Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. június) 3. szám, 97–144. p.

(Herceg János regénye. Dante-kiadás)

A kis, fáradt, lihegő vaskutya csak az imént rakott ki a messzibe merengő, vidéki állomáson, s most itt döcögök, rázódom az Idő vén, ócska, fekete batárján, útban az idegen, múltba süppedt város felé, a hepehupás, köves úton, melynek burkolatát helyenként felszaggatták és szertehajigálták az éles tengelyű, zörömbölő parasztszekerek, mikor vásári zsivajba és porfelhőbe burkolódzva be-betörtek az alattomosan hallgató perifériákról, hogy visszavegyék, visszaköveteljék, amit tőlük elvettek. Mit tagadjam: bizony lassúnak érzem a kocogást, s nem bánnám, ha a tempózó kocsis néha oda-odasercentene az ostor csípős végével a nagy, sárga gebéhez, mert a Jókai-hangulatos fasoron már-már álom pillézi szememet, s elnehezülő fejem is többször mellemre döccen, de hála ezeknek az alattomos, nyikkantó hepe hupáknak, csak nem szenderedem álomba, s oda-odafigyelek a bakon ülő zuhatagos beszédére. Így mire a szállodába érek, többet tudok a városról, mintha három évig laktam volna falai között, a pletykás kocsis annyi mindent összekárált. Mert ugyancsak bírja szóval: se vége, se hossza a mondókájának! Az elejét még csak tartom valahogy, de a végét már a harmadik határból ráncigálom vissza, annyira elkódorgott a csavargója. Hiába, csak nem kedveli a rendet, pedig tudhatná, hogy emiatt ugyancsak meggyűlik a baja a nagyfejűekkel. Mert nem mindenki atyafija, s nem legyezgeti mindenki a gyengéjét. Mi azonban, akik félig-meddig magunk is beletartozunk ebbe az álmos, lusta, rendetlen világba, kevesebb igényességgel nézzük háztáját, sőt hosszabb tartózkodásra is letelepszünk, mert akadnak dolgok, amik lekötik figyelmünket. A látogatás végén mindenesetre azzal az érzéssel kelünk fel, hogy ebből a [137] bő szájjal eresztett, összevissza kuszált s agyongubacolt beszédből mégis kaptunk valamit: Zombornak, a háború előtti vármegyei székhelynek egyetlen pontról felvett képét s nem eléggé elmélyített tájhangulatát. Ellent szeretnénk ugyan mondani az írónak, hogy azt a várost, melyről annyi mindent összefecsegett, nem ismerte, nem is ismerhette, hiszen akkortájt még hosszú ingben szaladgált az utcákon, s Szabinával hancúrozott, a gyönyörű, gyermektelen asszonnyal meg a szomorú Fekete Angyallal ott messze, abban a rettenetes korcsmában, ahová egy késő téli este szánkóját kötüzve jutott el, akár Andersen kisfiú hőse a fehérbundás Hókirályné palotájába, ahol jéggé fagyott a szíve, de nem tesszük, mert ha Herceg bőven fel is használta a mendemondát s a kisvárosi pletykát, mely, mint gazdátlan virág, még évek múlva is ott tengődik a romvilág omladékain, a rekonsrukciónál többet végzett, olyan munkát, melyhez többre volt szüksége: beidegzettségre. S ebben elvégre nincs semmi lehetetlenség. Ha a lassan előrenyomuló új világ a régit ki is szorítja, végképp nem semmisítheti meg, ott bujkál továbbra is közöttünk csendben, nesztelenül meghúzódva, mint a moly, betokozódva, mint az álca, s szétporladva mint az ódon illat a divatjamúlt, régi szobákban. Csak lenni kell valakinek, aki jelenlétét megérzi, varázsvesszejével ráüt rejtekhelyére, s felfakasztja a befalazott, régi forrást, hogy újból ihassunk belőle – s ez az író. Herceg János novelláiban többször tett tanúságot e képességéről.

Eddig úgy-ahogy rendben volna a dolog. Herceg felelőssége ott kezdődik, hogy ezt a jól-rosszul összeválogatott anyagot – elsősorban önmagáért – keretbe akarta szorítani, s hogy ezt fáradtság nélkül megtehesse – közönséges kereskedői fogást alkalmazva – egy szánalmas mese külsőleg talán mutatós, de belsőleg annál rozogább s düledezőbb viskóját borította reá, oly figurákat telepítvén bele lakóknak, akiket régi, pókhálós padlásokon már kikezdett a moly s akik még hajdani, boldogabb életükben is csak romantikus füzetes regényekben arriváltak. Még ha a fordított kritika a swiftivel rokon torzítás vezette volna tollát, de ennek a szándéknak nyomával sem találkozunk, így legjobb akaratunk mellett sem adhatunk neki felmentést, mert Herceg Jánosnak, aki novelláival túlnőtt határainkon, a saját neve érdekében ily gyönge munkát nem lett volna szabad kezéből kiadnia. Ez nem regény, még csak regénykísérlet sem, hiába van itt-ott meghintve a kétségtelen tehetség csillámaival.

Ez a kísérlet egyébként szomorú tanulságot hozott számunkra. Meggyőzött bennünket arról, hogy Herceg János kritikai érzékében nem bízhatunk, s hogy a regényben bajosan fogja vinni valamire, mert egy nagyobb mű keretén belül – erős líraiságánál fogva – jellemfejlesztésre képtelen. (Ha csak nem magáról ír regényt.)