Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. június) 3. szám, 97–144. p.

(Nyugat, Budapest)

„Az ember tragédiája” halhatatlan költőjének: Madách Imre külső életének sivársága mint irodalomtörténeti feladat még hosszú időkön át izgató marad, mert tragikus eseményein át a nagy Tragédiát, a tizenkilencedik század világirodalmának ezt a reprezentáns művét jobban meg lehet érteni, mintha azt egyedül azokon az örök hatásokon és lelki, szellemi rokonain át vizsgáljuk, akik fájdalomra eszméltető szenvedéseiben a világ eszméihez eljutó, földi kálváriájához vezették. Akik lelki rokonait a nagy költők soraiban Goethében vagy akár Byronban keresik, azok a Tragédia külső formájának primer jelentőséget tulajdonítanak, holott az mindig a múltakat egybefogó, lázasan cselekvő és gondolkodó, tudásra vágyó és a végtelenbe törtető, de célig soha el nem jutó ember tragédiája. Kanthoz, Rousseau-hoz erősebb kapcsolat fűzi, mint Goethéhez vagy Byronhoz, akiknél az alkotás súlypontja: a művészet.

Mohácsi Jenőnek, a Tragédia kongeniális német fordítójának és kommentálójának a nagy mű világirodalmi jelentősége, a világszínpadokon elért sikere körül komoly érdemei vannak. Átdolgozásában a klasszikus remek megújhodott, és nem merevedett irodalomtörténeti, muzeális ereklyévé. De Mohácsi, az elbeszélő, aki a Tragédia körül végzett nagy munkájában Madách külső életének állomásait is végigkísérte, lepergeti azt a valóságfilmet is, ami ennek az alig negyvenegy éves korában kifosztott szívvel, elborult lélekkel elhalt költőnek fájdalmas élettöredéke volt. Ennek a valóságfilmnek hű forgatókönyve a „Lidércke”, Madách Imréné Fráter Erzsébet életének és halálának regénye.

Szomorúbb, sötétebbre retusált munka aligha van a magyar irodalomban, és az olvasó valami megmagyarázhatatlanul tragikus mohósággal száguld végig a regényen, amely Madách hűtlen felesége teljes lezüllésének fokozatait mondja el, amelyek között egy [131] zolai sötétségű valóságkép is van, midőn Madáchné ittasan, lerongyoltan a rendőrségi őrszoba fapriccsére kerül. Borzalmas ez a lezüllés! A sztregovai udvarház szeptemberi csendje után a boldogtalan, magányos kisvárosok fogadói, a céhtelki apai ház szemrehányásától való menekülés, utolsó találkozás a halált váró férjjel, a nagyváradi nyomorúság, majd a szívszorító találkozás fiával, Aladárral, parasztszekereken való végigutazása az országon – Gyarmat, újra Sztregova –, söntések alkoholmámora, rekedtes kacaj, tört dalok nyomán felszakadó, régi emlékfoszlányok, örökös krajcáros gond és a közkórház tiszta ágyán a megváltó halál…

A regény környezetrajzában, hitelességében hibátlan, mindvégig tárgyilagos, mondhatnánk, túlságosan tárgyilagos, szinte riportszerű, részletes tudósítás. A valóság kikutatása s a valóság feljegyzése között nincs űr, amit az írónak fantasztikummal vagy kitalálással kellene kitölteni. A szerencsétlen asszony szomorú lekerülésének nyomai még követhetők voltak, a kortársak is élnek, vannak följegyzések, levelek és az írónak a művészi módszer helyett valóban nem kellett más eszközökhöz nyúlni, mint amelyek egy komoly, hivatását megbecsülő, feladatát tökéletesen végző újságíró kellékei. Hogy a valóságregényből mégis figyelemre méltó írói munka lett, irodalomtörténeti forrásmunkán túl is művészi érték; azt írója kérlelhetetlen, kényszerű naturalizmusa sem csökkenthetté. Ezt a szomorú életsorsot nem lehetett szépíteni, nem lehetett könnyebb fajsúlyra fordítani. Komor, súlyos tragédia volt, olyan tragédia, amely nélkül Madách aligha tudta volna tintatartójából évszázadok szellemét idézni. S amint 1606-ban a komor Hradzsinban, a megtört testű, fiatalon is öreg Kepler, éjszakákon át horoszkópumán át figyeli a Mars pályáját, hogy hitvesét, Müller Borbálát feledje, kétszázötven évvel később úgy áll a komor nézésű, lekonyuló bajszú Madách Sztregova nyáréji harmatos hűvösségében az árván maradt függönyös ágy előtt, ahol valaha a poklok minden kínját végigszenvedte.

Ehhez a termő kínhoz, a „Tragédiá”-t kiérlelő, véghetetlen megalázottsághoz ad fontos, valóságos klinikai kórképet Mohácsi Jenő „Lidércké”-je, egyre jelentősebb Madách–irodalmunk újabb értéke.