Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. június) 3. szám, 97–144. p.

(Regény, Singer és Wolfner Rt. Kiadása)

Mielőtt az olvasáshoz hozzáfogtam volna, tiszteletteljes megilletődöttséggel forgattam a testes három kötetet. A szőlőbe is mindig belecsipegettem, amelyet az édesanyám a piacról hozott, mielőtt végképp elkaptam volna, mert magamat is jólesett meglopnom előleg formájában. Most sem tudtam kivárni, amíg a regényt „legitim úton” birtokomba vehetem, hanem belekukkantottam elöl is, hátul is, így akadt meg a szemem mindenekelőtt is a regény végéhez csatolt függeléken, mely a felhasznált forrásmunkákat sorolja fel, amelyeket a szerző – mint valami mesebeli kásahegyen – átrágta magát, és mindezt csak azért, hogy regényét annak rendje és módja szerint „jól” és „alaposan” megírhassa. És micsoda hatalmas kásahegyen! Van bennem valami elnyűhetellen gyermeki, mely a hatalma alatt tart, nem annyira a meggyőződésemnél, mint inkább az idegrendszeremnél fogva: nagynak látok mindent, ami pedig esetleg csak terjedelmes. A méretek imponálnak. Olyasmit tisztelhettem itt az íróban, ami tőlem mind a mai napig idegen maradt: a tárgyi fölkészültséget, az adatok és ismeretek gazdagságát, szóval: a tudást. Én bizony rendszerint úgy vágok neki egy-egy feladatnak, mint a garabonciás diák, útitarisznyámban mindössze néhány hamuban sült pogácsával, nem készülve el és magamat nem szerelve fel a legszükségesebb eshetőségekre sem, és amikor egy-egy kalandos útra elindultam, sejtelmem sem volt arról, hogy az mekkora lesz, és hogy hol fogok a végén kilyukadni. Az utazást a véletlen, vagy legalábbis a várható esetlegességek öröméért űztem, s ennek előfeltétele éppen a készületlenség és kiszámítatlanság volt.

Gulácsy Irén vállalkozása felületes rátekintésre is egy mindenképpen jól megszervezett és alapos körültekintéssel előkészített expedíciónak látszott, felszerelve minden szükséges holmival, műszerrel, térképpel, iránytűvel, gyorsfőzővel, szótárral, útipléddel, ponyvával, kötéllel, trópusi sisakkal és megfelelő szolgaszemélyzettel. S mindez felcsomagolva hat teherautóra. Az irodalom mezítlábas országúti csavargója illő tisztelettel bámulta ezt a gazdagságot, de egyben le is nézte. Ez a felkészültség az ő szemében nem ért egy hajítófát sem. Ha az ember előre tudja, hogy mire kell felkészülve lennie, akkor a limine lemondott arról, amire vállalkozott: a felfedezésről. Az ilyen akár el se induljon. Az igazi felfedezők azok, akik az ösztöneik után indulnak el, azt követik nyomról nyomra, csapásról csapásra, lázban és étlen-szomjan, míg egyszerre elébük tárul [142] a csoda, amelyet megtalálni elindultak. Előre tudni, hogy mi vár ránk utunk végén: egyértelmű a teljesüléssel, mielőtt valamit birtokunkba vehettünk volna. Én sem tudtam soha megírni azokat a cikkeimet, amelyeket egyszer már végigábrándoztam. Nem izgattak többé.

Valószínűnek látszott, hogy a „Nagy Lajos király” szerzője is így járt a mondanivalójával, s így vállalkozása természetszerűleg csak arra szorítkozott, hogy az olvasót, az „avatatlant” izgatni próbálja olyasmivel, ami őt magát, a „beavatottat” a legteljesebb mértékben hidegen hagyja.

Kezdetben az olvasás is úgy indult, hogy minden körülmény ezt a várakozásomat látszott igazolni. Kelletlenül és fanyalogva olvastam. „Az alaposság csődje” – jegyeztem fel egy papírlapra kis idő múlva. Majd később:

„A szerző odáig megy az alaposságban, hogy az utakat és hidakat is előre fölépíttette a felfedezendő ősvadonban benzinkutakkal és minden komforttal felszerelt pihenőállomásokkal az utak mentén, s azután egyszerűen végigutazott rajta, és beszámolt arról, amit látott és tapasztalt”.

„Önállótlan koncepció, a mondanivaló szolgai összeegyeztetése a történelemmel vagy még inkább a történelem folyamán kialakult legendával. Megalkuvás, élősködés.”

„Az ősi magyaros kifejezésmód megvesztegető, de gyakran csak abban az értelemben, hogy egy-egy koncepcióbeli fogyatékosságot leplez és pótol.”

Ott tartottam, hogy sarokba vágom a Nagy Regényt, és lemondok arról, hogy Gulácsy Irént mint írót felfedezzem. Igazában csak a negatív tanulságok, ama legősibb és legáltalánosabb lelki táplálék kedvéért tartottam ki mellette, melynek neve: káröröm.

Mindezt azért mondottam el, hogy az olvasónak fogalma lehessen azokról a veszélyekről, amelyeknek egy-egy olvasmány – még a legtisztább és legnemesebb szándékkal írott regény is – ki van téve, ha az olvasó valamely külső vagy belső oknál fogva nincs abban a lelkiállapotban, hogy alávesse magát a hatásának. Mert amint tovább olvastam, fokról fokra be kellett látnom, hogy tévedtem. Az a felkészültség, amelyről oly rossz véleményem volt, nem kényelemszeretetnek bizonyult, hanem oly nagyfokú alaposságnak, oly nagyfokú odaadásnak és áldozatkészségnek, amelyre hamarjában nem is tudok példát. Gulácsy Irén nem kisebb feladatra vállalkozott, mint arra, hogy visszahozza, álmodja, életre támassza régmúlt korok porladozó világát, szokásait, erkölcseit, divatját, e kor éltető eseményeit, küzdelmeit, szenvedéseit, szíve dobbanását, lélegzetvételét, és ez a legteljesebb mértékben sikerült is neki. Hogyan csinálta, megfoghatatlan előttem. Az ember varázslatnak érzi. Talán évekre elzárkózott [143] a külvilág elől, nem fogadta a látogatóit, nem érintkezett a legközelebbi hozzátartozóival sem, nem bontotta fel a postáját, leszereltette a telefonját, és mindezt csak azért, hogy ne zökkenthesse ki senki és semmi abból az álomvilágból, amelybe beleásta magát, s amelyben minden érzékével és odaadásával benne élt.

A könyv minden lapja igazi regény. Nem ásatag kísértetek jelmezes farsangi felvonulása, hanem valóságos, lüktető élet, mely a hatása révén annyira vérünkké válik, hogy nem érezzük többé múltnak. Ha ún. „mai” regény lenne, vagy az író személyes vallomása arról, ami vele és körülötte történt, akkor sem lehetne hűebb és közvetlenebb. Amikor a regényt letesszük, alig akarunk ráismerni a környezetünkre, ráeszmélni arra, hogy nem is ez a valóság, hanem az a badar és valószínűtlen álom, hogy a huszadik században élünk, a Népszövetség és a rohamra induló tankok korában.