Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. szeptember) 5. szám, 277–352. p.

Néhány éve a budapesti Otthon körben mellém ült Istenben boldogult Benedek Elek, és angyalszelídségű hangján kérdezett ki, hogy mit csinál a vajdasági író és irodalom. Oly kevés volt, amit erről mesélhettem, hogy hamarosan az ő ajkára került a szó, a mese. A nehéz, küzdelmes, ideg- és embermorzsoló és mégis oly szép valóságmese a – létért.

Ekkor, az ő ajkáról hallottam először Sipos Domokos nevét. Akkoriban is sok nevet kellett elskatulyáznom, úgyhogy a név beidegzésére nem kerülhetett sor. A név mögött akkor egy friss sírhalmot éreztem, és egy lázas, gyönyörű mesét egy lelkes, elszánt írócsoportról, akik hóban-fagyban, hajnali dérben, fűtetlen vicinálisokon, kocsin, gyalog járták végig a székely falvakat, a hegyek közé lapult, Istenre bízott lelkeket, és székely dalokkal, székely mesékkel egy-egy estére felrázták őket tespedtségükből, magvakat szórtak, amelyek álomcsírája lelkükbe ragadt. És a faluk hűséggel adóztak az értük való fáradozásért, de ezt az adót a lelkes gárda Sipos Domokos özvegyének és árváinak juttatta utolsó fillérig. Ennek a csoportnak szeretve tisztelt feje és éltető vezére Benedek Elek volt. [350]

Engem akkor mindenekfelett a székely írók együttese érdekelt, az, ami bennük csakúgy magyar, és mégis más, amit és ahogy írnak meg cselekszenek. Szemem akkor nyílt először a kisebbségi Erdélyre, és vonzott, mint a mágnes. Azóta tudom, hogy a hegyes-bérces, elpusztíthatatlanul zárt egységű magyar szókincstár nemcsak kibányászhatatlan érték, mint a magyar kultúra ősforrásai hanem szomjas lelkünk, élniakarásunk útmutatója, irányjelzője és elcsüggedésünkben biztatója. Akkor csak az erdőt láttam, de most már ismerem ennek az erdőnek sok értékes fáját, amelyek közül máris több erős tölgy dőlt ki, életükkel fizetve szívük zászlójáért, ami alatt össze kellett roppanniok. Benedek Elek még megkoszorúzhatta Sipos Domokos sírját, azóta már Elek apó sírját virágozzák az új Sipos Domokosok…

*

Mikor a Vajúdó idők elbeszéléskötet olvasásába fogtam, már nem emlékeztem arra, hogy honnan zeng ismerősnek ez a név: Sipos Domokos. Mohón olvastam végig a kötetet sírástól kivörösödött szemekkel, és nevettem azon, hogy minden egyes elbeszélés külön-külön megríkat, holott egyáltalában nem gyászos a tartalom. Sőt minden hatása éppen valaminek a diadalmasságában van. Azt hiszem, a szerző krisztusi igazságnak tette a ríkató poénokat. Valami nem embertől eredő lelki magasság lengi át az egyszerű történeteket, ami kisajtolja a szív piros könnyeit. Így csak isteni megszállottságban lehet játszani a lelkek húrjain. Felfigyelt rá a lelkem. Ki ez, aki ilyen szépen tudja mutatni az életet, és akinek testvérkeze átnyúl a sorsok fölött, kezet fog velem én mindenkivel. Érzem, hogy benne él a történeteiben, alakjai szívéről, agyáról szakadtak, és akként formálódnak, hogy az ellenszenv vagy rokonszenv szitáján szűrettek-e tisztára. Valódiak, ahogy élnek a mesékben, és mutatják az írásból, az emberből azt, amit létükkel kiváltottak. Lelke gyöngyeit, a költői igazságot emberi igazsággá valorizálja, és kicsalja vele az érzelmek kristályát, a könnyet. Például a Csoda című elbeszélés: egy kis suszterinas százszor látott és még soha így nem látott alakja. Ahogy a mester és a mesterné kérges parancsai között őrlődik. Ahogy a szeme hites segélyt várón a szőke szakállas Krisztus-képen megpihen. A mester este a holtfáradt gyerek elé állít egy iromba pár csizmát, hogy talpalja meg, addig ne próbáljon lefeküdni, holott a gyereket még egy szegbeverésre sem tanította, hiszen egész nap dajkál, seper, disznókat etet, cipekszik. A gyerek leül a banklira, szurtos arcán a könnyek fehér barázdát rónak, és elalszik. Egy vándor suszterlegény, aki a szomszéd faluba tart, meglátja az ablakon keresztül. A csizma elkészül, fényesre pucolódik, és a gyerek csak arra ébred, hogy ajtó nyílik, ahonnan egy szőke, mosolygó arc búcsút int neki mosolyogva… A ré[351]mült sikoly a gyermek arcán, amint megpillantja a csizmákat… „Krisztus itt járt!” – mondja a fellármázott mesternének, és reszket a csodától. Jön a mester, látja-hallja, ami történt… nem, mindez még nem könnyfacsaró. De ahogy a gonosz lelkű, iszákos ember megsimogatja a didergő gyerek könnyes, maszatos arcát, ahogy maga készíti el neki a fekhelyét, ahogy életében tán először szól a csak szitkokat ismerő asszonyához: „Feküdj le, megfázol…” ebben van a csudatitok, ami lelkünk mélyéig megráz. Mert ebben van a hitünk, hogy Isten van minden dolog mögött, és egy jó szív sugara – legyen bár az egy vándor suszterlegényé is – hívőre tudja aranyozni a legkérgesebb lelket is.