi megmozdulásainknak irányító elve a humánum kell, hogy legyen, amely összekapcsolja a legtávolabbi és legellentétesebb pontokat is a szeretet szintézisében.

Egy helyen azt mondja D. E.: A Kalangyának az irodalmi forma igénylésével a magyar kisebbségi élet minden jelenségét nyilván kell tartania. (A jót és a rosszat is.) Ajtót kell nyitni a magyar [156] élet minden önfenntartó megnyilatkozásának. A finnyáskodó válogatást nem ismerjük. Szót kívánunk adni mindenkinek, aki életfenntartó küzdelmükben részt kér a szellem jogán.

Ezekben a pontokban egyetértenénk, ha D. E. nem kötné feltételekhez az irodalomba való belépés jogát. Minden jelenséget számon tartani, minden megnyilatkozásnak ajtót nyitni, mindenkinek szót adni csak akkor lehet, ha a Kalangya szabad fóruma minden tárgyilagos, jó szándékú hozzászólásnak, amelynek célja elősegíteni a magyar tömegek szellemi felszabadulását, a társadalmi viszonyok rendeződését, a haladást és a megerősödést. Hogy a kisebbségi sors és az ebből eredő politikai és szociális kötelezettségek tudatosíthatók legyenek, múlhatatlanul szükséges a tényleges társadalmi, politikai és gazdasági állapotok ismerete. A valóság feltárásában azonban mindig megtalálható a romboló mag is. Illúziók, eszmények, hitek, nézetek robbannak szét, amint a nyirkos ködből a világosság napforróságába emeljük őket. Építeni csak rombolva lehet: el kell takarítani a nehéz levegőjű, idejüket múlt politikai és szociális előítéleteket, a burokból ki kell hámozni az embert, a puszta tényt, és ezen az új elvi alapon kell megkezdeni az új kisebbségi lélek és szellem kialakítását.

„Irodalmunk önfenntartási ösztönünk tövéből hajt ki, s nem bír el romboló elemeket” – írja D. E., majd így folytatja: „Azt az elméletet, hogy minden irodalmi igényű írás, amely magyar nyelven jelenik meg, irodalmunk része: mindenkorra el kell vetnünk.” Kételkedem abban, hogy ilyen bőkezűséggel lehet gazdálkodni íróinkkal, s tagadom azt a fényűzést, amely kevés számú igazi írónkat „jó magaviseletű” és „rossz magaviseletű” kategóriákba engedi sorozni. Olyan kevés irodalmi színvonalú írás születik, hogy megkell bocsátanunk azoknak a magyarul író magyar garabonciásoknak is, akik nem hajlandók sem mesét írni, sem regionális irodalmat gyúrni, sem szabályokat, sem világnézeteket elfogadni, hanem ragaszkodnak a sajátjukhoz és a művészi szuverenitás jogához. Ám ezek is a magyar szót hirdetik, ezek is a magyar szellemet csillogtatják, a magyar géniusznak tesznek felbecsülhetetlen értékű szolgálatot, – tehát nem lehet őket kitessékelni az egyetemes magyar szellemi közösségből. Dr. Draskóczy Ede megfeledkezik arról, hogy Magyarországon hivatalos politikai program a széles néptömegek szellemi és anyagi igényeinek teljesítése. Nem hinném, hogy D. E. nem tud arról az új, demokratikusabb, tisztultabb szellemről, amely Illyés Gyula, Féja Géza, Szabó Zoltán, Kovács Imre és mások társadalmi valóságot feltáró írásai és a Márciusi Front tisztán látó ifjúságának nyílt hitvallása után elemi erővel zúdult a magyar pusztára. Amit ezek a magyar írók művelnek, azt nem vetik el, hanem levonják belőlük a bőven kínálkozó tanulságot lent is, és fent, a hatalomban is.

Odaát sem, és az utódállamokban sem hirdette soha senki azt az elvet, hogy a népnek bódulatot adjanak szellemi táplálékul. Bódulat csak itt lehetséges, nálunk, mert nagyon elmaradtunk a kortól. Mi sem jellemzőbb erre, mint az, hogy egyik nagy kultúregye[157]sületünk könyvbeszerző bizottsága nemrégen „bevásárolt”. A derék, fajmentő főkönyvtáros Marlitt és Courths-Mahler regényeiből és tucatnyi más avult limlomból mázsányit vásárolt. Ez nem mérgezés? Természetesen csodálkozik, hogy még a varrólányok sem látogatják a könyvtárat. A mesék ideje elmúlt. Éppen az a mi végzetes hibánk, hogy ezt sem a múltban, sem most nem akarjuk belátni, tudomásul venni, és ehhez mérten irányítani a kulturális és irodalmi tevékenységet. Itt megmerevítő törekvések érvényesültek ahelyett, hogy a többi utódállam mintájára megteremtettük volna a rugalmasabb, hajlékonyabb, világosabb, ennélfogva emberibb kulturális és szellemi programunkat. A kor parancsa, a helyzet, valamint az élő környezet felismerése úgy kívánja, hogy ez a program felölelje a szociális irányban mozgó gondoskodást, azt józan, haladó szellem hassa át, szüntesse meg a gondolatot megnyomorító előítéleteket, teremtse meg a szemben álló osztályok együttműködésének lehetőségeit legalább a művelődés területén.

Mi ezzel szemben a valóság?

Az, hogy semmiféle átfogó tervünk nincs. Nem tudjuk, mit és hogyan csináljunk. Szellemi vezető rétegünk vékonyka, és nagyrészt tétlen. Nincs lángja, tüze, ereje mozgalmunknak.

„Az irodalom vezérségre hivatott.”

Ez valóban így van. „Az irodalom a szellem uralmát hirdeti, ezért harcol, költöget, fölráz, ha kell, harsonáz.” Ezért van szükség az előbb felvázolt program megvalósítására. Mert köröttünk a népi egyenlőség eszméitől átitatott szlávok élnek, nem szabad tehát legnagyobb tömegünket, a földművelő népet és a kisemberek vitathatatlan túlsúlyban levő oszlopait megfontolt szándékkal elzárni a fejlődés elől. A szellemi ember feladata, hogy ezt az elmaradt, nehezen mozduló, és nagy szegénységben élő magyar tömeget okos politikával, felvilágosítással versenyképessé, mozgékonnyá, ellenállóvá tegye. Vagy gondolják a nép vezetői, hogy ha a mi népünk alszik, akkor vele horkol a többi nép is: az előretörő szlávok, a szervezett és szívós németek, a szorgalmas szlovákok és az igénytelen, de ellenálló románok? A népek nagy rohamában az előrehaladók átlépnek az alvókon. Aki alszik, az egy kissé mindig halott is. A vajdasági szerbség mint kisebbség fennmaradását annak köszönhette, hogy sosem aludt, hanem tanult, és a népszabadság szellemében szüntelenül fejlesztette harci erőit és kombattáns szervezeteit. Miért nem azoktól tanulunk, akik kijárták a kisebbségi sors iskoláját?

Hasonlóképpen szembe kell szállnom az ismét felbukkanó local-couleurös elmélettel, helyesebben annak erőszakolásával. A megboldogult Szenteleky Kornél ott követte el a hibát, hogy élete alkonyán egész szegényes irodalmunkat a szabad fejlődés helyett mindenáron a local-couleur zsákutcájába akarta terelni. Az irodalom, de semmiféle művészet nem ismerhet el kötött szabályokat, mert az abban a pillanatban nem művészet, hanem reprodukció. A tájszínezet és tájszellem „használatát” nem lehet előírni. Ám legyen az író vagy [158] festő alkotásában local-couleur, ha a tájszínek és a tájszellem ellenállhatatlan erővel tör ki az alkotó művész benső lényéből – vagyis ha őszinte –, de rendeletre vagy rendelésre beleerőszakolni az alkotásba a local-couleurt nem egyéb önámításnál, kegyes öncsalásnál. Ha ma nincsenek vagy kevesen vannak, akiknek írásaiban a tájszínezet és a tájszellem élményszerű és ösztönös, bizonyos, hogy idővel megszületnek művészeink, akiknek alkotásaiban a táj lelke természetes hangon szólal meg. Várjuk meg ezt nyugalommal…

Tárgyilagosan el kell ismernem D. E.-nek a középosztályunk pusztulásáról és felmorzsolódása okairól szóló megállapításait. Az illusztris cikkíró azt a reményét fejezi ki, hogy kisbirtokos osztályunkból fog kihajtani a középosztály új fája. A kisbirtokos osztály – véleményem szerint – a földmegosztással inkább proletarizálódik, mint összeolvadással polgáriasul. Helyénvaló D. E.-nek az a megállapítása, hogy az új középosztályt feltétlenül a demokrácia szellemének és törvényeinek kell áthatnia. „Aki ebbe a folyamatba beletartozandónak nem érzi magát, hanem finnyáskodásból vagy előkelősködésből különállást kíván biztosítani magának, azt az ár mint nem odavalót, használhatatlant s idejétmúltat félretolja, s a partra löki.” Milyen világos, mennyire a tényleges helyzet és a fejlődés feltartóztathatatlan irányának felismeréséből fakadnak ezek a szép sorok, s milyen ellentétben állnak D. E. más, kevésbé szabadelvű megállapításaival.

Megnyugtató és a local-couleur korábbi kategorikus imperatívuszát csökkenti az a megjegyzése is, hogy fajtánk és irodalmunk eszménye tulajdonképpen az európai magasságba való feltörekvés. Igen, a fejlődésnek valóban ez a parancsa. Az európai emberiesség, az egyetemes embertestvéri eszmény lebeg a szemünk előtt, s nem feltétlenül a faji szétaprózódás. Nemcsak a mi fajtánk, hanem minden nép felemelkedését, emberibb életét, jobb sorsát, nagyobb szabadságát, igazságosabb berendezkedését kívánjuk, mert a boldogságunkat mi is csak megelégedett és boldog népek körében lelhetjük meg.

Egyelőre minden erőnket, minden magyar erőt arra kell összpontosítanunk, hogy megszervezzük a munkát. Hívják össze a kultúregyesületek vezetőit, szellemi életünk hivatott tényezőit, szakértőinket, ifjúságunk képviselőit, írókat, művészeket, közgazdasági férfiakat, ismertessenek meg velük rugalmas programot, s tegyék feladatukká, hogy ennek az eszmevilági műsornak megfelelően osszák ki a maguk körében a szerepeket, és állítsák a magyar egészet az öntudatos, a valóság felismerésén alapuló fejlődés vonalába. Az irányító elv egységes, a kivitel a helyi igényekhez, viszonyokhoz, méretekhez és színvonalhoz alkalmazkodó legyen. Minden évben tartsanak ilyen kultúrparlamentet, és minden évben fejlesszék, bővítsék, s színvonalban emeljék a programot.

– Egységesek-e a magyar írók? – veti fel végül a kérdést dr. Draskóczy Ede. A kérdésre nem felel. Én megmondom: nem egysége[159]sek! Nem túllendülő becsvágyból, lelki zavarból, hiúságból ered különbözőségük, hanem tehetségük arányából. Tagadhatatlan, hogy vannak igazi értékeink, s vannak a fejlődés állapotában lévő s még határozatlan előjelű íróink. És sok dilettánsunk. Egység nincs. Nem is fontos. Akiben visszhangzik a kor, aki érez, és akiben a tehetség felelősséggel párosul, akinek van számunkra és mindenki számára komoly mondanivalója, az jelentkezni fog, akármilyen a szemlélete, Az ajtót minden értékes művészi magyar írás számára nyitva kell tartani.