Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. június) 3. szám, 97–144. p.

Nem gondoljátok-e, hogy a mi szőttesünkből kellett volna zászlót szabnotok és a mi fáink ágából rudat faragnotok? Most mikor ismét megindult a vajdasági magyar irodalmi folyóirat, miért ragaszkodtatok a régi „Kalangya” névhez? Nem vétek-e a mi külön népi öntudatunk ellen, hogy olyan nevet irtok zászlótokra, amely nem ebből a földből nőtt elő?

Igaz: a „kalangya” nem a mi tájunk termése. Mi kévébe és keresztbe gyűjtjük a kalászt. A „kalangya” mégis kisebbségi magyar szó, s ha nem is a mi tájunk szülötte, testvéri megértéssel jelzi szándékunkat. A „Kalangya” névhez mégsem ezért ragaszkodtunk. Nekünk hagyományok kellenek, hogy öntudatunk lehessen. Mi nem akartuk a mindenáron újat. Csak újból fel akartuk emelni azt a zászlót, melyet egy ideig senki sem lengetett. A régi „Kalangyát” Szenteleky Kornél alapította. Az új „Kalangya” a régi törzsből nő tovább, és viseli alkotójának nevét. Szenteleky Kornélt nem lehet halottá merevíteni. Hagyományként él bennünk, őrzője minden kezdésünknek, s vigyázója minden megindulásunknak. Kellett, hogy a „Kalangya” is az ő nevében induljon, így kívánta ezt a hagyomány, az igazság, így kívánta az élet folytonossága. „Alapította Szenteleky Kornél”: ez az egyetlen mondat a védelmünk.

A felelősséget azok viselik, akik az élre állanak. S végül is nem az a fontos, hogy milyen nevet adunk a keresztségben. hanem az a kérdés, hogy szükség van-e itt irodalmi folyóiratra. A gazdaságilag gyenge és szervezetlen magyarságnak minek az irodalom? Mivel lehet védeni azt az álláspontot, amely szellemi fényűzést hirdet, és nem törődik népének megpróbáltatásaival? Csak gazdag nép lehet műveit. Az irodalomhoz tehát a gazdasági megoldáson keresztül lehet csak eljutni. Ti pedig könnyelműen megfordítjátok ezt a sorrendet.

A sorrendről más a véleményünk. Az emberi kultúra a szellem teremtménye, de egyben lelki visszfénye is a világnak. Tudjuk, hogy az ember környezetét, melybe beleszületik, tisztán tunyaságból szereti egyszerűen tárgynak tekinteni. S mikor magát a szellem [97] kizárólagos letéteményesének minősíti, s a tárgyakat ez örökségből kizárja, ugyanakkor ártatlan arccal maga fölé emeli az anyagot, s imádja azt, mondván: anyag, te vagy mindennek alapja, eleje és vége. Lomha elgondolkozni azon, hogy a tárgyak, melyek körülvesznek, és szolgálatunkra állanak, nem egyebek, mint megtestesült szellem. Az isteni és emberi teremtmények a szellem inkarnációi. A világ tehát sokkal inkább szellemi, sőt alapjában véve szellemi. Ezért ezt a világot csak a szellem útján lehet megközelíteni, megoldani és hasznunkra fordítani. Ezért mondtuk, hogy a kultúra nemcsak a szellem teremtménye, de egyben a világ tükre a szellemben. Az anyag törvényeinek megközelítése, tehát a gazdasági rendszerek is, melyek szemünk előtt nőnek ki a földből, a szellem óriási erőfeszítései. A gazdasági megoldás módja éppen annyira a szellem feladata, mint minden más emberi problémának megfejtése.

Ezzel talán nem akarjátok azt mondani, hogy az irodalom meg fogja oldani gazdasági bajainkat?

Ezt állítani valóban nagy merészség volna. Kétségtelen viszont, hogy az irodalom a szellemi mozgalmak egyik legelőkelőbbje. A szellemi működésnek sokféle formája van. De az irodalom a teremtő szellem foglalata, Tehát vezérségre hivatott. Vajdasági magyar szellemiségünknek úgyszólván egyetlen megnyilatkozási formája. A szellem uralmát hirdeti, és ezért harcol. Költöget, fölráz, ha kell, harsonáz. A szellem lelkiismerete a magyar közéletben. Kell, hogy fölkeltse azok szellemét is, akik a gazdasági és egyéb közéleti megoldásokra jobban hivatottak. Az éber és élő szellem megment bennünket.

Ez olyanformán hangzik, mintha az irodalomnak művészeten kívül álló céljai volnának. Pedig a művészet a művészetért van. A művészet a teremtés misztériuma. Isteni jegy az emberen. Itt tehát valami hiba csúszhatott gondolataitok rendjébe. Úgy tetszik, mintha az irodalmi célok igájába fognátok. Ébresztés, fölrázás, serkentés: tisztán emberi célkitűzések. Nem látjátok-e, hogy ellentmondásba keveredtek?

Az ellentmondás vádja alaptalan. Az irodalmi folyóirat a kultúra eszköze. Az eszköz fogalma pedig már magában rejti a célt. A folyóiratnak célja van. A tiszta irodalom, a szellem teremtő erejének hirdetése. Nem a művészetnek keresünk saját körein kívül eső célt, a folyóiratnak tesszük céljává, hogy az irodalmat szellemi életünkben méltó helyre állítsa. [98]

De várható-e a „Kalangyán” keresztül szellemiségünk felrázása, megújhodása, új lelkiség kialakítása és egy szebb élet reménysége?

Miden szellemi megmozdulásunk önfenntartási ösztönünkből rügyezik. Ez a törzs az életet jelenti, s egymásután veti a rügyeket. Virág lesz-e a rügyből, vagy levél, hajtás, avagy gyümölcs: ez az élet csodálatos titka. Ha letörik a virág, a levélrügy alakul termővé, s ha letörik a hajtás, alvó szemek pattannak ki, hogy levegőt kapjon a virág, s ha nincs más mentség, a termőrügy kezd hajtani, mert az élet így parancsolja. A sivár törzsön pattanó rügy bölcs kell, hogy legyen. Az életet hordozza. Az egésznek sorsa feszül benne. Így a mi szellemi megmozdulásainkba is annyira be van ágyazva az életfenntartásnak parancsa, hogy lehetetlen az egész érdekét elfelejteni. A tiszta irodalmat hirdető folyóirat ebben az önfenntartásért kiáltó közösségben minden idegszálával ösztönösen kell, hogy érezze az egész parancsát. Az irodalmi igény küszöbén keresztül ajtót kell nyitni a magyar élet minden önfenntartó megnyilatkozásának. Az élet legkezdetén vagyunk, a munkamegosztás féltékenyen megszabott határú rendszerét, finnyáskodó válogatását nem ismerjük. Nekünk ez halál volna. A törzsön pattanó rügy bölcs kell, hogy legyen. A Kalangyának az irodalmi forma igénylésével a magyar kisebbségi élet minden jelenségét nyilván kell tartania. Ez adja a pezsgést, az egészséges nedvkeringést, az egész élet természetes egyensúlyát. Szót kívánunk tehát adni mindenkinek, aki életben tartási küzdelmünkben részt kér a szellem jogán. Felrázni, megújhodni, új lelket kialakítani csak az egész szemmel tartásával lehet.

A feladatok elkülönülésének kezdetleges formájában egyes szervek könnyebben átveszik a másik szerepét. A természet törvényei mindnyájunk számára egyformán igazak. S mi a magunk életében bőségesen tapasztaltuk ennek a tételnek igazságát. De vajon az alkotó szellem állásfoglalása a világ dolgaival szemben – mondjuk, a művész világnézete – összefüggésben áll-e az emlegetett önfenntartást, ösztönnel? Vagy pedig úgy gondoljátok, hogy a Kalangya célja a tiszta irodalom, s azon belül minden világnézet kényelmesen elfér?

Minden világnézetnek lehet irodalmi áttétele, de a mi irodalmunk csak a kisebbségi magyar világnézetet ismerheti el benső lényegének. Irodalmunk önfenntartási ösztönünk legtövéből hajt ki, s nem bír el romboló elemeket. Azt az elméletet, hogy minden irodalmi igényű írás, amely magyar nyelven jelenik meg, irodalmunk része: mindenkorra el kell vetnünk. Nemcsak magyar nyelven, [99] de magyarul kell írni. A közös sorsba való beletartozás, a múlt hagyományai, a jelen feladatai, a jövő parancsai: olyan félre nem érthetően határoz meg mindnyájunkat, hogy erről vitázni felesleges. Csak azt tekintjük magyar alkotó művésznek, akinek lelke így töri magába a világ jelenségeit. Az egész probléma: a lélek lencséjének különös törési szöge. Ez azonban lényünk elkerülhetetlen szükségessége. S az elkerülhetetlent mindenekfelett szeretnünk kell. Ez létünk legfőbb igenlése. A kezdődő élet kilengéseket és tévelygéseket nem tűr. Kell egy talpalatnyi föld, amelybe biztosan belegyökeredzünk.

Ez nyilván különállást jelent minden más irodalommal, tehát a törzsmagyarság kultúrájával szemben is?

Nem egészen így van. A mi kultúránk egy és oszthatatlan. Mégis igaz, hogy ebben az egységben egészen különös az állásunk. Elkerülhetetlennek tartjuk, hogy irodalmunknak külön zamata és íze fejlődjék ki. Egész életünk lényegbe vágó eltéréseket mutat a törzsmagyarság életétől. Legalsó osztályunk, amely csaknem kizárólag földműveléssel foglalkozik, a háború után nem részesült azokban a népjóléti kiváltságokban, amelyeknek a többségi népek részesei voltak. De komoly és tervszerű közmunkákkal sem volt e rétegnek folytonos foglalkoztatása kellően biztosítva. A művelt középosztály sem találta meg ez osztály felé azt az utat, amelyen megnyugtató megoldás felé el lehetne indulni. Népjóléti gondozás híján és majdnem teljes elhagyatottságban ez az osztály meglehetősen könnyű játékszere a szélsőséges jelszavaknak, és csaknem mindig értelmetlenül és ellenségesen áll kisebbségünk többi osztályával szemben. A birtokosok zömét a kisbirtokosok teszik, mert a nagybirtokot a földbirtokreform megszüntette, a középbirtok pedig sorainkban egészen kivételes jelenség. Ez nemcsak egységesebb birtokelosztást jelent, de egyszersmind: a kisbirtokosság aránylagos vagyoni és társadalmi tekintélyét, mert fölötte más birtokos osztály nincsen. Ez a helyzeti erő bizonyos öntudatot és önbizalmat eredményez, amely lelkileg kétségtelenül eltérő színeződést jelent. Igaz ugyan, hogy a kisbirtokosok osztályán belül sokféle rétegeződés van, de e rétegek határai meglehetősen elmosódottak, mert a kisbirtokok fölaprózódása vagy néha összeolvadása a kisbirtokos családok helyét sokszor elmozdítja. Ennek az osztálynak különleges gazdasági és lelki helyzete sokkal hivatottabbá teszi, mint bárhol másutt, a nagyon is legyengült középosztály kialakítására és ijesztő hézagainak kitöltésére. Vajon mennyire sikerül az ideálok hordozására hivatott középosztály pótlása a leganyagiasabb osztályból származó nemzedéknek, arra [100] csak a jövő válaszolhat. Középosztályunknak csak a roncsai maradtak meg, a repatriálás és az anyagi csőd egyes községekben úgyszólván egészen kiirtotta. Egy új középosztály kialakulásának és tudatos alakításának idejét éljük. Ebben a társadalmi alakulásban a középosztály szigorú elhatárolása megszűnik. Az áramlások minden oldalról megindultak, és ezek – egy rég elkoptatott szólammal élve – a magyar középosztály demokratizálódását segítik elő. Aki ebbe a folyamatba beletartozandónak mm érzi magát, hanem finnyáskodásból vagy előkelősködésből magának kiváltságos különállást kíván biztosítani, azt az ár mint nem odavalót, használhatatlant s idejétmúltat félretolja, és a partra löki. Középosztályunknak alkata is erősen eltér a törzsmagyarság középosztályának összetételétől, mert utóbbinak lényeges részét a tisztviselőréteg alkotja, holott a mi középosztályunk a hivatali pályán elhelyezkedésre nem számíthat, s így teljes mértékben a maga erejére van hagyatva. Felső osztályunk és főnemességünk egyáltalában nincs, s így ez az osztály mint nemzetfenntartó elem teljesen kiesett. A mi kisebbségünk alkata és képe tehát határozottan eltér a többi magyarokéitól. Ennek a külön fajtájú magyarságnak osztályai között fönnálló s megint csak különös viszony de egyszersmind a magyarság egészének a többségi néppel szembeni viszonya: egészen különös, és a magyarság törzsétől elütő lelki állapotok előidézésére vezet. Ez az új magyar lelkiség kénytelen összes előző ítéleteit, mondhatjuk talán: világnézetét átértékelni. Az irodalom, amely ebből az anyagból mintáz és alkot, magán kell, hogy viselje ennek az eredetnek ízét, színét és illatát. Az irodalmi folyóiratnak ezt a folyamatot látnia kell, s elősegítenie.

Ilyenformán irodalmi irányunkat döntően a nemzeti és táj-jelleg határozná meg. Joggal kérdezhetnénk, hogy nem túlságosan szűkek-e ezek a határok az irodalom egészséges fejlődéséhez?

Csak azoknak szűkek, akik nem ebbe a keretbe valók, és nem ebből eredtek. Akinek lényege, annak egyúttal törvénye is ez. Aki ez ellen lázadozik, az egyben ítél is önmaga fölött. A mi irodalmunk ebbe a talajba gyökeredzik. Alattunk egy talpalatnyi föld, és felettünk a csillagos ég. A felfelé növekvésnek lombosodásnak és terebélyesedésnek semmi akadálya sincsen. Mint fajtánknak: az európai magyar, úgy irodalmunknak: az európai magasságokba növő irodalom az eszménye. De erről a földről kell dobbantanunk, hogy ilyen magasságokba fölrepülhessünk. A nemzeti erőkhöz való visszatérés és tájjal színeződés ősi indításai nélkül nincsen erőteljes élet. Ez nem a maradiság szóvirágos önmegnyugtatása, hanem a fejlődés parancsa, amelyet csak azok szoktak tagadni, [101] akiknek iránytűje nem az egésznek sorsa, hanem apró céljaik és önös érdekeik.

Vajon ez a fölfogás nem határolja-e el irodalmunkat a többi irodalomtól, s nem állítja-e azokat szükségtelenül egymással ellentétbe?

A kisebbségek lelkisége egyáltalában nem szűk. Sokkal inkább áhítják az általános emberinek alkalmazását, semhogy megtagadnák ezt a tételt a többségi népekkel szemben. Ellenkezőleg: éppen a mi irodalmunk részéről történtek kifejezett és testvéri lépések a többségi nemzet irodalmával szemben. Kétségtelen, hogy a fejlődéshez szükséges nyugodt légkör megteremtése elsősorban az irodalom képviselőitől függ. Az alapzatot itt is a szellemi téren kell lerakni. Az irodalmi folyóiratnak tehát egyformán kell gondolnia arra a talpalatnyi földre, amelybe az irodalom gyökeredzik, mint arra a légkörre is, melyben pompáznia kell.

Igen, de az irodalmi folyóiratnak nemcsak általános elvei, nagyban földrajzi irányvonalai vannak, az irodalmi folyóiratnak elsősorban arra kell törekednie, hogy az olvasóközönséget magához vonzza. Mert nemcsak az a célja, hogy – legjobbat termelő erőket a tiszta irodalom szolgálatába állítsa, hanem hogy közönséget találjon a legjobbak meghallgatására. Nemcsak alkalmat ad a teremtő erők megmutatkozására, hanem kifejezetten propagálója a művészi alkotásoknak, Miképpen gondolja a Kalangya az olvasóközönség meghódítását? Melyek azok az irodalmi eszközök, melyekkel e cél elérését lehetőnek véli? Kimondjuk őszintén: a Kalangyát sokan felvágatlanul hevertették. Az indokolás ez volt: nem érdekes, nem mulattat, nem ragad meg. Nincs benne elég képzelet, elég mese, a lekötéshez szükséges vonzóerő. Lemondhat-e bármelyik folyóirat is ezekről az eszközökről anélkül, hogy el ne szigetelje magát közönségétől, melyhez éppen szólni akar, hogy ki ne közösítse magát abból a közösségből, amelyért van? Ez eszközök híján céltalanná válnék mindjárt abban a pillanatban, mikor kitűzte célját.

A művészi formát előírni nem lehet. Minden igazi alkotóművésznek megvan a maga kifejezési formája. Ez a forma adja meg a művészi alkotás jellegzetes voltát. Míg ez a forma ki nem forr, végleges alakot föl nem vesz, a művész igazi alakjában meg nem jelenhetik előttünk. A forma a teremtés misztériumának legtitkosabb megnyilatkozása. Bajos volna arra vállalkozni, hogy ezt a szinte megfoghatatlan folyamatot az irodalmi folyóirat kormányoz[102]za. Viszont az is igaz, hogy nem lehet kizárólagosságot biztosítani oly szépírói iránynak, amely csak a lehangolót, csak a kedélyre nehezedőt és visszahökkentőt, a csupáncsak visszariasztót és reménytelent hajszolja. Nincs komoly megokolása a legtöbbször különcködésből, polgárriasztás céljából felöltött modorosságnak, mely nem a művész lényege, csak egy pohár alkohol. Ettől az író kissé megszédül, de párájától a művészet ligetébe tévedő visszariad. Ma sokkal inkább kívánja népünk a mesét, mint valaha. Az élet keménysége, a sors zsibbasztó csapásai, a problémák vasketreceinek szorítása: meleg szívet, barátságos simogatást, elringatást keres. Keresi a művészetben az elérhetetlennek látszó, tehát valószínűtlen szépségeket. Keresi azt a kis szédületet, amely a valóság förtelmeitől való ellendülése közben elbódítja. Keresi a művészet alkotta számtalan új és idegen életet, amelyben fölolvadva elszakad a mindennapi bajoktól, és következésképpen távlatban érzi mindazt, amiben tulajdonképpen benne él. Ez a távlat okozza azt, hogy a művészi élvezet fölemel és megtisztít. A művészetnek ettől a kincsétől nem szabad népünket megfosztani. S amennyiben nevelése és hagyományhiánya nem teszi alkalmassá minden irodalmi érték élvezetére, az irodalmi folyóiratnak föltétlenül céljául kell tűznie, hogy megtalálja a magyarság mesemondóit, hegedőseit és énekeseit, így lehetne elérni, hogy népünk a művészi alkotásokban lelkének tudat alatti vágyait kiélhesse, s ennek fejében a műélvezet tiszta boldogságát elnyerhesse. Az irodalom, mely a nép lelkének virága, így hullana vissza az álmodni kívánó nép ölébe.

Úgy látjuk azonban, hogy a magyar írók sohasem voltak egységesek. Várható-e az, hogy a Kalangya a kitűzött feladatok megvalósításáén, folyó nagy munkában az irodalom munkásait egy táborba tudja egyesíteni?

Általában tapasztalható az a lelki zavar, melyet megszokott kifejezéssel: leginkább túllendülő becsvágynak nevezhetünk. Ez az érzés valami benső szorongás folyamánya, mely a mű és szerzőjének sorsát kíséri. Ez a szorongás pedig az önértékelés következménye, mellyel a szerző a tudat alatt mértéken alulinak ítéli művét, s ezt a félve félt, de tudatosan soha el nem ismert hiányosságát megint csak tudat alatt egyensúlyba igyekszik billenteni. Erre való a becsvágy, mely a túlérzékenységgel nyomatékolva hivatva van, hogy a műnek és alkotójának megfelelő rangsort biztosítson. Ezeknek a horzsolt, sokszor sebes lelkeknek nem elegendő tudat alatti önigazgatásuk, de megkívánják, hogy művük értéke és rangsora tekintetében mások is elámítsák őket. Ebből ered foko[103]zott vágyakozásuk, hogy a többiek közül minél gyakrabban kiemelkedjenek. Ezek a sajátságok, melyek nem feltűnőek, nem alkalmasak, hogy az írók zavartalan közösségét a közös munka érdekében kialakítsák. A becsvágy és túlérzékenység természetesen párosul a féltékenységgel is, mely kívánja, sőt követeli a rangsor soha többé meg nem változtatható megmerevítését. Ezek a lelki motívumok okozzák a különállást, s valamelyes összetartást leginkább csak akkor észlelhetünk, ha e lelki betegségek érdekei a szövetkezést megkövetelik. De ha a nemzet napszámosai végre megértenék, hogy a kincs, melyet az alkotó művész letétként kapott, nem önkultusz ápolására adatott, hanem az alkotásban való elajándékozásra, akkor hamarosan megváltoznék a helyzet. A csak küldetését tekintő, alkotó hévvel telt, elhivatásáért igaz, bátor vallást tevő, a szellem igazságát magában érző és érte síkra is szálló csapat: már magában véve egységet jelentene. Hisszük, hogy a Kalangyának sikerül e csapat összetoborozása.

Úgy látszik, megfordul a sorrend, s a vádlókból vádlottakká leszünk.

Mindnyájan egyaránt vádlók és vádlottak vagyunk. Meg kell feszítenünk minden erőnket, hogy a végső ítélet mindnyájunkra egyaránt felmentő legyen.

Stari Bečej, 1937 május 10.