Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. június) 3. szám, 97–144. p.

(Nyugat, Budapest)

A háború utáni új regényirodalom tulajdonképpen ott kezdte, ahol Dosztojevszkij követői abbahagyták, a realista regényt mozgató nagy eszmék, világszemléletek, természettudományos elgondolások egyre gigantikusabban feszülő gátjainál, amelyek mögött egy vajúdó emberiség, egy eszményét, rendeltetését vesztett tömeg romboló nyugtalansága lázongott. A háború utáni líra is válságba került. Antik fénykora után csak az újhoz tudott nagy lírikusokat kitermelni, de az Énre beállított extázis és a vízió hovatovább az Én pozitív valóságát is felbontotta. A reális valóságok helyett a végtelenbe sodródó energiák (expresszionizmus) lírája következett, amiből azután személytelen (kollektív), átfogó eszméket szolgáló költészet vált. A kiutat csak a népköltészet pozitív lírai értékein át lehetett elérni.

Dosztojevszkij óta a francia regény az, amely a legnagyobb átalakulásos, megy át. A Les Rouges et les Noirs vagy a Madame Bovary tulajdonképpen lázadás, pontról pontra támadás a rend, a megszokottság, a polgári nyugalom ellen, amelyeket a Jean Christophe, a francia népben gyökeredző eszméknek e világnézeti tükre követett. A modern regényirodalomnak ez a hatalmas teljesítménye tulajdonképpen egyetemes korrajz, amelyet a világháború kitörése zár le. Romain Rolland nagy regényének jelentősége mellett elsősorban két regényciklus az, amely túlnő a háborún, a háborút követő regényirodalom válságán, és mint a legújabb kor két valóságos „Comédie Humaine”-je napjaink irodalmának mutat utat. Az egyik az angol Galsworthy Forsyte Sagája, ez az elbűvölően széles vonalú, alig észrevehető emelkedéssel kanyargó, egyenletesen temperált regénysorozat, amelyben az író – mint Thomas Mann a Budenbrooksban – egy család történetét írja meg. Az első ciklus még a háború előtti polgári Angliában játszódik le, a szigetlakok lehiggadt, nyugodt, önérzetes életében itt-ott kiütköző, apró konfliktusaival, a második rész már a háborút követő idők izgató atmoszférájában. Mégis megőrzi kimért, racionális indulatait, amely alatt ha feszülnek is drámák, mint az élet millió jelenségei simulnak be a Forsyte-család hagyományos jólneveltségébe, ebbe az angol polgárságnak valóságos klasszikus remekművébe, amelynek emberei az élet valóságait szilárdan, szabályosan állják. A másik nagy regényciklus, az A la recherche du temps perdu Marcel Proust hatalmas regényszintézise, ami magába zárja mindazt, amit irodalmi szépség és emberismeret adhat.

A francia-porosz háború idején született. Gazdag és független volt, s olyan ritka körülmények között élt, amelyek társaságot s szalonokat ragyogtattak feléje. Azután megbetegedett, szív-, idegbaj kínozta, fiatal élete utolsó éveit ágyban, lefüggönyözött szobában orvosai társaságában töltötte el. Parafával burkolt, hatalmas hálótermébe semmi sem szűrődött be abból a nagyvilági zajból, amelyre fiatalsága termő éveit oly pazarul pocsékolta. Regénye köteteit ágyban írta utolsó pillanatig dolgozott rajta, és [134] Léon Pierre-Quint írja róla, hogy közvetlenül halála előtt még javított a kéziratokon, mert az agónia korábbi leírását nem tartotta hűnek. A ciklus elő kötete 1913-ban jelent meg, a további kötetek 1919-1927 között. Regényének teljes megjelenését nem érhette meg. 1922-ben meghalt.

A la recherche du temps perdu… ez a nagyregény címe, szó szerint: az elveszett idő keresése, vagyis az átélt élet visszaálmodása. Tehát önéletrajz. De Proust életet ismerve a regény címe ennél is többet jelent. Kicsendül belőle a vezérmotívum, az eltűnt idő, az idő… ami soha vissza nem jön.

A pedantériás pontossággal megírt regény: kora felsőbb tízezrének hű krónikája, s éles megfigyelése mindannak, ami a magas arisztokrácia életét teszi, valahogy úgy, mint mintaképénél, Saint-Simonnál, akinek emlékiratai egy elégedetlen osztálytudatos arisztokratát és egy pompás szemű festő–írót mutatnak be. Mint Saint-Simon, Proust is öntudatlan írásművész, aki nagy regényébe írói pályájának majdnem két évtizedet kitevő hosszú fejlődésébe kamaszkora minden emlékét, könyvszomja és olvasási vágya tikkadt mámorát beleírja azzal a zuhatagos, siető, sohasem lankadó kitartással, mint akinek írni kell, mert nem tudni, mit hoz a holnap. Ebben az elszánt írói fogadkozásban a regény külső formája tulajdonképpen emlékirat, csakhogy nem a hű emlékezés pontos, kronologikus rendjében, hanem a spontán rátalálás lejegyzésében, a valóságos idő teljes mellőzésével. Az emlékezés a fontos! Vannak ráeszmélt percei, melyekről oldalakon át áradozik, és vannak évek, amelyeket egy-két futó szóval regisztrál. Patologikus lélek, aki a neuraszténiások hiperérzékenységével magasrendű alkotó szellemmé válik. Kora kaotikus, ezerfelől összehordott kultúrhalmazán építi szertelen és mégis szerves egységbe álló, önelemző regényépületét, a világirodalomnak ezt az immanens szépségét, melynek hátterét az élet legtávlatosabb, leggazdagabb érzelme adja meg. Olyan ez a mű, mint egy végtelenbe futó zenei motívum, amelynek nagyszerűségét az első hallásra nem is vesszük észre, de minél gyakrabban halljuk, annál jobban belemélyedünk szépségeibe, hasonlóan főalakjához, Swannhoz, aki egy moll hangnemre irt szonáta tételeit mindig könnyezve hallgatja.

A nagy mű első része, a „Swann”-sorozat most jelent meg magyarul. A magyar szellem európaiságának messze kimagasló bizonyítéka a magyar Proust, amelynek fordítása a magyar irodalmi nyelv hatalmas erőpróbáját is jelenti. Maga a regény a ma szemszögéből nézve, a sznobizmus valóságos kézikönyve, és hősének, Proustnak egy pillanatig sem jutott eszébe megtagadni, hogy ő maga is sznob, akinek regénye minden lapjáról sugárzik a vágy, hogy a történelmi családok előkelő szalonjaiban forgolódjék. Ahhoz, hogy a teljes magyar Proust megjelenjen, az olvasó tömegeknek ma már nincs is szüksége, és bizonyos, hogy kevesen lesz[135]nek, akik a századforduló szellemének ezt az érdekes, egzotikus kivirágzását odaadó, teljes élvezettel fogják olvasni. Maga a „Swann”-sorozat valahogy elég is, tökéletes ízelítőt ad a vidéki csendes életről s a párizsi szalonok túlfűtött világáról. A Swann alakja köré vont környezet, Combray s az író első személyű elbeszélő modora – melyek a cseh-német Franz Kafkát juttatják eszembe – teljesen elegendők arra, hogy az írót megismerjük, aki íróink közül az utóbbi években többre is hatott.

Gyergyai Albert fordítása hősies, küzdelmes vállalkozás. A francia írásművészetnek ez az értékes ismerője olyan munkát végzett, amely a magyar fordítóirodalomnak új erőforrása.

Belgrád, 1937. május vége.