Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. június) 3. szám, 97–144. p.

Nyolc órakor a villanylámpák az egész házban kialudtak.

Mint az alattomos útszéli támadás: a sötétség hirtelen előugrott, és eltüntette, legyilkolta a tárgyakat. Sűrű feketeség tapadt mindenhez.

Valaki benn ült a sötét szobában, s belebámult a levegőbe. „Ugyan, hová tűnik a fény ilyenkor, ha kialszik” – gondolta. S a mennyezet felé nézett, aztán zsebéhez kapott. Gyufát keresett, holott már öt éve nem dohányzott. Talán egy elkésett mozdulat volt, amely akkor, öt év előtt bennmaradt.

Nem volt mit tennie, ülnie kellett egyhelyben: talán csak megkönyörül a lámpás. „Rövidzárlat” – villant át agyán. Vagy a telep állt le? Az ember mindig a legrosszabbra gondol. Lehet, hogy valami nagy-nagy szerencsétlenség történt. Ha a következő pillanatban szirénák búgását hallotta volna az utcán, talán az is megnyugtatóbban hatott volna rá, mint ez a kocsonyaszerűen tapadó, makacs csönd és feketeség.

Talán percekig tartott, talán néhány másodperc volt az egész, mikor a folyosón erőtlen gyertyaláng jelent meg, s az üvegajtón át lassan tapogatódzva, bizonytalanul közeledett felé.

A cseléd hozta be a gyertyát.

– Na, mi az, mi történt a villannyal? – kérdezte a lányt. Az csak vonogatta a vállát.

– Nem tudom, tanár úr. De már telefonáltunk. Tessék csak nyugodt lenni.

*

Tíz percig némán nézett a gyertyafénybe.

Olvasni próbált. Előtte volt a könyv, és azt a mondatot kereste, amelynél az orvtámadás megszakította. Maga elé húzta a lángot, egészen közel, de hiába! A hajbókoló, sárgás fény a kripták tömjénszagú rettenetét árasztotta, s régi temetések emlékét idézte fel. Régi misék emlékét hozta közel a szívéhez, amikor még ministrált… „Mindjárt int a páter, és csöngetni kell!”

És – és szólt is már a csengő. Valahol a folyosó végén, erőtlenül, kétségbeesetten. „Biztosan a telefon. Oda kellene talán menni? Eh, mit, ez a házbeliek dolga, mi köze hozzá?” [112]

De a telefon csak tovább szólt. Hátha nincs itthon senki? Hátha éppen a villanyról közölnek valamit? Hogy is mondta a lány: „már telefonáltunk…” Felállt és elindult az ajtó felé. Kezében gyertyával végigbotorkált a hosszú folyosón. Igen, ott lesz a telefon, valahol a folyosó végén. A gyertyafény előrekúszott, ő meg vigyázva lépegetett a fény nyomán. Ijesztő árnyak lebbentek körülötte, idegen lakás furcsa szaga terjengett. Sohasem járt még erre, neki a lépcsőházból volt külön kis benyílója. Pontosan egy hete lakott itt – mit tudhatott volna ezekről az emberekről? Átkozottul keveset. És azok: mit tudhattak róla? – Mint a tolvaj, úgy járt, jaj, csak odaért volna már az átkozott telefonhoz!

Ebben a percben egy másik gyertya fénye villant fel a folyosó sarkában, és keresztezte útját.

– – – – – –

Kicsit esetlen volt a szituáció.

Úgy álltak egymással szemben, mint két megriasztott betörő. A gyertyafény két sápadt arcot világított meg. Tudod, milyen az arc, ha alulról éri a fény? Kicsit megdöbbentő. A szemek fehérje felfelé fordul, az árnyék a homlokot éri. Még az ismerős arc is idegen ilyenkor. És az idegen? Mintha kriptából kelt volna ki.

Két szempár futott egymásba a gyertyalángok fölött, ellenségesen.

– Kérem – kezdte a tanár, és kereste a szót. De csak dadogni tudott. – A telefon…

A lány elmosolyodott. „Hol jár ilyenkor ez a Kati, igazán nem tudom”. Körülbelül ezt mondta. Aztán ránézett ismét a férfira.

– Maga az új szobaúr, ugye?

Nem kérdezte, megállapította, leszögezte.

Szobaúr – na igen. De azért nem kellett volna így mondania. Talán valamivel emberibb hangon. Tehát: vannak szavak, amelyek a pillanatokkal összeillenek. Például most.

A tanár is zavartan mosolygott, és meghajolt, „Kellemetlen” – kezdte. De csak ennyit tudott mondani: „A telefon miatt…”

Pedig a telefon már nem csöngetett. Megunta. Ott lapult a sarokban, mint a jóllakott bestia. Megzavart két embert, és most hallgatott.

Az oldalajtón férfifej fordult ki. Kicsit meghökkent, aztán elmosolyodott az arc.

– De kedves tanár úr – kezdte szélesen –, igazán nem találok szavakat ezért a kellemetlenségért… Valami rövidzárlat vagy micsoda… Igazán nem is tudom már…

A telefonhoz ment, és belebeszélt valamit. Behallózott, aztán megfordult. „Igazán nem is tudom már… Különben tessék, tessék beljebb menni… De kérem, tessék, csak egész nyugodtan”. [113]

Úgy csúszott a beszéd, mint olajozott zárban a kulcs.

Bevonultak a szobába. Elöl a lány, aztán a házigazda. A tanár a gyertyával kicsit hátramaradt. Tanácstalanul megállt az ajtóban, majd bement ő is az idegen szobába.

A házigazda – úgy látszik – precíz ember lehetett. Mert már vagy harmadszor adta elő az egész zavar történetét. „Éppen vacsoránál ültünk – kezdte –, akkor hopp! –, egyszerre kialszik a lámpa. Próbálom az égőt – hát itt baj van. Eredj csak, Márta – mondom a lányomnak, – telefonálj a telepre. Ott azt mondják: várni kell. Baj van a transzformátorban, valami kiégett. – Ugye, így volt?

– Igen, apa, kiégett a transzformátor, azt mondták. – Milyen dallamos, szép hangja van a lánynak! Csupa figyelem a lány, ahogy előrehajol, és apját nézi. De lehet hogy csak tettetés. – Kialudt a villany, valaki betört az ebédlőbe, ahol éppen vacsoránál ültek. Bejött a szobaúr. Mindössze egy hete lakik náluk, mintha az utcáról jönne. Idegen. De házikabát van rajta, és itthon érzi magát. Rémes. Talán papucs díszíti a lábát. Vagy házicipő. De nem, cipőben jött. Vastag talpú, barna cipőben. – A lány elnézően mosolygott. – Apa annyit beszél, Istenem! Hát olyan fontos az egész?

De aztán belátta, hogy most sokat kell beszélni. Mert ha – ments Isten – valahogy elakad a szó, olyan fagyos csönd lesz mindjárt, hogy mind a hárman beleborzonganak. Csak a lámpás gyúlna már fel! Akkor rend lesz azonnal. Akkor a szóáradat felerősödik, megrázzák egymás kezét, elfújják a gyertyát, ünneplik a fényt, és itt hagyják egymást.

Valaki bejött a szobába, de ha kigyúlnak a lámpák, azonnal elmegy, és újra rendbe jön minden. Milyen jó, hogy apa ilyen sokat beszél!

========

Sokat beszél, de már ő is alig bírja. Elmondott mindent, azt is megkérdezte, hogy milyen helyzetben érte a tanár urat a sötétség, hány perc telt el, amíg a lány megjött a gyertyával. „Talán két perc? Na, ez megnyugtat. Ez a Kati nagyon pontos és lelkiismeretes. A feleségem nincs itthon, és”…

Hogy zúgtak a szavak a csöndben! Igen, Kati. Milyen bizalmatlan! Mert faluról jött. Használja a villanyt, de nem szereti, nem bízik benne, s lám, igaza van. Milyen jó, hogy gyertyát tartogat a fiókjában. A parasztnak mindig igaza van, mert őstalajon mozog. – Nem igaz, tanár úr?

Mi, micsoda? Ja, igen:

– Hogyne, kérem. Feltétlenül. [114]

Mert a tanár ebben a szóáradatban kicsit elmélázott, és nem is tudta, mit helyesel. Valamit Katival kapcsolatban, persze. Nézte a két gyertyát, amelyek közül az egyik vidáman hajbókolt. Még sok élet volt benne! De a másik, amelyet ő hozott be, bizony csak gyertyacsonk volt már. És végérvényesen haldoklott. A legjobb helyeselni, ha az ember nem tudja, miről van szó. „Hogyne, kérem, feltétlenül.”

Ránézett a lányra: vajon észrevette-e? A lány csak mosolygott, mintha rájött volna a csalásra. Hát baj az, hiszen apa olyan sokat beszél.

*

Éppen mikor a gyertya kimúlt, és a szobában sötétebb lett, mert már csak egy láng égett – és minden árnyék egymásba olvadt –, beállt a rettegett csend.

Apa szóáradatának vége szakadt, apa figyelt.

„Bajt szimatol” – gondolta a lány, és nyugtalan lett. Ismerte jól ezt a tekintetet.

Ajtócsapódás hallatszott, mintha jönne valaki.

– Mintha jönne valaki – jegyezte meg az öreg, s az ajtót nézte.

S tényleg: topogva, erőtlenül fadarab ütődött az ajtóhoz. Odaért kétszer-háromszor, végigcsúszott rajta, mintha csak keresgélne, hogy utána nagyot üssön.

Egymásra néztek a sápadt gyertyafényben.

Aztán tisztán és érthetően tagolva a szavakat: reszkető, öregasszonyos hang sírt be az ajtón számonkérőn:

– Mi az Ferenc, most már a villanyt is sajnáljátok tőlem?

*

– Szent Isten, nagyanya van kint!

Az öreg felugrott, zavartan nézett körül. Mintha menekülni akarna a jelenet elől, amely reá fog törni. De már nem volt számára kiút, az ajtót ki kellett nyitni. Hangosan mondta:

– Jöjjön be, mama, jöjjön csak!

De akit szólítottak, nem jött. Megrekedt az ajtóban. A gyertya homályos körvonalait mutatta csak, a kínzott öregasszonyos hang pedig úgy hatott, mint a vádbeszéd:

– A földet odaadtam, Ferenc, rád írattam. Hát kutya vagyok én, most már sötétben üljek? Hát velem már mindent lehet csinálni?

Asztmásan, súlyosan vádoltak ezek a szavak. A vendég nem merte felemelni tekintetét, hiszen a vád őt is érte, s mindenkit, aki benn volt a szobában. Ebben a percben ő is cinkos volt. Nem mert ránézni a lányra, aki felugrott, és a bosszúságtól kipirulva, szinte kiabálva mondta: [115]

– Nagymama, nem vagyunk egyedül!

Lihegett az ijedtségtől és a dühtől. – Szent Isten – gondolta a fiú –, minek is jöttem ki a szobámból?!

Most mankó nyúlt be az ajtón mindenki felé irányítva.

– Ezt is Anna csinálta, Anna. Csak ő csinálhatta, tudom.

Annyi feketeség, annyi gyűlölködés volt ebben a pár szóban. „Nem, ez nem mehet így tovább,” érezte a fiú. Meg kell őrülni, hiszen olyan ez a jelenet, mint a bűn, mint a gyilkosság! Az ideget öli.

Alkudozás indult meg.

– De nagymama, ne beszéljen így! Elromlott a villany, nem történt semmi. Nagymama jöjjön be, és várjon velünk, mindjárt rendben lesz minden, ha a lámpás kigyullad.

A fiú pontosan érezte: semmi sem lesz rendben. Még akkor sem

*

Apa megtörölte a homlokát, és körülnézett a szobában.

– A kutyafáját – mondta. Aztán tágított egyet a gallérján. – A kutyafáját – ismételte. Majd nevetni kezdett. Kicsit hamis volt ez a nevetés, mintha magyarázni akarna. De jobbnak látta aztán belekiáltani a sötétbe Kati nevét.

– Ugyan hol csavarog az a lány ilyenkor, amikor legjobban kell? Miért engedte meg, hogy…

Mit engedett? A gondolat megtört, apa nyersen folytatta:

– Jöjjön be, mutter! Bemutatom a kedves vendégünket… tanár úr… Valami nevet mormolt a cím előtt, hiszen ő sem tudta pontosan, hogy hívják a kedves vendéget…

– Csak jöjjön, mama, és ne búsuljon! Mi is sötétben ülünk. Nézze, mama – kezdte megint a kapacitálást. De már felesleges volt minden magyarázat. Abba is hagyta. Felesleges volt, nagymama már mindent megértett. Bicegve jött elő a mankóján, s minden titokzatosság leolvadt róla. Csak egy nagymama volt. Kísértetiessége mosolyba olvadt a megkínzott, öreg arcon…

*

De ez csak látszat volt. A valóság most már sokkal ijesztőbben rombolt, mint a mankós kísértet kopogása az ajtótáblán.

Az egész a félreértett helyzetből fakadt. Abból, hogy egyetlen gyertya mellett ült három ember. Ült és beszélgetett. Nagymama, aki odalent a nyári konyha mellett élt kicsit szenilis elborultsággal, nem tudott semmit arról, ami a házban történik. De azt tudta, hogy az előbb bűnt követett el, nagy bűnt. Valami olyat mondott ki [116] mérgében, amit ennek a kedves fiatalembernek nem lett volna szabad hallania. Ennélfogva…

Gyűlöletét elborította a félelem, s a félelmet egy érzés a múltból. Hogy most viselkedni kell. Társalogni, csevegni, hazudni és érdeklődni. Ijesztő kérdései voltak. Ijesztő kérdései olyan ember számára, aki egy kicsit sem volt bennfentes, aki véletlenül került a szobába, véletlenül és házikabátban.

Nagymama félreértette a helyzetet, ez történt. És nem lehet szólni, mert akkor ismét elkezdi fölpanaszolni mellőzöttségét – akkor újra előjön a félelem, a gyűlölet, a gyűlölködés ebből a légkörből pedig már adott egy kis ízelítőt… És nem lehet elküldeni sem, mert nem megy vissza a sötétbe. Viszont a fiatalembertől sem lehet udvariasan búcsút venni, ezt bizonyára megértené. De gyertya sincs, így nem is lehetne elküldeni. Csak egy láng van az egész házban, tehát c körül kell ülni mindannyiuknak, és döbbent arccal hallgatni a kicsit eszelős öregasszony kérdéseit, bólogatni a tanácsaira és felelni. Felelni: igennel, nemmel, szóval, számmal, adattal, sóhajjal, kínos mosollyal és hallgatni vagy édesen beszélni.

Nagymama úgy néz kettőjükre, mint két szerelmesre. Nem is nagyon tapintatlanul. És úgy is kérdez. Szerelmeseknek talán jó, ha így kérdezik őket, de két embernek, aki legfeljebb a szemek összevillanásáig jutott el?

– Mint a vágóhíd – gondolta a fiú, és nagyon melege lett. Pontosan érezte, hogyan hal meg mellette a lány. Már nem is élt a lányban más, csak a gyűlölet.

Minek is botorkált be így, idegen emberek életébe?

*

Kilenc órakor, igen, pontosan kilenc óra volt, egyszerre valamennyi lámpa kigyulladt.

Az egész házban kigyúlt a fény. Megvilágította az ebédlőasztalon a félbehagyott vacsorát, a nagy tálalószekrényt és az összetöpörödött nagymamát. Mindent. A fény egyszerre bevilágított minden szögletbe, megvilágította a verejtékben fürdő, elkínzottan szomorú arcokat.

És ugyanabban a pillanatban, a döbbenetes csend percében nagy, testes asszony jelent meg a küszöbön. Úriasszony.

– Mi történt itt? – kérdezte.

Valami sötét fenyegetés volt ebben a hangban, valami zabolátlan, fegyelmezetlen, támadó. A hang túl a konzekvenciákon, az asszony ugrásra kész, otthonát védő, erőszakos tónusában, egyetlen percig vérhullámot öntött az ember fejébe. – Hát így is lehet? – Ez a számonkérés, ez a gyűlölködő, támadó fellépés meztelen ön[117]zésével feltárta minden zugát ennek a háznak. Jobban, mint a villanyfény.

De csak egy pillanatig.

Az öreg mondott valamit, pár szót. A tekintet megenyhült, kényszeredett mosoly lett belőle. „Kedves tanár úr – mondta –, igazán sajnálom, hogy ilyen kellemetlenség érte. Ez az átko… ez a szerencsétlen villany. Na de kérem, ne siessen úgy, igazán!…”

Pontosan így mondta az asszony. „Mit lábatlankodsz itt?” – gyilkolta a lány tekintete.

Amikor kezet csókolt az asszonynak és a lánynak, úgy érezte, hogy mindkettőjük keze remeg. Olyan idegen volt ez a két ápolt, finom kéz, mint egy távoli világ rabszolgatartó kegyetlensége…

Az ajtóban, saját szobája ajtajában önkéntelenül megállt egy percre. Benn égett a lámpa, és barátságos volt minden, az egész ház – csak egy hang zavarta, egy mondat, amelyet tisztán hallott:

– Csak egy órára teszem ki a lábam, és máris a feje tetején áll minden!…

Még mondott valamit a hang – talán éppen őróla. De nem volt kíváncsi semmire. Bement a szobájába, és betette maga után az ajtót.

Mintha befalazta volna, úgy tette be.