Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. június) 3. szám, 97–144. p.

Egy sorban elöl álló író méltatására vállalkozni, akinek eddigi munkássága szinte befejezett kupolaként tetőzi életét, majdnem annyi, mint más fogalmazásban s megváltoztatott sorrendben ismételni a már előbb elhangzott s többé-kevésbé általános érvényű megállapításokat. A szempontkritika ugyan még végezhet felderítő szolgálatot, mivel új kilátópontjáról megvilágíthatja a sötétben maradt horpadásokat, s ezzel helyreállíthatja a megszakadt összeköttetést, de csak korlátozva alkalmazható, mert túlságos szétaprózásával megbontja az egységes látás kialakulását.

Az ismétlés ily valószínűsége azonban nemcsak összefoglaló személyi méltatásnál fenyeget, hanem az író egy-egy művének külön bírálatánál is. Az író olyan, mint a fatörzs, mely folyton újabb ágakat hajt, de ebben a szünetlen osztódásban, ebben a szakadatlanul tartó teremtésben ugyanaz a vérkeringés lüktet és száguld egészen a koronát tartó tetőig. Nincs ág, bármennyire is elhajoljon, mely vissza ne ütne. s mely tagadni tudná az egy törzsből való kiszakadást, az apa-fiú elsőfokú vérrokonságát. Különösen áll ez a meglett férfiasságát hirdető fára, ahol még szembetűnőbb a törzsből kihajolt ágak egymásra visszaütő rokonsága.

A Hatholdas rózsakert is ilyen visszamutatás előbb volt, gazdagabb és erősebb testvéreire, akikkel szemben még sincs mit szégyellnie, mert ha tartalmilag nem is éri el jelentőségüket, kisebb arányaiban éppoly hibátlan, mint amazok. Babits különben is képtelen másként dolgozni, mint a legnagyobb és legfelelősségteljesebb műgonddal, ami talán – mint sok más nagy író munkáit – az övét is nehézkessé teszi, de a kidolgozás teljességével és kifogástalanságával s az életszerűséget szuggeráló írásmóddal mindezért bőven kárpótol.

Itt van pl. a Hatholdas rózsakert c. kisregénye, melyben a háború előtti, vidéki magyar értelmiség egyik, félszeg házassági helyzetbe került, s végül is szerencsésen kikászálódó tagjának humoros sorsalakulásáról van szó, szemben a Halál fiai c. nagy testvérregénnyel, mely a pusztulásra ítélt magyar középosztály szertehullásának s átformálódásának költőien erezett formába öntése.

A kisregény meséje elfér pár sorban, de Babits majdnem fél kötetté duzzasztja. A hozzá nem értő azt kérdi: miért, a hozzáértő így válaszol: mert kellett. Bizonyára rövidebben is meg lehetett volna írni. de elfogadhatóbban, valószerűbben hatóan: semmi esetre. Bármilyen kurta is a történet, a kapaszkodó felé vezető útján: alig járható. A siker szinte beretvaélen táncol, s artista ügyességét igényli. Az író azonban nem elégszik meg ezzel, még maga is fokozza u veszély kilátásait és fullasztó izgalmát, mintha csak erejét és képességét akarná kipróbálni s megtornáztatni a vállalt, újszerű feladat megoldásában. S ha adós is marad a [139] várt könnyedséggel, finom művészi ösztöne s erős valóságérzéke a kritikus pontokon is szerencsésen átlendíti.

Általában úgy hat ez az írása, mint egy művészi intencióval s gazdag műhelytudással, szinte matematikai pontossággal megoldott feladat, melyhez tanúságtételre az író minket is meghívott, bebizonyítván, hogy az íróművész munkája, akár a muzsikusé: a legszebb, legmagasabb matematika.

Babits szemünk láttára emeli és ragasztja egymás mellé a környezetrajzból, jellemből és lélekelemzésből rakott biztos alapra az apró, látszólag semmitmondó jelenetek és féljelenetek garádicsait, hogy a mese pályája lassú íveléssel felfelé kanyarodjék, egészen a meredeken lecsapott csúcsig, ahol már csak egyetlen menekülés marad, s ez a csoda, mely még ezt a jellegét is elveszti, annyira természetes, életösztönből kilendülő, mint egy másik síkon: a nagy lelki megrázkódtatást átélő hirtelen átlendülése az őrületbe, egy talán még nagyobb rettenet elől.

Az író különben hálátlan témát választott, mikor a csúcson álló mélabús nosztalgiájával s a visszaemlékezés szivárványhídján át egy régi, megfakult világba utazott velünk vissza. Mert nagy munka várt reá: a mesét meg kellett tisztítani a portól és pókhálótól, színeit felélénkíteni, alakjait közel hozni, s a mai emberrel megszerettetni, mint hogy ő szereti őket visszatekintő gyengédséggel. S ez – írása igazolja – sikerült néki.

Legszebb novellája a kötetnek a Tó a hegyek között c. Csupa sejtelem, csupa titokzatosság, csupa testetlen hullámzás. Mintha csak láthatatlan, veszélyt sejtető fátyolok lengenének körülöttünk. A rengetegből hirtelen elénk bukkanó, embervérrel itatott, megfeketedett bálványszobroknál támadhat reánk ily orozva s reánk pókhálózódva a hangulat. Ha az előbbi novellára azt mondtam: matematikai csipke, az utóbbi: a környezethangulat varázslata. Babits itt nagyon is mélyre nyúlt, homályba vesző ösztöneinket tépte fel: az ősember nagy igézetét a titokzatos mélységével borzasztó víztükör láttára, s a civilizációtól fáradt idegember ősi antiszociális magányba vágyódását, mely szinte beteges kényszerűséggel sodorja a tudat alá süppedt, régi bűvöletek felé. Az elhagyatott tó. fülledt titokzatosságot lehelő és párologtató vidékével egymagában is elegendő arra. hogy elvonulásra hajlamos, kényszerképzetekkel küzdő, idegbeteg embert elvarázsoljon, s halálba kergessen.