| Óh, örök titkoknak szomorú,
Borzasztó egységes világa.
Ady: A csodák esztendeje.
Mindig új emberek jönnek,
mindig többen törnek a fényre: –
forr, buzog az élet a Földön.
Az egész Föld kibimbul,
mint egy tüzes, pünkösdi rózsa. –
Csodás illatok szállnak
szerte a csillagvilágban.
Évmilliók vágya és reménye
a Földön megy teljesedésbe.
Önmagára eszmél az anyag
és szellem kettősségéből
gyúrt fürge ember.
Látja helyét és korát.
Érzi végzetét: – bölcső
és koporsó között liheg
vad futásban…
Menekülni akar,
Magasba tör, örömét leli a nagy
száguldásban…
Ahol a teste
törten porba hull: –
onnan a lelke
messze elrepül…
És:
mindig új emberek jönnek,
mindig többen törnek a fényre…
Csak az áll bambán
bölcső és koporsó között,
kinek álcás lelke
csendesen alszik…
Az ilyen ember nem érti
a költő vágyát, művész örömét,
képet, szobrot, madárdalt,
zenét…
Nem érti, nem érti,
és ezért oly szegény. – [36]
Az anyag erjed, oszlik, foszlik
benne –, de mintha lelke
nem is lenne.
Minden vágya a test körül
kering.
De már roskadoz, omlik,
oszlik, szétesik ez a fajta,
mert nincs benne nemes lélek,
ami egybetartsa…
Mindig új emberek jönnek,
mindig többen törnek a fényre.
Forr, buzog az élet a Földön.
Az egész Föld kibimbul,
mint egy tüzes pünkösdi rózsa.
Fogjatok össze, pünkösdi lelkek,
égessétek el a korhadó szíveket!
Öntsetek erőt szívbe, lélekbe,
hogy a Földnek ez a tája
Új színnel, illattal vegyüljön
a szín és illattárba.
Tanítsátok meg őket dalolni!
Énekeljenek szívük szerint.
Énekeljenek keresztelőn;
Temetési menetben.
Tegyék ünneppé életüket:
daloljanak, daloljanak!
daloljanak!
Míg hangjukat el nem nyeli
a végtelen űr, és
új mámorra nem kap tőle
új világoknak születése hajnalán.
Énekeljetek, énekeljetek,
énekeljetek új Jeremiásként,
hogy lelketek lángja
verje az eget…
Dalotokra majd fölneszelnek
a süket fülek, és fölriadnak
az alvó lelkek…
Döbbenve látják:
Mindig új emberek jönnek
Mindig többen törnek a fényre,
Forr, buzog az élet a Földön.
Az egész Föld kibimbul,
mint egy tüzes pünkösdi rózsa. |
Fejlesztette: GAS Softwares