Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. június) 3. szám, 97–144. p.

Az első csók, amelyet anyámon kívül másnak adtam, életem negyedik-ötödik évét idézi emlékezetembe. Ma is megborzong a hátam, ha rágondolok.

Egész apró gyerek voltam, mint említém. Mit törődtem én akkor az élettel, halállal. Éltem a magam kis gondtalan vagy inkább öntudatlan életét.

Az se hatott rám, amikor anyám közölte velem, hogy meghalt az öregszülém.

Átmentünk a szomszéd faluba, mert nagyanyám ott élt s halt is meg.

Odamenet megbámultam az embereket. Külön öröm volt vonaton utaznom, s kinézni az elrohanó világba. Aztán egy hosszú séta következett köves úton, majd beértünk a faluba. [126]

Olyan egyforma kis házak sorakoztak kétoldalt, hogy a világért se tudtam volna megmondani, mi köztük a különbség. Mint a gyufák a skatulyában, úgy hasonlítottak egymásra.

Mindegyik nyomott, alacsony épület volt, megbarnult zsúptetővel, zöld zsalugáteros, kis ablakokkal, s az ormán kicsiny kereszttel. Előttük kerítés, e mögött virágos kert. Az ablakban kerek levelű muskátli, csüngő virágú fukszia, a kis kertben haragospiros bazsarózsa, irigysárga mályva, a széleken apró parasztszegfű sok-sok egyforma virággal.

Elmentünk a nagy testű templom mellett. Ezen is kis ablakok voltak. Az volt rajta legfeltűnőbb, hogy tornya oldalához volt ragasztva. Azóta se láttam ilyen falusi szentegyházat.

Girbe-gurba utcák futóhomokját taposva egy kis parasztházhoz értünk. Ide kézen fogva vezetett az anyám.

Nagyszülém háza volt ez. Itt feküdt kiterítve a kiszikkadt öregasszony. Nem emlékszem arra, hogy valaki is fogadott volna bennünket. Úgy gondolom, nagyanyó mint özvegy öregasszony halt meg.

Beléptünk az első, tiszta szobába. De itt semmi más bútor nem volt, csak egy koporsó a Szent Mihály lován. Kihurcoltak onnan mindent. A halottnak nem kell szék, asztal, szekrény.

Ebben az üres szobában feküdt a meghalt. Arca nem volt halovány, hanem inkább téglavöröses barna. És beesett, sovány.

Itt már meghatódtam, s elfogódva néztem, hogy édesanyám leborult a kiterített halottra, s keserves zokogásra fakadt.

Fennszóval siratta, szólongatta. Mellén összekulcsolt kezeit csókolgatta. Búcsúzkodott tőle, aki már megtért a jobb világba, s mit sem tudott arról, ami körötte történt.

Én tanácstalanul álldogáltam a kongó szobában, az egyszerű, fekete koporsó mellett anyám szoknyájába kapaszkodva, mint az egyedüli biztos védelmet nyújtó valamibe.

Mert itt különben minden az űrt, az elmúlást, a rettenetes csendet, a túlvilágot éreztette velem.

Nagysokára, hogy édesanyám kisírta minden könnyét, s elhalmozta csókjaival az áldott s fekete rózsafüzérrel összekötözött két kezet, amelyek őt az élet útjára kalauzolták, felemelkedett az aszott, kicsi testről, és még mindig könnytől nedves szemmel s náthás hangon odafordult hozzám:

– Csókold meg, kisfiam, utoljára nagyanyát!

Igen ám, de én, a csöppség hogyan másszam fel öregszülém magasra párnázott fejéhez?

Készséges mozdulatot tettem, amire anyám két hónom alá nyúlt, a levegőbe emelt, s egy lendítéssel odahelyezett nagyanyó arca fölé. [127]

Csak most vettem észre összetöpörödött képéből kiemelkedő, sima pofacsontját, lezárt szeme, szája körül a számtalan ráncot, homlokán az örökre mozdulatlanná vált gondbarázdákat.

Az arca nyugodt volt, inkább álomba merültnek látszott, mint olyannak, amelyben már nincs élet. Nem féltem tőle.

– Csókold meg, kisfiam, öregszüléd arcát!

S ekkor következett a rettenetes érzés, amelyet sohasem felejtek el.

Odanyomtam ajkam a kiálló pofacsont kifeszült bőrére, mire végigfutott a hátamon a hideg borzadás.

Mindenre elkészültem, csak erre nem. Rémülten rántottam vissza fejemet, s borzadva néztem a halott arcára.

Hideg, mint a jég, s kemény, mint a kő! – Mi ez?

Eddig csak édesanyám s apám meleg csókjában volt részem. Apám sokszor borostás álla csiklandozott, sikárolta bőrömet, menekültem is ilyenkor a csókja elől, de anyámé mindig puha volt, s meleg.

S most itt alszik nagyanyám egy faládában, nyugodtan pihenve, meg se moccanva, az arca mégis kőkemény s jéghideg.

Istenem, mi ez? Ilyet még nem éltem meg.

Anyám azután földre tett, s talán észre sem vette azt a borzalmas harcot, mely bennem lejátszódott, s kitörölhetetlenül belerögződött emlékezetembe.

Megéltem életem első s legnagyobb, talán legrettenetesebb élményét, amely íme, fél évszázad múltán is frissen maradt meg emlékezetemben.

Hogy azután aranyos ruhában eljött a pap, a kántor szép búcsúztatót énekelt, a ministráns fiúk odanyújtották a szenteltvíztartó bádoggömböt a plébánosnak, ez beszentelte öreganyám kihűlt porhüvelyét, az asztalos iromba, nagy szögekkel leszegezte a koporsót, s a fekete ládát kocsira tették, s kint a temetőben egy sötét lyukba köteleken leeresztették: ez mind megtörtént – meg kellett történnie –, de én ezekre már nem emlékszem.