Egy este eljössz majd, mint szelíd kísértet,
Megállsz a Tiszán vagy a Maros felett,
Csak szétnézel csöndben, mint ahogy ígérted,
Fönt a csillag int-e örök életet…
Még Petőfi nyelvén nyílik a szerelem,
Azt majszolgatja a gügyögő gyerek,
A kedves lanka itt csak magyar bort terem,
S még minden szívben a régi vágy remeg… [104]
A tájat nézed… majd leomlasz a rögre,
Titkát hallgatod… magyar még s mostoha.
A. sorsunk és lelked táplálja örökre:
E föld a bánat rokontalan hona.
– S mégis – látomásod baljós, bús fárosza
Kell, hogy előttünk fényben álljon az út:
Átok, bűn, igazság, kárhozat, babona
Döngessék csak tovább a temetőkaput!
És akkor jöhetnek viharos századok,
Verhet az átok s dúló vészek sora –
A csillag, mit láttál, fölöttünk függ, ragyog,
Biztat, világít, s nem tűnik le soha… |
Fejlesztette: GAS Softwares