Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. szeptember) 5. szám, 277–352. p.

(Pantheon kiadása, 1932)

Nem regény. A történeti tényekre hivatkozik. Nem is történelem a szó szűk értelmében. A kettő együtt. Történelmi regény. Igen, de az emberi szenvedélyek ismeretlen mélységben egymásba ölelkező, és nagyra növő, majd kitörő regénye. Kísérlet. Nem mondhatjuk annak sem, sokan ültek ilyen szándékkal asztalhoz. Carlyle, Gibbon, Márki a jelentősebb nevek.

Némethnek erős a regényíró hajlama. Kitűnően jelenít. Talán ennek köszönhető, hogy ilyen kis helyen úgy össze tudta fogni a történet nyújtotta eseményeket, hogy azok valószínűségükből keveset veszítettek.

A könyv nehezen indul, és nagyon is mellékszemély köré fonódik. Rochefort az iskolában még nem volt olyan nagy, hogy éppen egy mondatáért megérdemelné az első szót. – Mikor Marx Proudhonnal találkozik 1844-ben Párizsban, akkor már nem írhatjuk némi tévedésokozás nélkül, hogy: „Itt van Babeuf, itt van Saint-Simon, itt van a kusza Fouer”, mert ezek bizony már nincsenek itt, Babeuföt 1797. május 27-én végezték ki, Saint Simon 1825-ben, Fourier 1837-ben halt meg. Hogy ezek az emberek érzelmi forradalmárok lettek volna csupán, akiket „indulataik féktelensége, állandó felháborodásuk” hajtott, ahhoz is sok szó fér.

A Marx-Proudhon közötti ellentét egyéni alapjait nem eléggé húzza alá, mikor Marxban az északibb, a „németebb” társadalombölcselőt állítja szembe francia ellenfelével. Annyira Proudhon is német, mint Marx, aki hatéves volt, mikor apja elhagyta a zsidó vallást, és protestáns lett, de nem lett német. Ahogy Proudhon nem tudta az eseményeket száz százalékban visszaadni, úgy arra Marx sem volt képes, lett légyen bármilyen hegeliánus. A tények és azok leírása sohasem kongruens. Ez világos. Minden szóbeszéd, csak szóbeszéd.

A legnagyobb sajnálattal nélkülözi az olvasó Németh könyvében a források megszegését, mert az lehetetlen, hogy a Temps 1871. számai, Lissagaray, Gauloirs, Hans, Vinoy, Claretie művei elegendő adatot szolgáltattak volna könyve megírásához. Elhisszük minden állítását, mert úgy érezzük, hogy tárgyilagosan ír, de mégis érdekel bennünket, hogy miből merít.

Az a megállapítása: „Az élet tünemény oldala folyton ismétli magát” – már egyáltalán nem elég mély és helyes Hérakleitosz óta. Sőt ebben Carlyle-lal is ellentétbe jut, és magával az élettel is, Goethe spirálisan emelkedő vonal hasonlata talán közelebb áll a valósághoz. [345]

Marx alakjának leírása egyáltalán nem fontos. Hogy milyennek látja egy tanítványa, igazán mellékes. Hogy Marx a XX. század részére és annak nevében „asszisztál az eseményekhez”. Ez is csak üres kijelentés. Címke az üres üvegen. – Gambetta első föllépése szuggeráló Delescluzet védelme alkalmával. (21. old.) Hogy Henry de Kocherfort „fékevesztetten tomboló őrült” volt, mikor „dühében” a Bonaparték ellen izgatott. Kissé erős kifejezés olyan emberrel szemben, akit beválasztanak a parlamentbe.

Pierre Napóleon Bonaparte levele és a vele kapcsolt események leírása sok helyet és időt vesz el a könyvtől – olvasótól – tekintettel arra, hogy 1871-es eseményekről van szó. Ez jegyzetben is elfért volna valahol vonal alatt. Az előzmények leírása alig nyújt többet, mint akármelyik nagyobb történelmi munka erről az időről. Sőt némelykor szegényesebb.

A társadalomtudományi gondolatok rajzása nincs eléggé feltüntetve. Ez a kor nem olyan szegényes és tanulatlan, mint ahogy azt Németh írja. Az események helyes megítélése, a fölmerülő problémák megoldása sohasem történik egyik osztálynál sem tökéletes osztályszempontból. Nagyon kevesen vannak az emberek között, akik mindig tudatosan, mondjuk osztálytudatosan ítélnek és cselekszenek. Ez alól egyetlen társadalmi réteg egyetlen tagja sem vonható ki. Vannak általános emberi érzelmek és gondolatok, melyek mindenkit egyformán megindítanak, és cselekvésre serkentenek. Ha nem így volna, akkor minden az emberiség összboldogságára és egy irányba vezetésére irányuló gondolat kiméra lenne, és a feléje törekvés üres utópia. Ami már azért is elgondolhatatlan, mert az ellenkezőre minden kor számtalan példát mutat. Gyenge példákat, de mégiscsak példákat… Hiszen mindannyinak az egységes természet az alapja, amely mindenütt ugyanaz, csak még nem minden részében van föltárva.

A németeknek megüzent háború előzményei nincsenek eléggé kidomborítva. A diplomáciai harc homályban marad. Erről többet kellett volna írnia Némethnek, mert itt aztán már közel vagyunk a közvetlen eseményekhez és okokhoz. Ennek az időnek diplomáciai küzdelme ma már könnyen megszerezhető. III. Napóleon uralmának leírása nagyon szellős. Nem áll előttünk sem III. Napóleon, sem az akkori Európa. A harcok leírása is nagyon rövid. Július 31-től szeptemberig az egész két-három mondat. Sedan is igen röviden van leírva. Itt helyénvaló lett volna a dolgok mélyén rejtőző veszedelmek sejtetése. Az aztán egészen mellékes, és nem sokat jelent, hogy Eugénia császárnőt nem engedik föl Rotschildhoz. Ez már nem sokat változtatott a jövőn.

Németh ügyesen jellemzi alakjait, némelykor egy szóval. Ebben a legnagyobbakra emlékeztet.

Az öreg Blanqui, aki ebben az időben 66 éves, nagynak, je[346]lentősnek van föltüntetve, de az olvasó nem sok bizonyítékát látja nagyságának. „Oly keveset árult el magából, oly végtelenül begombolkozott volt – írja Németh –, hogy jóllehet fél századon át mozgatott tömegeket, még legendák sincsenek róla, még életrajz sincs.” ¹) (51. old.) Az az állítása, hogy „a tömegek mindig a győztest követik, kezdeményező erejük nincs stb.” nem Blanqui meglátása. Tudták azt már a legrégibb népek is. Jól tudták a görögök, de még jobban a rómaiak, különösen Julius Caesar.

Az éhínség festése nem nélkülöz némi komikumot, és ezzel elveszi élét a valóságnak. Milyen sok függ attól, hogy hogyan írunk meg valamit! Pl.: „Aztán leölik és áruba bocsátják az állatkert éhező vadjait. Deboos, a Boulevard Haussmann mészárosa antilopcombot, kengurukotlettet és elefántvérből készült fok hagymás kolbászt mér ki. Mindezt a jobb publikum vásárolja.” Valami galgenhumor mellékíze van ennek a mondatnak. A könyv Bismarck ellenes aláfestése jó szolgálatot tesz a Goethe év ellensúlyozására.

Az események leírását nem pótolja – az 1971. január 22-től 28-ig terjedő időkről van szó-az a temesvári hír, hogy ott két fodrászsegéd főbe lőtte magát, mert a franciákat a poroszok legyőzték. Ez a kis híradás egyáltalán nem jelent semmit. Csak zavarja az olvasót, és leszállítja a könyv nívóját. Bismarck viccével együtt a 62. oldalon. Lehet, hogy Bismarck elmondta annak idején, de cselekedeteit aligha kívánta azzal igazolni. Kitérő válasznak sokkal jobb, de az érintve nincs. Elvégre még a leibzsurnaliszta sem tudhat meg mindent a maga meztelenségében.

Thiers szerepe nincs eléggé feltárva, nem látjuk eléggé a „petit bourgeois”-t, aki „sans phrase” szereti hazáját, és aki 20 kötetben dicsőítette Franciaországot és benne Napóleont. Egyáltalán nem tudjuk meg, hogy honnan szerzi a pénzt, azt a rengeteg pénzt, amivel hadseregét fölállítja. Jourdes kínos, pontos pénzkezeléséről hű képet nyerünk, de az öreg Thiers forrásait – az elsőkre gondolok, melyekkel megindult – nem tárja föl.

„Frankelnek, ennek a rendkívül meggondolt, okos magyar zsidónak” (77. old.) a szerepe elég élénken emelkedik ki a könyvből, a kommün eseményeinek zűrzavarából. Klein Ignác levele azonban semmivel sem mond többet, sőt annyit sem, mint amit egyéb forrásokból megtudtunk. Csak eltereli a figyelmet arról az időről, mikor „mindenki felelős, mindenki hatóság, mindenki forradalom” volt. Stílje némelykor költői szárnyalású, felrepül, mint a világító rakéta, messze szórva fényét a történelem hajnala felé. „Ez nem történelem, ami történik, időtlen pillanatok ezek, nagy nyomás alól felszabadult szenvedélyek ka[348]kofóniája ez, lázas ütemben lüktető ősmisztérium, mely emberáldozatban kulminál.” (85) Ismételten kiemeli, hogy a városvédő sereg „nem a mai értelemben vett proletariátus”. Ez természetes. Még ma sincs sehol a világon teljesen osztálytudatos proletariátus egyetlen országában sem a Földnek. Ennek nemcsak az osztályokat elválasztó határvonalak hiánya az oka, hanem legelsősorban a jellembeli különbség és a szellemi képességek differenciálódottsága az osztályokon belül. Nem kell ezt a kialakulatlanságot annyira hangsúlyozni.

Hogy a „Szegény komité!” – ahogy Németh írja, először Rotschildhoz megy, az természetes. Rotschild „200 000 frankot bocsát a rendelkezésükre, hogy szabaduljon tőlük.” Hej, pedig milyen tarka sereg is ez a vezérkar „Ott van közöttük a dúsgazdag Beslay és Tridon, Jourde, a bankhivatalnok stb., vagyonosok és szegények, bölcsek és bolondok, fanatikusok és árulók tarkabarka gyülekezete, ahogy a pillanatnyi néphangulat a dobogóra állította őket világmegváltó gondolataikkal, évtizedes keserűségeikkel, és kielégíthetetlen becsvágyukkal, jakobinusok, blanquisták és internacionalisták stb.”… (104. old.) Ezek most gyűlést tartanak a városházán; „a folyosókon nemzetőrök tanyáznak, kiverik pipáik szutykát a szőnyegre, kolbászt falatoznak, flaskóból húznak nagyokat a kommün egészségére.” (104. old.) Közben reménykednek, hogy bárha sikerülne a megegyezés a Versailles-ban táborozó Thiersrel és embereivel. Ezalatt Thiers megbízásából Favre átveszi a németektől a francia foglyokat, mert a németek nem hitték el, hogy a szegényeken be lehet hajtani a hadisarcot.

Beslay hamar megérti Ploeuc urat, a Banque de France főnökét. Jourde takarékoskodik. „Felesége maga mossa a Szajnában fehérneműjét.” Túszokat szednek össze. Darboy párisi érsek is börtönbe kerül, de Blanqudért felajánlják Thiers-nek, aki azonban nem megy bele a cserébe, mert „a püspök fogva tartása nagyobb szolgálatot tesz a kormánynak, mint a kommünnek”. Mindenesetre tény, hogy Thiers megmenthette volna a hercegérsek életét, és nem mentette meg, s mikor a főpap a túszrendeletnek áldozatul esett, Pilátusként mosta a kezét. (123. old.) Mert lassan-lassan fölüti a fejét „a dühös antiklerikalizmus” is. (131. old.) Aztán előbújnak a közvetítők. Egyre-másra tűnnek fel újabb és újabb emberek, kik között Rossel a legtehetségesebb. Majd Ducatel útbiztos úr megmutatja Thiers hadseregének a nyitott Saint-Cloude-i kaput, és megkezdődik a véres polgárháború… és az életben maradottakkal szemben a megtorlás.

Az utcai harcok leírása igen élénk és hű – már amennyiben azok elképzelése és elképzeltetése lehetséges. Itt is érezzük, mint minden történelmi esemény leírásánál, hogy az egyszerre, egy[348]időben történő események egymástól távol esnek, mert a leírás nem ölelhet egyszerre föl több eseményt, csak egyet.

Németh Andor ügyesen oldotta meg nehéz feladatát. Ilyen kis helyen mesteri kézzel vetette papírra az 1871-i francia eseményeket. Ha a történelemből tanulni lehet – mondják, a történelem az élet mestere –, hát ebből a könyvből sokat, nagyon sokat tanulhatunk valamennyien, akik az eseményeket nyitott szemmel mérlegeljük.

A könyv szépséghibájának tartom, hogy túlságos sok idegen szót használ: pl. „A szituáció explodál.” „Idealistába oltott fezőr.” „Idealistába a mártíromság dermedt pózában.” „Ezt a szenilis kakaskodást, ezt a cézári csataraj libidót Thiers racionalizálja” stb.

Egy esetleges második kiadásban a fölhozott kifogások helyreüthetők. Különösen hiányzik egy jól összeállított névjegyzék a szereplő személyek rövidre fogott adataival, ami az ilyen irányú műveknél elmaradhatatlan. A könyv hatása az olvasóra így is rendkívüli. Önkénytelenül is az öreg Castelér Emil jut eszünkbe most, amikor a végső következtetést írjuk, ő ugyanis 1879-ben mint ,,a gondolat csillagásza” a történelem fölött tartott szemléjében megállapítja a Nowelle Revue második számában, Korunk demokráciája címmel írt cikkében, hogy „egy nép sem jutott szabadságra a kérlelhetetlen reformátorokkal,

az angol nem Cromwellel,

a velencei nem Maninnal,

a florenci nem Snerazzival, Manzonival és Montarellivel

a római nem Mazzinival és Garibaldival,

a magyar nem Kossuthtal,

a lengyel nem Kosciuskóval,

a francia nem a nagy forradalom férfiaival.

Nem vagyunk többé fiatalok!” – kiált föl végül Castelér. (Neményi Ambrus: Kortörténelmi rajzok. II. 211. old.)

Igen, nem vagyunk többé fiatalok; de ez még nem jelenti azt, hogy nincsenek többé fiatalok. Vannak. Nekik szól Németh Andor könyve. Olvassák el higgadtan, merüljenek el benne, és gondolkozzanak fölötte. Korunknak legnagyobb hibája, hogy egész generáció nőtt fel „hadiiskolában” szerzett, – ha szerzett – „hadiérettségivel” – hirtelen összemarkolt ismereteit a korunkat teljesen megzavaró sportszenvedélyben, a zene (rádió) túlságos térfoglalásában hamarosan szélnek eresztette, és teljesen téves fogalmakkal handabandázik a legkomolyabb eseményekről. A háború utáni, illetve háborúban nem volt, s így számarányában is legerősebb nemzedék még mindig nem találta meg a leghelyesebb utat, sokat törődik az is a testével, de elhanyagolja a lelkét. Ez meg fogja bosszulni magát, mert mégis csak a szellemi erőfeszítésben van az ember ereje. Mit ér a legnagyobb, a legerősebb test is, ha a [349] benne élő lélek gyenge, félénk és gyáva? Elvégre világnézetet mégsem lehet szerezni sem a futballpályán, sem a parketten. A mai fiatalság dús hajtású, de gyökértelen lesz, ha a lélek rovására a test túlságos kultuszát űzi. Szellemi életűnk elsekélyedésének egyik oka a könnyű siker és gyors meggazdagodás indokolatlan dicsőítése. Ez még a világháború hagyatéka, amelyet az élet reális megnyilatkozásai, másrészt a fölületes, lenge és üres irodalom csak erősít. Százszorosan jaj annak a nemzedéknek, amelyik elfelejti a lelket erősíteni, és csak a nyers erőben látja a férfiasság eszményképét. Többet ésszel, mint erővel.

Németh Andor könyve mutatja, hogy az emberi életben milyen fontos szerepe van a helyes ítéletoktatásnak, milyen jelentősen befolyásolja a műveltség a cselekedeteket, hogy aztán Thiers lesz-e valaki vagy Rossel, az aztán a kor és a jellem dolga.