Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. július) 4. szám, 145–192. p.

A mérés mestersége veti alá a világot az embernek.
Mommsen

Egyéni életünkben két évtized örökkévalóságnak tűnhetik, de a csak történelmi távlatból tekinthető népek életében ez az idő csupán röpke pillanat. Ám bármelyik szempontból is induljon ki a kutató tudós, kezdeti éveink történelmét, kisebbségi életbe való belépésünket: a zűrzavarok korának nevezi majd. Mint a gyermek, kinek anyja először ereszti el a kezét, bizonytalan léptekkel támolygunk, mert fogalmaink a bennünket körülvevő világról hibásak, zavarosak. Népünk fennmaradása szempontjából néha jelentéktelen eseményeknek nagy fontosságot tulajdonítunk, míg súlyos következményekkel járó tényeket lebecsülünk. De nemcsak fogalmaink bizonytalanok, hanem értékmegállapító mértékünk is. A lényegest a lényegtelentől, az állandót az átmenetitől, a mélyrehatót a felszínestől nem tudjuk megkülönböztetni. Hiányzik kisebbségi életünk megnyilvánulásainak értékmérője. Ezt a hiányosságot nálunk a kisebbségi kérdés teljes elhanyagolása s szakirodalmunk kialakulatlansága okozza. Elméleti irányítóink, megfelelő szociológusaink nincsenek. Nélkülözzük a természettudományi módszerrel dolgozó, tényfeljegyzéseken alapuló, gyűjtő és összehasonlító munkát.

Értékmeghatározás nélkül pedig olyan az életünk, mint az iránytű nélküli hajó. Elképzelhető-e átfogó, tervszerű munkálkodás, ha annak sem tényeken nyugvó alapja, sem kialakult ideálja nincs? S elképzelhető-e bármilyen irányban célszerű kisebbségi tevékenység, ha hiányzik az eszmekör, melyből a komoly kezdeményezés életét szívja, s az erőforrás, mely akarásunkat kialakítja, felépíti? [145] Megszületett-e már az az írás, mely egész bensőnket, szellemünk minden rezzenését kisebbségi gondolattal hatja át?

Kétségtelen ugyan, hogy a kisebbségi kérdés tudománya nincsen még teljesen kialakult stádiumban, s az is igaz, hogy tudományos különállóságának gondolata csak a háború utáni időben született meg, de azóta minden fiatalsága ellenére is elképzelhetetlen mértékben fejlődött. A mi vétkünk és mulasztásunk, hogy ezt a fejlődést kellő mértékben nem figyeltük, s lélekben nem éltük át. Az elért tudományos eredmények érzelmi hatása ugyanis nem idegződhetett belénk, s így kisebbségi sorsunkat csak passzív formában élhetjük.

Hogy minden így van, világosan kitűnik, ha az elmúlt két évtizedre visszatekintünk. Lapozzuk csak végig sajtótermékeinket! Az ötletek valóságos erdejét, az elvetélt tervezgetések tömkelegét, a legkülönbözőbb programadások hamis csillogását s a kritikát el nem bíró állítások egész garmadáját találjuk bennük. Ilyen szemle után, ha a valóság eredménytelenségét látjuk, a szomorú állapotokat törvényszerűen bekövetkezetteknek találjuk. – De csakugyan törvényszerű-e? – szólal meg bennünk a kétségbeesés. S ezzel együtt merül fel a kérdés: mi irányítja hát legvégső fokon életünket? A mindent maga alá gyűrő, nagy társadalmi mechanizmus-e, a történelmi materialisták által hirdetett kérlelhetetlen törvényszerűség, vagy a mindenekfelett álló lelkiség, a szellem teremtő ereje-e? E kérdés korántsem tisztázott. Jelenleg mindegyre erősödik az a felfogás – és ma mintha diadalmaskodnék is –, hogy e kettő együttes hatása jelöli ki a társadalmi fejlődés irányát. Éppen ezért a tudományos kutatás ismét erőt ad az egyéni kezdeményezésnek, s ha az eszmét nem is tartja egyedül üdvözítőnek, teremtő erejét mégis kellően értékeli.

Nem szabad tehát hamis tudományossággal leplezni passzivitásunkat, társadalmi törvényszerűséggel fedezni tétlenségünket. Az együttes hatás elve alapján állva tág teret kell adni az egyéni kezdeményezésnek, az eszme alkotóerejében való hitnek.

De amilyen nagy horderejű ez a felismerés, olyan jelentőséggel bír a tennivalók értékének lemérése, időrendi meghatározása.

A tennivaló értékének lemérése és időrendi meghatározása nélkül nincs aktív kisebbségi élet önként adódik tehát a kérdés: lehet-e mértékrendszert megállapítani, mi és milyen legyen az – mit értünk időrend alatt, s mi a jelentősége?

Ha kisebbségi társadalmi életünk megnyilvánulásait természetünk szerint osztályozzuk, három nagy csoport alakul ki: a gazdasági, erkölcsi s egészségi és kulturális csoport.

A gazdasági magában foglalja anyagi életünk minden tünetét: a földmunkáskérdéstől az intellektuális pályákon való elhelyezkedésig, az erkölcsi s egészségi: népünk szaporodási, anya- és cse[146]csemővédelmünk s a pusztító betegségek elleni küzdelmeink problémáit, míg a kulturális: az iskola, a népnevelés, a sajtó, a könyvtár és a társas élet megnyilvánulásainak kérdéseit öleli fel.

Ha e három nagy csoportot részeire bontjuk, a tennivalók oly rengetege mered felénk, hogy a teljes tehetetlenség érzésével nézünk velük szembe. Száz és száz szó kiált segítségért, száz és száz jogosult óhaj követel kielégítést, s ugyanannyi beavatkozásra érett állapot kér orvoslást.

Hol kezdjük hát?

A kisebbségi gondolat célja: népi egységünk nemzeti voltában való fennmaradásának biztosítása. Tehát először is a legfájóbb problémához kell nyúlnunk, A kisebbségi társadalomtudomány alapjául is szolgáló természettudományos módszerrel meg kell vizsgálnunk, hogy melyik réteg népünknek alkotó törzse, s melyik osztálynak felmorzsolódása veszélyezteti leginkább nemzeti fennmaradásunkat. Ha rendszeres megfigyelő, adatgyűjtő és feldolgozó, tehát természettudományos munkát végzünk, hamar ki fog derülni, hogy legfontosabb problémánk: parasztosztályunk megerősítése. E problémakörön belül pedig: a vérbaj, a tüdővész a magzatelhajtás elleni küzdelem.

Amikor ezeket leírom, összegyűjtött adatok állnak a rendelkezésemre, melyek kétségbevonhatatlanul igazolják, hogy népünket erről az oldalról kezdte ki legjobban a pusztulás.

Sokan – talán nem is jogosulatlanul – e kérdéssel a magyar parasztság földhöz juttatását állítják szembe, s első lépésünket e felé kívánják irányítani. Ily problémák felmerülésénél az időrendet kell az igazság eldöntésére segítségül hívnunk.

Ha a földhöz juttatás kérdését vizsgáljuk, a nehézségek és akadályok egész rajára bukkanunk, mert a probléma messzire nyúló anyagi s szövetkezeti komplexum, s így sűrűn horzsol politikai törekvéseket.

A pusztító kórok elleni védekezésnél ennyi nehézségbe nem ütközünk. A fertőző bajok elleni küzdelem elsősorban szervezési kérdés. Emellett bizonyos mértékben hatósági támogatásra is számíthat, önként adódik tehát, hogy meglévő kevés erőnkkel először a népünket pusztító fertőző betegségek ellen kell fordulnunk.

E problémákat ezúttal nem fontosságuk eldöntése miatt, hanem az értékmérés és időrend meghatározásának illusztrálására állítottam szembe. Ezzel kívánom érzékeltetni, hogy az értékmérőt az adatgyűjtés és az adatfeldolgozás eredménye nyújtja, az időrendet pedig a megvalósítás lehetőségei határozzák meg.

Ha a bennünket körülvevő valóságot nem benyomások, ötletek s néhány kirívó esemény alapján ismerjük meg, hanem megdönthetetlen tényekből, ésszerű adatgyűjtés alapján, úgy hamarosan megkapjuk követendő eljárásunk biztos mutatóját, értékmegha[147]tározóját: a mértéket. A mértéket, mellyel hajszálpontossággal megállapíthatjuk kisebbségi életünkből folyó kötelességeink értékét.

Az érték megállapítás után az időrendi kérdés problémája következik.

Az a társadalmi, gazdasági, politikai és szellemvilági konstelláció, melybe életünk ágyazott, óhajtásunk megvalósítása elé több-kevesebb akadályt állít.

Ezért a felismert legértékesebb: a legelőbb megvalósíthatóval egyesítve adja meg a kisebbségi életünkben követendő eljárást.

Ebből önként következik, hogy mindazok, akik öntudatos kisebbségi életet élnek, ebben a nagy és átfogó munkában szerepet vállalnak. Szerepet, amely nem hangulattól, kedvteléstől, hiúságtól függő, hanem belső kényszer teremtette kötelesség. Az a lelkiség, ami a hősben a hazafiúi érzetet, a rajongóban istenének imádását váltja ki. Ennek a lelkiségnek kell munkálkodnia a nemzetikisebbség életében. Mert e munka pénzzel elősegíthető ugyan, de nem oldható meg. Csak az eszmétől lelkesült emberek érhetnek el részeredményeket.

Eszme és lélek: kisebbségi életünkben olyan fogalmak, melyek még csak a távolban ködlenek. Magát a kisebbségi eszmekört és lelkiséget előbb meg kell teremtenünk. Kisebbségi életünk tudatosítása nélkül semmi sem kezdődhetik, semmi nem történhetik.

A kívülről jövő tényezők teremtik számunkra a kisebbségi helyzetet, de ameddig ezt elméletileg és lélekben nem tudatosítjuk, csak passzív kisebbségiek vagyunk, irányításban súlytalan tömeg. Amint Széchenyi mondása szerint „a magyar szó, még nem magyar érzés”, úgy a kisebbségi sorban élő még nem öntudatos tagja kisebbségi nemzetének.

A kisebbségi öntudat és eszmekör kialakítására elsősorban íróinkat és újságíróinkat, tehát tollforgató entellektüeljeinket kell megnyernünk. Rajtuk múlik ennek az eszmekörnek kialakítása és minden kérdésben való kidomborítása és népszerűsítése.