Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. június) 3. szám, 97–144. p.

Az angol impériumnak, mint megfigyelhettük, újabban sok gondot okoznak a domíniumok, ezek közül elsősorban India, amely az új Government of India Act április első napjaiban történt életbe léptetése óta újból véres nyugtalanságok színterévé vált. Különös aktualitást ad az indiai kérdés felvetésének a teljes ír állami és nemzeti függetlenség nem váratlanul, de tekintettel a küszöbön álló koronázásra, mégis riasztó hirtelenséggel bekövetkezett proklamálása. Írország formailag már 1921-ben elszakadt Angliától, most pedig De-Valera, az Ír Szabad Állam kormányának elnöke az új alkotmány megszavaztatásával szinte puccsszerűen keresztülvitte a jogi elszakadást is. Az ír nép sok évszázados szabadságmozgalma ezzel az aktussal befejeződött. Írország – úgy látszik – szabad és független köztársaságként akart részt venni VI. György koronázási ünnepségén. Az új alkotmány hirtelen megszavazásának ez a csattanója! S vajon nem ugyanilyen szabadságot akar-e az Empire gyöngyszeme: India is? Ezen a ponton válik az ír példa izgatóan érdekessé és egyben veszedelmessé Nagy–Britannia szempontjából, de nem maradhat közömbös az ír „kész helyzettel” szemben egyetlen hatalom sem, mert a mai bizonytalan nemzetközi politikai helyzetben nem lehet indifferens, hogy mi történik Anglián kívül és belül. Az angol impérium gépezetének zavartalan működése a mai túlfeszített konstellációban olyan elsőrendű európai szükségesség, hogy jelentősége szinte felmérhetetlen. Európa békéje és polgárainak biztonsága – pillanatnyilag legalább– összefügg Nagy–Britannia békéjével és biztonságával. Magától értetődik ugyanis, hogy egy rendszerében bomladozó, szorongatott helyzetbe került, Európán kívül eső problémákkal lekötött nagyhatalom, amely ezen felül kontinensünkön az „egyensúlyozó erő” szerepét is kénytelen betölteni, nem vehet részt teljes súlyával az „égető” európai kérdések megoldásában. Nagy–Britannia, de bármely más, békés nagyhatalom belső gyengülése, súlyának csökkenése és „más elfoglaltsága” azoknak a hatalmaknak a terveit segíti elő, amelyek az „egyensúlyozó erők” és „figyelő szemek” üzemzavaraira építik politikájukat. Az ír „befejezett tény” mellett ezért európai ügy az indiai kérdés is, ámbár a felületes szemlélőnek úgy tűnhetik fel, mintha az csupán a brit impérium magánügye volna. Hogy mindaz, ami ma Indiában zajlik és érik, mennyire nem csak angol ügy, ki fog derülni a következőkből. [119]

Indiát is, mint az angol domíniumok és gyarmatok nagy részét vállalkozó szellemű hajósok vagy üzleti kalandorok szerezték Nagy–Britanniának, és ügyes diplomaták őrizték meg. A két feladat közül az utóbbi volt a nehezebb, mert amint a leigázott gyarmat megtette első lépéseit a civilizáció útján, a faji és nemzeti öntudat halvány fénye is felderengett, s ez a távoli kis fény – akármennyire igyekeztek is kioltani – az idők folyamán világító lánggá terebélyesedett. Az eszmélés, amely E. E. Kisch szerint most közeledik kulminációs pontjához, szórványos, majd szervezett és félelmetes mozgalmakat indított meg a hatalmasra duzzadt angol világbirodalom szétszórt birtokain, s száz év óta az egész angol gyarmati politika és az egész hatalmi szervezet egyebet sem tesz. mint fegyverrel, ígérettel és fenyegetéssel küzd a birtoktestek elszakadása és az új szellem ellen. De nemcsak az ébredező nacionalizmusok, a további kihasználás ellen tiltakozó tömegdemonstrációk és függetlenségre irányuló nemzeti mozgalmak rónak súlyos gondokat az angol birodalom vezetőire, hanem a kívülről jövő mohó és mind gyakoribb fenyegetések is, amelyeknek célja kicsavarni Britannia karmaiból a kövér zsákmányt és vele együtt a világhatalmat. Anglia gazdagsága, polgárainak jóléte és nyugalma, kultúrája, tekintélye és hatalma: egy tucatnyi gyarmat, domínium, hűbéres állam és mandatárius terület pillérein nyugszik, érthető tehát, ha minden angol legbensőbb és legszemélyesebb ügye e nagyszerű oszlopsor sérthetetlenségének biztosítása. Az angol nem szentimentális, akkor sem, ha szerezni kell, s akkor sem, ha a szerzeményt meg kell őrizni. Ennek a mentalitásnak mindenkori képviselői felelős helyről sosem szűntek meg hangoztatni, hogy az angol politika célja nem lehet más, mint ennek a gazdagságnak és hatalomnak a megőrzése, a világhegemónia fenntartása és minden olyan törekvés megakadályozása, amely a hatalmi egyensúlyt veszélyeztetné. Jól tudjuk, hogy amikor Nagy–Britannia egy erősebb hatalommal szemben a gyengébbet védi, tulajdonképpen önmagát védi. A Foreign Office közel két évszázada mintaszerűen ügyel arra, hogy Anglia és az angol érdekek rovására sem az európai, sem más kontinensen egyetlen hatalom se terjeszkedhessék aggasztó mértékben, s egyetlen nemzet se válhassék veszélyes versenytársává Angliának. Ennek a következetes politikának számos példáját sorolhatnánk fel, de elég, ha megemlítjük, miként lépett fel Anglia a cári Oroszország távol–keleti, fekete-tengeri és földközi-tengeri előnyomulásával szemben, miként segített a világháborúban megtörni a veszélyesen nagyra nőtt német imperializmust, hogyan igyekezett a közelmúltban megakadályozni Olaszország gyarmati gazdagodását, hogyan harcol Japán távol–keleti túlsúlyának érvényesítése és a Szovjetuniónak az ellen a törekvése ellen, hogy kijusson az Indiai óceánra.

*

Az angol impérium súlypontja a nyersanyagokban leggazdagabb domíniumon, Indián nyugszik. Ez a roppant kiterjedésű, kimeríthetetlenül dús terület a hozzá tartozó szigetvilággal nemcsak stra[120]tégiailag fontos pont, hanem az angol ipar és kereskedelem legnagyobb felvevő-képességű piaca és egyben nyersanyagraktára. Egy pillantás a földgömbre, s láthatjuk, hogy Nagy-Britannia kezében tartja mindazokat a földsávokat, amelyek az Indiába és Ausztráliába vezető szárazföldi vagy vízi utak mentén terülnek el. Ámulni kell a politikai előrelátásnak, diplomáciai ügyességnek, katonai stratégiának és a gazdaságpolitikai szervezettségnek azon a harmonikus, szívós és következetes együttműködésén, amely egy évszázad alatt ezt a hatalmas hálózatot így kiépítette. A Földközi-tenger nyugati kulcsa, Gibraltár angol kézben van. Angol befolyás alatt áll az észak-afrikai parti nagyhatalom: Egyiptom és ezzel a vörös-tengeri átjáró: Szuez is. A kijárat az Indiai-óceánra: Aden, szintén angol birtok, s ott van vele szemben Brit-Szomália is. A másik út: Afrika megkerülése angol szempontból szintén biztosan járható Támaszpontjai, katonai bázisai és széntelepei: Gambia (az afrikai kontinens legnyugatibb csúcsa) a Dél-afrikai Unió (Jóreménység foka). Ami az indiai birtok felé vezető s ma már csak az aviáció szempontjából fontos szárazföldi utakat illeti, Nagy-Britannia ezen a téren is biztosította érdekeit, midőn a világháború befejezése után az addig egységes török uralomnak alárendelt elő-ázsiai és arábiai területeken számos független államot és szultánságot kreált a stratégiai és kereskedelmi utak mentén. Szuez angol-egyiptomi kézben és őrizetben van. Hedzsasz arab királyság a Vörös-tenger keleti partjait uralja. Ez a terület 1924-ig angol fennhatóság alatt állt, azóta független, de az angol érdekszférába tartozik. Jement, amely a háború végéig török uralom alatt állt, a háború után Anglia függetlenítette, és azóta is rajta tartja kezét. Áden már 1829 óta őrzi a Vörös-tenger bejáratát, Szuez megnyitása óta pedig nagy jelentőségű kikötő és széntelep. Omán szultanátus (Arábia Indiához legközelebb eső része) angol fennhatóság alatt áll, úgyhogy az indiai angol érdekek erről az oldalról sincsenek veszélyben. Irán (azelőtt Perzsia) 1918-1920-ig angol pénzügyi ellenőrzés alatt állt. Irán a Közel-Keleten az orosz és angol érdekek évszázados ütközőpontja. Afganisztán pufferállam a Szovjetunió és angol Elő-India között. Itt inkább orosz befolyás érvényesül. Irak (Mezopotámia) 1927 óta független arab királyság, miután évekig angol mandatárius terület volt. Palesztina és Transzjordánia angol mandatáriumok, tehát Indiától akár a Perzsa-öblön, akár a Vörös-tengeren, akár a Perzsián át a Földközi tengerig vezető utak, mindenütt barátságos, angol befolyás vagy ellenőrzés alatt álló, önmagukban erőtlen, de független államokon húzódnak át. Egytől egyig angol kreáció.

Amikor az előrelátó angol diplomácia Elő-Ázsiát sok független, egymásra féltékeny, önmagukban gyámoltalan és támaszra szoruló, független és nemzeti önállóságukat fanatikusan védő államokra hasogatta, kettős célt igyekezett elérni:

Először: megakadályozta egy egységes, szerkezetileg összefüggő, erős arab birodalom megalakítását, mely tömegében éppen olyan félelmetes súllyal nehezedett volna Indiára, mint Oroszor[121]szág. Egy ilyen hatalmas államblokkal sokkal nehezebb tárgyalni, és sokkal nehezebb megegyezni, mint az egymás ellen kijátszható, szétszaggatott és a látszatönállóság boldogságában sütkérező, sok független állammal, amelyek ezeregy fonállal oda vannak láncolva a brit impériumhoz.

Másodszor: az orosz törekvésekkel, amelyeknek célja Afganisztánon és a brit Beludzsisztánon keresztül kitörni az Indiai-óceánra a Boszporuszon és a Dardanellákon át pedig kijutni a Földközi–tengerre, Anglia számos független, de vele szimpatizáló állam érzékenységét állítja szemben. Nagy Katalintól Sztálinig meghatározza az orosz külpolitikát az a törekvés, hogy a mamutbirodalom kijusson a két fontos kereskedelmi tengerre: az Indiai–óceánra és a Földköz–tengerre. Ez az igyekezet a mai orosz diplomáciai tevékenységnek is princípiuma. A Szovjetunió, Kelet bolsevizálásával készíti elő a terepet, s az új, kemáli Törökországhoz való szimpátiái tulajdonképpen a Dardanelláknak szólnak. Anglia fontos földközi-tengeri érdekeit tehát Francia- és Olaszországon kívül a Szovjetunió is erősen veszélyezteti. A Mediterrán medence kék ege alatt, az emberiség bölcsőjében viharos szenvedélyek sűrűsödnek.

*

A soknépű és sokvallású Indiában, mikor e sorok íródnak, még tart a véres lázadás, mely északnyugaton, Vazirisztán tartományban tört ki. Vad, hegyi törzsek egy Ipi nevű fanatikus fakír vezetésével bandaharcokat folytatnak az angol csapatokkal. A harc kimenetele most sem lehet kétséges: a szervezett angol haderő el fogja tiporni ezeket az összeverődött csapatokat, és India forradalmi története egy véres epizóddal tarkább lesz. Az indiai félsziget utolsó száz évének históriája tulajdonképpen nem más, mint az angol civilizáló törekvések és szüntelen felkelések láncolata. India az angol tengerentúli birtokok legértékesebb területe. Ezen a páratlanul gazdag félszigeten, amely közel ötmillió négyzetkilométernyi területet foglal magába, 350 millió ember él. Más fogalmazásban: 350 millió fogyasztó, az Indiához tartozó maláji szigetek milliói nélkül. Nagy-Britannia óriási erőfeszítései uralmának és monopolisztikus helyzetének fenntartására érthetőkké válnak, ha elgondoljuk, hogy a titokzatos India nemcsak az angol ipar legjobb piaca, hanem legjobb nyersanyagforrása is. (Gumi, gyapotjuta, só, rizs, tea, fűszerek, cukornád, mák, gabona, bőrök, nemesfémek, drágakövek, réz, króm, vas, ón, mangán, kőszén.) A lakosság földművelő és állattenyésztő. Juh és kecske szolgáltatja a legfejlettebb iparág: a textilipar nyersanyagát, s noha ezt az iparágat az angolok erősen visszafejlesztették, 1935-ben mégis közel 10 millió orsó dolgozott Indiában. A gyarmat kivitele felülmúlja a behozatalt, ami a nélkülözhetetlen nyersanyagokban való mérhetetlen gazdagságát mutatja. 1937-ben az imperialista államok fegyverkezése miatt a nélkülözhetetlen nyersanyagokban (acél, vas, juta, pamut) a kivitel tovább emelkedik. A piacmonopólium és nyersanyagbőség. [122] sok mindent érthetővé tesz, így többek között azokat a mérhetetlen beruházásokat, amelyeket száz évnél rövidebb idő alatt az angol tőke végzett, hogy ezt a szinte kimeríthetetlen bányát minél tökéletesebben kiaknázza (vasútvonal: 65 113 km, Angliáé: 33 270 km, távíróvonal 704 000 km). Érthetővé válik az angol kormányzat és gyarmati politika roppant erőfeszítése, hogy ezt a birtokot megőrizze és az utak szabadságát biztosítsa. Érthetővé válik az angol diplomácia különben gyakran megmagyarázhatatlan minden olyan manővere, amely arra irányul, hogy megakadályozza veszélyesen nagy hatalmi csoportok kikristályosodását Európában.

Anglia indiai politikája a XIX. század eleje óta röviden így fogalmazható meg: minden eszközzel késleltetni az elszakadást, amely – erről minden tárgyilagos angol politikus meg van győződve – előbb-utóbb be fog következni. Más a helyzet a fehér Kanadával, az angol Ausztráliával, Új Zélanddal, amelyek különben sem gyarmatok, hanem önálló kormányzatit domíniumok. Az idegen fajú, kívülről állandóan bujtogatott „ébredő” Indiát nehéz megtartani. Eddig talán azért sikerült, mert ezen az óriási területen egymástól elütő, különböző fajú, vallású, gyakran ellenségesen szemben álló keverék népek élnek, melyeket nagy távolságok tagolnak szét. Újabban azonban egyik felkelés a másikat követi, amelyeket csak fegyverrel vagy engedményekkel lehet úgy-ahogy elcsendesíteni. Száz év alatt az Empire kénytelen volt kávéskanalanként ugyan, de számos emberi és politikai jogot adni az indiai millióknak.

Azóta, hogy Vasco da Gama portugál hajósai felfedezték az Indiába vezető tengeri utat a világ számtalan nációja versenyzett Indiáért, hosszasan megtartani azonban csak az angolok tudták. A portugálok a Vörös–tengeri arabok kezéből vették ki az indiai kereskedelmet, és Velence mellett soká Liszabon volt a keleti áruk piaca. A XVII. században India a hollandusoké, a XVIII. században pedig már franciák és angolok küzdenek egymással a hegemóniáért. A plassey-i csata után 1761-ben a brit uralom vitathatatlanná válik. A bábbá sorvadt nagymogulok birodalmában Britannia az úr. Néhány portugál és francia kolónia kivételével az egész indiai partvidék angol kézbe kerül. India természeti gazdagságának kihasználása tulajdonképpen a Kelet-indiai Társaság megalakításával kezdődik. Ez a tisztára kereskedelmi alakulat felségjogokat kap, hadsereget tarthat, és bíráskodhatik, mert az állam jó ideig nem sokat törődik a fantasztikus, távoli földdel. Pénzszomjas kalandorok lepik el az új területet, amelyet tűzzel-vassal kiszipolyoznak és letipornak. Indiát szabadon kizsákmányolható, barbár földnek tekintik, melyet, ha a bőrét lehúzták, ott lehet hagyni. Rablógazdálkodás folyt Indiában, míg a sepoyok lázadása és öldöklései fel nem hívták az államhatalom figyelmét erre az egzotikus világra. A kegyetlenségben szinte egyedülálló zendülés leverése után (l358-ban) [123] a Kelet-indiai Társaságot feloszlatják, és ezzel megkezdődik a pacifikálás. A hajózás fejlődése, a kábel és telefon elterjedése s általában a hírszerzés és a forgalom meggyorsulása után jönnek csak rá India mérhetetlen gazdasági jelentőségére. A virágzás azonban a Szuezi-csatorna megnyitásával kezdődik. India nyersanyagai és az angol ipar cikkei addig elképzelhetetlennek hitt gyorsasággal jutnak el Londonba, illetve Angliából az indiai kikötőkbe. Rengeteg helyet foglalna el elmondani, miképpen hódította meg az angol-indiai hadsereg a félsziget jelentékeny részét, utóbb Burmát, Beludzsisztánt és Pandzsábot. A maharadzsák meghagyott kisebb-nagyobb országai önkormányzatuk ellenére is csak látszólag függetlenek. Meg kellett hódítani fél Indiát, mert a partokon támadt hatalmas kikötők, raktárak és intézmények funkciója csak akkor zavartalan, a személy- és vagyonbiztonság csak akkor teljes, ha a mögöttes területek, a hinterland veszélyes törzseit és rablóbandáit megfékezik. Tárgyilagosan el kell ismerni, hogy a brit hódító sokat tett a barbár szokások megbüntetése, utak, vasutak, öntözőművek, kórházak létesítése, folyószabályozás, talajjavítás, egészségügy, mocsarak lecsapolása, oktatásügy, közlekedés, biztonság, egyszóval a kultúra és a civilizáció érdekében, ami mind elmaradhatatlanul szükséges volt ahhoz, hogy a terület, amely a gépkorszak kezdetén varázskapuként nyílt meg az angol gazdasági élet előtt, minél tökéletesebben és ökonomikusabban kihasználható és értékesíthető legyen.

*

Hogy megértsük az indiai „erős kéz” rendszerét és Nagy-Britannia rideg politikáját Indiában, vissza kell pillantanunk röviden az 1857-es, már említett sepoj-lázadásra, amely az első mementó volt arra, hogy India nehéz dió. Ezt a katonai lázadást közvetlenül az robbantotta ki, hogy az indiai bennszülött hadsereget modernebb Enfield-féle lőfegyverekkel szerelték fel. Az új fegyverek töltényei zsírozott kartonokban voltak, s úgy a hinduk, mint a mohamedánok között elterjedt a hit, hogy kenőanyagul sertészsírt és tehénfaggyút használtak. A tehén szent állat a hinduk szemében, a mohamedánok előtt pedig nincs tisztátalanabb a sertésnél Ez volt az ok, de tulajdonképpen mélyebb erők játszottak közre. Nevezetesen az a nyíltan hangoztatott felfogás, hogy a fehér uralom a hinduk és mohamedánok vallását szándékosan sértette, meg s egyáltalán, hogy az angol kormányzatnak feltett szándéka a hinduk tisztátalanokká tétele. A mohamedánok is meg voltak győződve, hogy az ő hitüket és vallásos szokásaikat is meg akarják változtatni. Tény. hogy az angol kormányzat nem sok tapintatot árult el a vallási érzékenység iránt, s egynéhány intézkedése gyanút kelthetett a bennszülöttek köreiben. Ettől az időtől kezdve ma is kiirthatatlan az a hit, hogy a fehér uralom a bennszülöttek vallási, erkölcsi és társadalmi „megrontásán” munkálkodik. A véres sepaj lázadás leverése után az angol gyarmati hivatal a K. I. T. megszüntetésén kívül sok enyhítést léptetett életbe, több tapintatot árult el, némi jogo[124]kat is engedélyezett, de továbbra is elzárta a bennszülöttek elől a magasabb hivatalokba vezető utat. Egy ideig a kiharcolt „kedvezmények”, de inkább a reakció terrorja miatt valahogyan ment is a dolog, de amint egyre több előkelő hindu tért vissza új eszmékkel gazdagodva európai főiskolákról és tanulmányutakról, az elégedetlenség úgy növekedett. Új szellem, új célok, új követelések tüzelik az új hindu generációt. Az ázsiai sötétség kezd oszladozni! Friss szellemű újságok, nacionalista szervezetek, egyesületek, kiválóan képzett, széles látókörű, modern politikusok követelnek India számára teljes szabadságot és önkormányzatot. Az ázsiai Monroe-elv: India az indiaiaké, a fehérek csak megtűrt idegenek. Az új vértelen mozgalmak nagy szelleme és irányítója Mahatma Gandhi, aki a hinduk (a mohamedánok a legutóbbi időkig a kormányzattal tartottak) követeléseit így fogalmazta meg: Az indiai gyarmatot emeljék domínium rangjára, s adjanak ennek az új domíniumnak Kanadáéhoz, Ausztráliáéhoz hasonló teljes jogokat, önkormányzatot, önrendelkezési jogot: belügyeiben és külügyeiben egyaránt az Empire érdekeinek szem előtt tartásával. Teljes polgári egyenjogúság, közhivatalok magasabb tisztségeinek is hindukkal való betöltése, az ifjú hindu szellemiség elhelyezkedésének biztosítása polgári és katonai téren, az oktatásügy kiterjesztése, az indiai ipar és kereskedelem önrendelkezési joga: ezek nagyjából azok a követelések, amelyeket a hindu nép szellemi vezérei vértelen úton hangoztattak. A háború befejezése után, 1921-ben India a világháborúban tanúsított hűségéért új alkotmányt kapott, de nem utolsósorban Gandhi félelmetes és gyakran megismétlődő „non cooperation” mozgalmai hatásaként.

A hindu nacionalistákat az 1921-es alkotmány liberálisabb szelleme sem elégítette ki, mert India továbbra is gyarmat maradt, amelyet a delhi látszatparlament ellenére a londoni gyarmatügyi minisztérium kormányzott. Az elmúlt 15 év ismét a nemzeti mozgalmak sorozata volt. Az angol áruk bojkottja, a polgári engedelmesség megtagadása, a zendülések és atrocitások Gandhi letartóztatásával és elitélésével nem enyhültek, ellenkezőleg, egyre aggasztóbb méreteket öltöttek. Az ellenállás következménye az 1937-es Government of India Act, amely India 11 tartományában bevezeti az önkormányzatot, és a számtalan „független” és hűbéres államot egyetlen államszövetségbe tömöríti az angol korona uralma alatt. A tartományi kormányok választott törvényhozó testületnek tartoznak felelősséggel. A Kongresszusi Párt ezzel a megoldással sincs megelégedve, mert az a véleménye, hogy az új alkotmánnyal nem hogy távolodtak volna Angliától, hanem még szorosabban odakötötték Indiát a brit impériumhoz. Indiában tehát nincs nyugalom, izzik, forr egész Kelet, Vazirisztánban fegyvert ragadtak a hegyi törzsek, és „szent háborút” hirdetnek az angol uralom ellen. Japán „Ázsia népei, egyesüljetek!” jelszóval óriási propagandát fejt ki, a másik oldalon viszont az orosz propaganda dolgozza a lelkeket a [125] „világszabadság” és „a dolgozóké a föld” jelszavával. Hogy miképp fog végződni a harc, hogyan alakul India sorsa, pillanatnyilag nehéz megjósolni, de egyre erőteljesebben nyomul előtérbe az a belátás, hogy Európa hatalmai nem soká horgonyozhatnak Távol-Kelet kincses szigetein. Az európai példákon vakmerővé duzzadt japán nacionalizmus élesíti a kardokat, miután az indiai piac egy részét az öldöklő versenyben az USA és Németország előtt elhódította az angoloktól. Anglia és az USA lázas ütemben erősítik flottájukat, bázisaikat és a sárga vizeken birtokolt kikötőiket. Van egy divatos közhely, amely így szól: „a jól felfegyverkezett Anglia az európai béke legjobb őre”, Angliának azonban kisebb gondja is nagyobb ezekben a sorsdöntő órákban, mint Európa. Az Empire világuralma forog kockán. A játékosok: Japán, az USA, Oroszország. Ebben a pillanatban Nagy-Britannia adja a bankot, amelyet a partnerek szétrobbantással fenyegetnek. Ezért fegyverkezik Nagy-Britannia, és ezért mondták ki a birodalmi konferencián, hogy Anglia egyelőre nem vesz részt az európai ügyek intézésében, és nem köti le magát egyik állam mellett sem. Az abesszin ellenállás diplomáciai kudarca bebizonyította, hogy a fenyegetés levegő, ha a diplomáciai jegyzéket nem kíséri ágyúnaszád. Ne feledjük el: az angol világhatalom a flottán nyugszik!