Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. július) 4. szám, 145–192. p.

Csendes volt a Szemerédi-udvar.

– Mi az ördög leli a „kölköket”? – tűnődött az öreg Szemerédi. – Máskor hangos a ház játékuktól, most színüket sem látni. Búcsúzkodnak Petyustól? Sajnálják talán?

Felkelt a kisszékről, és a ház háta mögé nézett, ahol máskor az unokái játszottak. Ide bújtak legtöbbször, ha vihar dúlt a ház fölött, ha valami rosszat elkövettek, vagy ha valami új játékot terveztek. Most is ott volt mind a négy egy rakáson, de nem lehetett megállapítani, hogy miben fő a fejük.

A kislányok. Juliska és Pancsa, kisebbik fia gyerekei a földön guggoltak, hátukkal a szomszéd kerítésnek támaszkodva, és az imént kisült kalácsot majszolták. Matyi, nagyobbik fia gyereke még nagyon elgondolkozva a ház falát kapargatta. Nagy baj volt olyankor, ha Matyi a meszet kapargatja: vagy ő szorul, vagy ő ver meg valakit. Egyedül Petyus, az útra készülődő volt jókedvű. Kevélyen sétál le-föl, és jó étvággyal fecskefarokra harapta a kalácsot.

Már felkészítették az útra a házbeliek a kis árvát, talán még soha ilyen gonddal, mint most. Ne mondhassanak semmit felőlük. Az ő gyerekük, Szemerédi-lány gyereke Petyus is. Nagynénjei fényesre mosdatták az arcát az útra, kis csizmáját kidörgölték, és vasárnapi, fodros, tiszta kis ingét adták rá. Nem is lehetett vele szóba állni.

– Adta kölykei, mi bajotok?! – szidta őket össze az öregapjuk. – Kifelé az udvarra játszani, míg odafent elkészülnek! Hallottátok? Mert szétvágok az ustorral köztetek.

Hiába, valami van a gyerekekkel. Mintha az orruk vére folyna, egyik erre szédeleg, a másik arra. Nagyapjuknak nem lehet ellentmondani, azt tudták jól. Elősomfordáltak hát szavára, feljöt[149]tek az udvarra, de kedvük messze járt. Petyusnak a büszkeségtől dagadt meg a nyelve, sehogy sem akart forogni. Hogyne, hiszen elmegy, viszik Szanádra, a keresztanyjához, aki nemrég jött haza Amerikából. Már a fél falu tudta, hogy Petyust kéri Szemerédiéktöl a keresztanyja. Egyelőre csak pár hétre, de ha összebarátkozna, szívesen elvinné akár örökre magával. Azóta már a haját is kétfelé választatta a szülével. Bizony, belőle amerikánus lesz!

Petyus tovább sétált le s föl, de mindig úgy, hogy a többiek lássák. Ez már így van, ha kevély valaki. A másik három gyerek felhúzott lábbal felült a konyhaküszöbre, és állat feltámasztva onnan nézte ellenségesen.

Nagy munkában volt a ház, így még vásárra sem készülődnek Szemerédiék. Érezték ezt a gyerekek, azért volt olyan felhős a képük. Gazdag asszony a szanádi asszony, nem akartak szégyenben maradni. Különben nem is szívesen adták Petyust. Nagy ház volt a Szemerédiék háza. sok terhet elbírt, és hozzászoktak már, hogy több fészekalja gyereket neveljenek. Volt idő, amikor négy-öt menyecske tartozott a házhoz, és tucatnál több gyerek szaladgált az udvaron. Az idő megtépázta a vén házat, a sok kényes lány, akinek itt tartották a lakodalmát, a virtusos Szemerédi fiúk, akik árnyékában legénykedtek. A sok járástól megkoptak a tornác téglái, a nagykapu korhadó sarkát megrágták a marakodó kutyák, de azért ma is állt a talpán, és búcsúkor, keresztelőkön lehetett csak látni, ha eljött a sok ángyomasszony, nénémasszony, hogy mennyien tartoznak még ma is hozzá.

Sütött a nap, a sugárözönben megszépült a vén ház, a szalmakazlakkal tömött nagy udvar meg a szüle mázos tejesköcsögeivel teleaggatott, öreg léckerítés is, csak Petyus nem akart minderről tudomást venni, és a másik három.

Matyi apja a lovakat etette az útra. Már a kocsit is kihúzták az udvar közepére, és a kisbéres vödörszámra hordta a vizet lemosni. Odafent a házban az asszonyok szorgoskodtak. Juliskáék anyja vasalt. Matyié az útravaló elemózsiát készítette. Szüle a kis faládát porolta, mibe Petyus holmijai jönnek. Megkülönböztetett ünnepélyességgel viszik az „amerikánust” Szanádra. Kebelszorongató ez a sok sürgés-forgás, sértő a fülnek a sok zaj, a szemet pedig legjobban a kényes járás bántja, mellyel Petyus elhimbálózik előttük. A Szemerédi gyerekek legszívesebben elvernék.

– Ejnye, az apátokat! Mi bajotok?! – förmedt rájuk az öregapjuk. – Mert agyoncsapom valamennyit. Miért nem játszotok?

– Nem akarunk vele játszani.

– Kivel?

– Azzal ott ni, az „amerikánussal” – intettek állukkal megvetően a sétáló Petyusra. [150]

– Hijnye, a sok megveszekedett büdös kölykét, aztán miért nem?

– Azért.

– Megmondjátok mindjárt, mert egy se marad egy darabban!

– Azért, mer’ „amerikánus”.

Ha feldarabolják őket, sem tudtak volna többet mondani. A lányok vihogtak, ujjukkal bökdöstek feléje. „Amerikánus.” Pancsa fel is kapott egy göröngyöt, és felé hajította.

Petyus, a „kimaros” gyerek továbbmozdult kissé, de mint a sötét árnyék, feszítő kis alakja ott maradt a láthatáron. Úgy tett, mintha amazok nem érdekelnék, pedig mozdulatainak minden hetykesége amazoknak szólt. Méltósággal várta, hogy befogják a lovakat, s szüléék lehozzák a kis ládáját. Méltósággal szállt fel, és ült egyenesen a nagybátyja mellé, kis pörge vasárnapi kalapja szinte legényes hetykeséggel biggyeszkedett a feje tetején. Egy kicsit megfeledkezett, míg az asszonyok búcsúzkodtak, szorongatták, csókolgatták, szüle pláne könnyet csorgatott féltett, tiszta ingére. Még jobban meghatotta, mikor nagyapja érdes, nagy kezét a nyakára tette.

– Aztán ne búsulj, kisfiam, ha nem tetszik Szanádon, itthon mindig lesz helyed.

Kényelmetlen az ilyesmi, a szipogó asszonyok, a bajuszát ráncigáló, érdes kezével furcsán simogató öregember, de szerencsére ott voltak a többiek: Matyi, Juliska, Pancsa. Ők is felsorakoztak a kocsi túlsó felén egymás kezét fogva, hogy több erejük legyen. Petyus újra kihúzta magát a láttukra, s minden a régiben maradt. Mikor elindult, csak éppen megbillentette feléjük kis pörge kalapját.

– Amerikánus, amerikánus – vihogtak utána amazok, a lányok nyelvüket öltögették, az öreg Szemerédi már vessző után akart nézni, hogy megcsapkodja őket, de azok jókedvűen, mintha tehertől szabadultak volna meg, kacagva szétszaladtak.

Elmúlt néhány hét. a Szemerédi gyerekek játéka nem akart felderülni. Matyi mérgelődött a „lányokkal”, hiába, egészen más a fiú pajtás. Petyussal jobban lehetett valami játékba belemelegedni. Mióta Petyus elment, Pancsa okoskodik, „föllát”, Juliskával túlerőben van. Sűrűn gubbaszkodtak tétlenül a kert végében, szalmakazal tövében. Valami nem egyezett. Juliska egy este, szüle ölében elsírta magát.

– Hol a Petyus?!

– Ne búsulj, kislányom – vigasztalta az öregapja. – Majdcsak visszajön, hazakívánkozik, én mondom. Itt van a burokja elásva,

A kislány nagy szemeket meresztett.

– Azért? [151]

– Azér’ hát. Nézd öreg nénéidet: Julis nénit, Mari nénit… és a többieket. Ha megérzik, a harmadik, negyedik faluból hazajönnek.

Matyi is felütötte az olvasókönyvből a fejét. – Á, hát ezér’ jár ide az a sok rokon…? – Ne beszéljen má’ a gyerekeknek annyi bolondot! – förmedt szüle az urára.

– Mié’? Tán nem úgy van? – mosolygott az öreg. – Majd ötven esztendeje riogatod el a nyelveddel ángyaidat, mégis hazajár az mind egy szálig az öreg házhoz.

Egy nap búzát vittek Szanádra, a hajóra Szemerédíék. A fiatalabb gazda, mikor bejött az elkészített tarisznyáért, megkérdezte:

– Ha lesz elég idő, benézünk Petyushoz. Hívjuk-e haza? – Szüle mindjárt sírva fakadt, az öregember az orrát vakarta.

– Szamár beszéd! Ha kívánkozik, haza kell hozni, oszt levan.

A kocsik elmentek. Délután öt óra felé kellett visszaérkezniük, de a gyerekek már négy óra tájban a kapu körül somfordáltak. Mint a vadludak, mindig egy irányban, a kapu felé húztak. Hol Matyi, hol meg Pancsa kapaszkodott a kerítésre, lesve az utat. Ha észrevették, hogy valaki kijön a házból, szégyenkezve leugrottak és elszaladtak. Az öregapjuk az ablakból figyelte őket, s meglökte szülét.

– Te, fogadni mernék, ezek Petyust várják.

Öt óra tájban érkeztek meg a kocsik Petyussal. Érkeztükre kicsődült az egész ház. A gyerekek pláne körülfogták, körülugrálták, alig várták, hogy megszabadulhasson a nagyok ölelésétől s csókjaitól, s máris szaladtak vele védett helyükre, a ház háta mögé.

– Mennek már! – kacagott az egyik Szemerédi, félbeszakítva a búzaeladásról való beszámolást. – Együtt a banda, rend van itt már megint. Nézzék, hogy szaladnak egy rakásra, mint a gurbitás cigányok.