Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. június) 3. szám, 97–144. p.

1.

Benyák Vincét, a fűrésztelep cégvezetőjét senki sem szerette. Barátságtalan, dohos öregúr volt. Magas szimplagallérjával, barna nyakkendőjével és bütykös cúgos cipőjével ellenszenvet ébresztett. Füléből örökké vattapihék kandikáltak ki, mert végzetesen félt a léghuzattól. Bennem az összecsavarodott, sárgult őszi falevél képzetét keltette, és az volt az érzésem, hogy e törékeny, száraz tok közepén fekete lárvaként alszik Benyák úr titka. Konok hallgatása, embergyűlölő zárkózottsága mögött képzeletem soha be nem hegedő sebet tapintott ki, idegérzékeny varratot, amelyből szüntelenül szivárog a vér. Már tíz éve dolgoztam a szobájával szomszédos irodahelyiségben, de mindig összerezzentem, mikor a déli szirénazúgásra hangtalanul kinyílt az ajtó, és kezében nyűtt, csámpás sétabotjával, bársonytüzű, kifogástalan félcilinderével kilépett Benyák úr. Némán zörgött át a szobán, mint a sodródó, száraz levél, éppen csak biccentett a fejével. Azt a zörgő hangot, melyet kemény kézelői okoztak, sohasem fogom elfelejteni. Szobájából ritkán mozdult ki. Szívósan és mechanikusan dolgozott. Pontosan érkezett, és a déli jelre olyan gépszerű precizitással lépett ki, mintha [105] botjával a kezében már percek óta ott lapult volna az ajtó mögött a megszabadító szirénabúgásra várva.

Ha valaki azt kérdezné, hogy miért nem szívleltük az öreget, nem tudnánk tárgyilagosan felelni a kérdésre.

Tulajdonképpen egyikünknek sem ártott. Talán ezért.

2.

Nem emlékszem már, kinek jutott eszébe Benyák úr jubileuma. Valaki kipattantotta, hogy az öregúr huszonöt éve áll a Tiszai Fűrésztelep Rt. szolgálatában. Traub Pista, aki mániákus szervező volt a legközelebbi vasárnap, amikor vidéki szokás szerint déli sörözésre összegyűltünk az Aranylégy kertjében, megkockáztatta az ötletet, hogy rendezni kellene valamit Benyák úr tiszteletére.

Harsány, gonosz nevetés fogadta az indítványt.

Érthetetlen, de én azonnal Traub Pista pártjára álltam. Hogy miért, magam sem tudom, ámbár bizonyosan az a sejtés villant meg bennem, hátha így közelebb jutok Benyák úr titkához. Egy idő óta mohón és mélyen érdekelt ez a berozsdásodott emberi élet, s gyakran rajtakaptam magam, hogy gondolatban finom műszereket keresek, amelyekkel felnyithatom ezt a zárt lelket. A jubileum megfelelő alkalomnak látszott, és Traubbal, aki elkorcsosult szervezői ügyességét bálok és majálisok megszervezésében élte ki, kitartottunk a terv mellett.

Be kell ismerni, hogy senki sem lelkesedett komolyan az ötletért. A fullasztó, nyári délelőttön habzó, jeges sörök mellett a társaság mérges darázsrajként telepedett Benyák úrra, és lovagiatlanul mindenki belemártotta testébe fullánkját.

Dóczy György, a segédpénztáros fakadt ki először:

– Nem kolléga! Nem ember! – mondta megvetéssel.

– Éppen azért – vitatkozott Traub –, meg kell neki mutatni, hogy hadd lássa: kik vagyunk. Ünnepelni kell elő kell ráncigálni az odvából ezt az öreg medvét, és le kell itatni. Vivát Benyák!

Mindenki bömbölt a nevetéstől. – Vivát! Vivát! – ordítozták. A hangulat a groteszk gondolat hatása alatt kezdett emelkedni. Ellenszenvünk gúnnyá alakult át.

– Jó hecc lesz – rikkantott közbe a kis Pethő, a gyakornok –, képzeljék el az urak Benyák Vincét becsicseregve.

Tényleg mulatságos ötlet volt, és egyre többen csatlakoztak a „jubileumi párt”-hoz. Dóczy, aki tanárnak készült, de félbemaradt, és azóta tele volt ellenzéki világfájdalommal, még dohogott:

– Öntudatos munkás nem ünnepel egy ilyen bábot! Jött ez közénk valaha? Tett ez értünk valaha valamit? Szolidáris lény ez? Nem, uraim, én újból csak azt mondom, amit mondtam: nem kolléga. [106]

A többség elismerte ugyan Dóczy érvelését, de mégis úgy határoztunk, hogy megrendezzük a jubileumot. A szervezőbizottságba Traub Pistát, a kis Pethőt és a zsidókomplexusával küzdő Orosz Eleket választottuk.

3.

Ha tárgyilagosan vesszük, tulajdonképpen senki sem haragudott Benyákra. És senki sem tudott róla semmit. Sűrű titokzatosság vette körül s most utólag érzem, hogy ha csak egyszer, egyetlen egyszer megszólalt, mosolygott vagy leereszkedett volna, minden másképp történik, mint ahogyan történt.

Benyák úr azonban legendákban élt. Mikor mi a telepre kerültünk, ő már régen ott volt. Jöttek-mentek a hivatalnokok, ahogy a szél fújt, s egymásnak adták a róla költött mendemondákat. A regényes hajlandóságúak Benyák konok zárkózottsága mögött ifjúkori csalódást, a pozitivisták egyszerűen gyomorrákot, mások, a vérmesebb fantáziájúak valami aberrációt szimatoltak.

Agglegény volt az öreg, az uszoda mellett lakott, a Tisza-parton, de nem akadt köztünk senki, aki egyszer is átlépte volna házának küszöbét. Nem érintkezett senkivel. Háztartását távoli rokona, egy szikár, fekete hölgy vezette, aki a keselyűre emlékeztetett. Tőle nem lehetett megtudni semmit Benyák úr magánéletéről, s nem is hiszem, hogy valaki próbálkozott volna. Mindent meg lehet szokni, és utóbb már Benyák urat is olyannak fogadtuk el, amilyen. „Bogaras, mániákus, vén hülye”. Így, ilyen tiszteletlenül beszéltünk róla, és felnagyított históriákat költöttünk soha meg nem történt, gáláns kalandjairól, obskúrus jelenetekről, melyeknek ez a néma szerkezet volt a hőse.

Nem haragudtunk rá, de ami ugyanaz: oktalanul, tehetetlenül gyűlöltük, ahogyan csak egy olyan ostoba tárgyat tud gyűlölni az ember, melytől nem képes megszabadulni.

Számtalanszor gondoltam arra. hogy vajon mit csinál otthon egyedül a keselyűképű, fekete szellemmel. Elképzeltem papucsban, asztalnál párolgó tálak, nehéz borok mellett, ágyban, fényes testű barna póknak, kertben, virágok között. Elképzeltem könyv fölé hajolva, okarinával és intim helyzetekben, de ezek a képek mind ködösek voltak, mint egy túlexponált fényképfelvétel. Sehogy sem tudtam belehelyezni Benyák urat az ismert dimenziókba, mindig kicsúszott, átfolyt vagy átlengett a határvonalakon, mint egy asztrállény. Mintha csak játszana velem, szüntelenül változtatta alakját: néha barna tócsává ömlött szét, máskor vigyorgó, virgonc pálcikává zsugorodott.

Éjszakákat settenkedtem a lakása körül, hogy belessek életébe. A ház ablakain ritkán szűrődött ki fény, mégis vártam, hogy egy[107]szer előlép a sötétből, olyan ködszerűen és hangtalanul, ahogyan az irodában bukkan fel, zörgő mandzsettáival, nyűtt botjával, magas mágussüveggel a fején, és elindul titokzatos éjszakai útjára. Emlékszem, egyszer holdfény zuhogott a tetőkre és az akácokra, a szívem kalimpált, és nem vettem le a szememet a kéményről, mert ellenállhatatlan kényszerképzetem támadt, hogy Benyák úr lunátikusként fel fog bukkanni a magasban, és lehunyt szemmel, összeszorított, vértelen szájjal végig fog sétálni a tető peremén. Képzelődés volt az egész. Benyák úr nem jelentkezett.

Néha vágyam támadt betoppanni hozzá a bőrgarnitúrás, dohányszagú cégvezetői szobába, és tetten érni valamin, de ezt a lépést sosem mertem megtenni. Ha hivatott, és benyitottam hozzá, asztalánál ült kissé szögletesen, és rendületlenül dolgozott. Pácolt, fűszeres dohányt szívott, és ez az előkelő klubillat mélységesen hatott rám; tiszteletet, ébresztett és hallgatást parancsolt, mintha nagyon nagy úr előtt állnék.

Nyugtalan és feldúlt voltam, valahányszor tőle távoztam.

Szobája ablakán, emlékszem, vaspánt volt, rajta lakat, hogy az ablak szárnyait soha ki ne nyithassák. Félt a léghuzattól, és lélektani alapon nem nehéz kitalálni, hogy Benyák úr tulajdonképpen a betegségtől és a haláltól rettegett. Szobájában megrekedt és megöregedett a levegő, amely itt nem is volt átlátszó, hanem mintha barna üvegen szűrték volna át, sűrű és izgató, mint egy fáraó kriptájának ötezer éves légköre. Lassan rájöttem: megtörténhet, hogy egy életen keresztül együtt élünk valakivel, látjuk, tapintjuk, és mégsem tudunk róla többet, mint amennyit a vonaton két kis állomás között két idegen egymásról megtudhat.

Így voltam Benyák úrral is.

4.

A következő napok az előkészület fullasztó izgalmai között teltek el. A telep hivatalnokai két táborra szakadtak. Dóczy és a többi szélsőséges ellene, a heccisták a jubileumi bankett mellett agitáltak. Ma sem tudjuk, és sohasem fogjuk megtudni, észrevett-e az öregúr valamit a körülötte dúló ádáz és egyre veszélyesebben feszülő világnézeti harcból. Tény, hogy viselkedése nem változott az ügy javára, ellenkezőleg, mintha ezekben a sorsdöntő napokban még komiszabbul lépett volna fel. Egyenesen a jubileumi ellenzék kezére dolgozott. Belekötött például Grószba, aki pedig a legszenvedélyesebben harcolt a monogramos aranyóráért. Traubbal is nézeteltérése támadt egy ostoba fuvarlevél miatt, noha éppen Traub volt az, aki diákos lelkesedéssel és nagyvilági rafinériával hadakozott a vendéglőssel a menü összetételéért. Semmiségekért gyötörte a [108] párt legkiválóbb embereit, mintha próbára akarta volna tenni türelmüket.

De minél komiszabb volt Benyák úr, annál elszántabb dühvel és keserűséggel készültünk. Mikor pedig bejelentette, hogy a rendelések torlódása miatt a nyári szabadságok megrövidülnek, sziszegő elszántsággal mondtuk ki: azért is.

Úgy készültünk a jubileumra, mint egy véres összeesküvésre.

5.

Délelőtt tizenegy órakor Traubbal bekopogtattunk hozzá. Benyák úr dermedten meredt ránk. Ilyen szabálytalanság még nem fordult elő, mióta a telep fennáll. Nekem az volt az érzésem, hogy csak a halálraítélt nézhet ilyen fagyos kétségbeeséssel a pribékekre, akik érte jönnek, hogy a bitó alá vonszolják.

Traub Pista hangja remegett, midőn előadta, hogy a Tiszai Fűrésztelep hivatalnoki kara egyöntetű lelkesedéssel üdvözli a cégvezető urat abból a szerencsés alkalomból, hogy a cégvezető úr a huszonötödik évet tölti becsületben a részvénytársaság szolgálatában. Arra kérjük, hogy estére tisztelje meg megjelenésével az Aranylégyvendéglő kerthelyiségét, ahol kollégái szerény, de tiszta szívből fakadó lakomát rendeznek tiszteletére.

Benyák úr homlokát félelmetes bíbor öntötte el, azután minden vér egyszerre szállt el az arcából. Lassan felemelkedett a karosszékből, ajka remegett, éreztük, hogy mondani akar valamit, de elfulladt az izgalomtól. Egyszerre azonban, mint a fuldoklóból a köhögés, úgy szakadt fel belőle ez a pár szó:

– Én… én köszönöm az uraknak!

Ezzel fürgén, mint még soha, felkapta botját, kalapját, és elment.

Úgy tűnt fel, mintha menekülne.

6.

Az asztalfűn ült fekete ruhában, fekete nyakkendővel, gyámoltalanul, mint egy koldus az urak asztalánál. Éreztem, hogy szenved, és nem érti ezt az egész zavaros komédiát.

Tikkasztó est borult fölénk. A levegő megrekedt a Tisza völgyében, és forrón csapódott le a kertre. Drótra aggatott lampionok lógtak a fák között, rózsák virítottak a vázákban. Az asztal közepén zöld tölgyfalevelekből óriási „25”.

Kicsípett pincérek nyüzsögtek az asztalnál, a kerítés mögül bebámészkodott a falu, a cigányhegedűk hangja elolvadt és szétporlott az izzó levegőben. Azt hiszem, Benyák úr mindebből nem érzékelt semmit. Az asszonyok habzó nevetése úgy pattant szét az éjszakában, mint a világító rakéta, csak az öregúr ült fáradtan az [109] ünnepi asztalnál, mintha itt sem lett volna. Mintha észre sem vette volna, hogy Traub, az est szónoka megkocogtatta poharát, és elkezdte mondókáját:

– Szeretett cégvezető úr, igen tisztelt kartársak. Összegyűltünk, hogy ünnepeljünk egy embert, aki immár negyedszázad óta becsülettel…

Az asztal végén, ahol a kis Pethő ült a fiatalabbakkal, fojtottan kuncogott valaki. Traub is elég tapintatlanul vigyorgott beszéd közben, s nekem is mosolyognom kellett, mikor Benyák úrra néztem. Sörtebajusza úgy tűnt fel, mintha gombostűket szurkáltak volna az orra alá.

Traub rendületlenül szavalt:

– …mert mindig jó kollégánk, bajunkban bajtársunk, örömünkben cimboránk, tanácstalanságunkban apánk volt a cégvezető úr…

Benyák mereven bámult maga elé. Az asztal különböző tájai felől türelmetlen pisszegések hallatszottak, a szemek bizalmasan összevillantak, és néha halkan csörrent egy-egy tányér. A szónokra senki sem figyelt.

Traubból ömlött a szó, mint az áradat.

– És most egy szívvel, egy lélekkel ünnepli a cégvezető urat mindenki. Öröme poharába szívünkből csorgatjuk szeretetünket, és kérjük a Mindenhatót, hogy tartsa meg egészségben a mi kedves cégvezető urunkat az emberi kor legvégső határáig…

Elhallgatott. Pillanatnyi csönd támadt. A lampionokban sercegett a láng, és apró robbanással pukkantak szét a belehulló rovarok. Arra gondoltam, hogy egy-egy kis világ semmisül meg mindegyikkel.

Felcsattan az éljenzés, és patakzón visszaverődik a magasságból. Benyák urat nézem: ül összeroskadva, kimerülten. Nyugtalan tekintete egy pillanatra belemenekült simogató pillantásomba, mintha azt kérdezné: mi ez? Határozottan érzem ebben a pillanatban, hogy kegyelemért rimánkodik. De már mindenki ott hullámzik körülötte, zajosan, túl cukrosan koccintanak vele, kezét szorongatják, a kövér Benkőné fültövön cuppantja. Ekkor a kis Grósz belerikolt az éjszakába vijjogva, mint egy vészmadár: „Éljen Benyák úr, a szívember!”

Kegyetlen volt. Benyák úr úgy összecsuklott. mint a harmonika, amelyből kipréselték a lelket.

7.

Jókedvünk gonosz öröm volt. Ittunk és mulattunk eszeveszetten. A kis Pethő a szesz terrorfiúival már kezelésbe vette Benyák urat, aki furcsa, halotti révületben mindenkinek engedelmes[110]kedett. Ivott, rendületlenül, egyre ivott, s megdagadt, mint egy szivacs.

Hajnaltájban már kigyulladva, eltévedt kísértetként, kék fényben imbolygott Benyák úr az asztalok között. Csetlett-botlott, és rekedt-részegen nevetett valamin, amit csak ő látott a ködön túl. Félmondatok törtek ki belőle, cigányos, idegen cikornyák és komor fenyegetések. Lassan nekilendült, és aztán megállás nélkül zuhant lefelé. Nótákat rendelt, elfelejtett betyáros kesergőket és huncut öreg verbunkosokat, melyeket a cigány nem tudott eljátszani…

Ezüst szálak csillogtak Benyák úr hajában, és krisztusi mártírium vert át mámorán. Fenegyerekes szédületében kanászosan kurjongatott, mégis úgy rémlett, mintha a gyárkapu csikorgását hallanám, s ha magába hullva dúdolt, a hangjában benne búgott a déli sziréna.

Én kísértem hazáig.

Görcsösen kapaszkodott belém, és útközben csapongva beszélt, mint egy nihilista.

– Az élet… semmi!… Olyan az, fiam, mint a vízen a bugyborék… egy pillanat, és szétpattan…

Könnyezett megvert öregemberesen. Szégyellte is magát, mert útközben mindenféle csúnya dolog történt vele. Könyörgőn nézett rám gyulladt szemeivel.

– A telep… az… és a fűrészpor, amivel örökké telítve van a levegő – suttogta –, egy életen keresztül mindig csak fűrészpor, fűrészpor… fűrészpor…

Kiköpött, közönségesen, mint egy kocsis.

A kapuban felém nyújtotta puha, eres kezét.

– Bugyborék – mondta rekedten, iszonyú vigyorgással, és szélesen belekaszált a levegőbe, mintha elsöpörne valamit maga előtt az útból.

Úgy rémlett, mintha letörölt volna egy táblát.

Aztán részegek módjára éles, katonás szögben megfordult, és vissza se nézett többé.

Elindultam. A Tisza felett friss, zöld színekkel pirkadt, és forró szél suhogott a fák között.

8.