Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. június) 3. szám, 97–144. p.

Kázmér Ernő: Vészi Endre: Felszabadultál!

A Mikszáth Kálmán-regénypályázat évek óta egy-egy új író kibontakozását, öntudatos célkitűzését segíti elő, és az eddig kitüntetettek viszonylagosan az új magyar irodalomnak időtálló értékei. Ezek az új írók – alig egy-két kivétellel – kispolgári, munkás lelkületű szellemi légkörből kerültek ki, időszerű, mai dolgokat feszegetnek, s nyilvánvaló, hogy a kiadó bírálói ezeket a törekvéseket szívesen látják. A kitüntetett regények mindegyike – a „Soha ilyen tavaszt” című naiv és túl líraiságában is üres meséjű regényt feledjük el – a mai társadalom, a mai ifjúság nehéz [132] életproblémáira mutat. Ez a rámutatás azonban végeredményben nem jelent sokat. Állásfoglalást vagy a tegnappal szembeforduló, gerinces revíziót alig adhat.

Ilyen a „Felszabadultá1” c. pályanyertes regény is, amelynek ismeretlen nevű írója, Vészi Endre, ha túl is van a pesti kispolgári irodalom konvencióján, s ha meg is próbál az állásfoglalás ösvényére kerülni, adós marad a környezet tökéletes visszaadásával, s emellett írói elhivatottságát jelentő megrázó élménye sincs, mellyel az olvasót különösebben le tudná kötni. A „Felszabadultál” csupa egymásba fűzött, pontos, szürke vázlat, a külvárosi bérkaszárnyák jól meglátott zsánerképei, műhelyek pillanatfelvételei, a munkások és a munkaadók közötti változatlan helyzet ellaposodó, színtelen pasztelljei, amelyek végül is unottan elsekélyesednek. Hiányzik ebből a regényből – holott témája egy sodró erejű író elhivatottságában a körülmény ciklonszerű viharát zúgathatná – a társadalomszemléleti sík is. Mindaz, amit az író vallomásszerűen elmond, ezen a síkon a priori állásfoglalás lehetett volna, mert a kisinas és családja, környezete életformájának tarthatatlanságát bizonyíthatná anélkül. hogy egy emberibb világ kialakulására kellett volna mutatnia.

Tagadhatatlan, hogy kitűnően ismeri a külvárosi bérkaszárnyákat, a Belváros sötét mellékutcáinak proletárházait és műhelyeit. Környezetrajzából, az egymás mellé préselt lakók elfojtott, homályos vágyaiból, ha nagyon kutatjuk, s ha a freudi ránevelés lélektani eredőit alkalmazzuk, megérezhetjük a felszabadulás, a jobb élet utáni elfojtott sóvárgást, ami a „Felszabadultál”-ban egyelőre csak egy amerikai kivándorlás fantáziájában csapódik le. Ez lenne apának, fiúnak sorsváltoztató eseménye valahogy úgy, mint a századforduló indusztrializálásának kezdő éveiben: az Amerikába vándorlók ezreinél. Van ebben a váratlan fordulatban, ebben az „Amerika”-szimbólumban valami a menekülésből, menekülni a céltalan várakozás és a tett elől, ami egyúttal az író tulajdonképpen feladata és a regény igaz megnyilatkozása előli menekülést is mutatja. Így kapjuk azt az érzést, hogy Vészi Ferenc, a munkáscsaládból származó, proletársorson átvergődött író, aki megírta környezetét, osztályának világát, dokumentumot is szolgáltatott hozzá, de mindezt ideológiai egység, sőt szocialista meggyőződés nélkül. Én a „Mikszáth Kálmán” – regénydíjat nem adtam volna az írónak. Mert ha ma valaki proletáríró, nem elég, ha osztályának életéből csupán hű mozaikképeket ragaszt regénnyé, hanem kell, hogy valamit ki is fejezzen abból az ébredező proletárlélekből is, ami telve van reménnyel, hittel, cselekvő akarattal, hogy az ifjúmunkás itthon, a maga helyén várja a társadalom alakuló munkájában való részvételét. Hiszen éppen ez az, ami a szocialista irodalmat a polgári szellem irodalmától elválasztja, ez a jövőbe nézés, ez a jövőbe tekintés láza, ami mindenben visszatükröződhetik, csupán egy kivándorlás reményében nem.