Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. május) 2. szám, 49–96. p.

(Novellák, Minerva-kiadás)

„Szökik a hegyektől, a fenyegető folyótól, saját magától… és mindentől, ami itt kedves volt.”

Ez az idézet vezeti be a könyvet, és tényleg, ennél jellemzőbbet én sem mondhatok róla. A szerző nyilván ösztönszerűleg érzi, hogy mi bántja, ösztönszerűleg, belső kényszerből írta le a fenti sorokat, és ösztönszerűleg választotta is ki idézetül a könyve elé, mint legtalálóbb és legvalószínűbb összefoglalását annak, ami az írásai célját meghatározza. A könyv minden sora és elfojtott sóhaja mögött bel[94]ső hajszoltság bujkál. Ez a hajszoltság készteti menekülésre, el mindentől, az írásba, és el az írástól is, mely nem válthatja meg, és jelentheti számára a nyugalomnak és biztonságnak azt az oázisát, amelyen a lábait megvethetné. Börcsök Erzsébet lélekben hazátlan földönfutója a létnek. Gyökerei, amelyekkel megkapaszkodhatna benne, elsorvadtak, nem találja helyét a teremtés rendjében. Menekülése nem cél, hanem kényszer. Valahogy így fejezhetné ki a lelkiállapotát, hogy ott, ahol ő van, sohasem jó, mert ő is ott van. A jelene elől menekül.

Vannak emberek, akiknek nincs életük. Jelenükkel meghasonlottak, nem vállalnak közösséget vele, a kapcsolatuk valahol megszakadt mindazzal, ami önmagukhoz és magukon keresztül a világhoz fűzte őket, s a kényszer, amelyet ez a helyzet számukra jelent, ahhoz az állapothoz hasonló, amelyet a méhmagzat a megszületése előtti időben betölt. Mindazzal, ami térben és időben történik, nincs természetes kapcsolata. A körülményei tétlen várakozásra kárhoztatják, és ő úgy függ e várakozásai pókhálófonalán, mint valami láthatatlan köldökzsinóron. Átmeneti életet él. Elfogadja, megemészti a táplálékát, érez, szenved, lélegzik, de tevékenységet és ezen túlmenő érdekeltséget nem vállal. Indifferens. Áthidalhatatlan szakadék választja el az élettől, elkárhozott lélek, merő bolyongás és céltalanság, akit csak az a csoda válthatna meg, ha egy napon mégis sikerülne megszületnie másodízben is, mindent elölről kezdenie, vagy legalábbis ott, ahol a szerves kapcsolat közte és az élete közt megszakadt.

Ez a meghasonlottság a kulcsa az írásainak. Börcsök Erzsébet örök átutazóban van két életállomás, céltalanság és céltalanság között, s ha megáll is itt-ott, azt sem azért teszi, hogy megállapodjék. Ki sem csomagol, hogy ne kelljen ismét becsomagolnia. Sehol a jelen láza, lelkendezése, tett- és szerepvállalása. A múltjából él, minden érzését, beidegzettségét, szerelmes lelkesedését egy letűnt, elsüllyedt világból, ifjúsága és gyermekkora élményemlékeiből meríti, vagy idegen emberek tűzhelyén melegszik, idegen sorsok életét éli tisztára úgy, mint akinek nincs saját tűzhelye és saját élete! Vigasztalan és reménytelen hazátlanság ez. Börcsök Erzsébet írásának alaphangulatából a hervadás és enyészet kesernyés illata terjeng. mintha megfakult holmik és elsárgult levelek közt kotorászna az ember egy magányos, Istentől és embertől elhagyatott szobában. (Egyetlen kivétel talán a „Cigány Lenka” című elbeszélése.) Mosolya fáradt, akarata tétovázó, kedélye már-már annyira ment minden földi salaktól és ember indulattól, oly tiszta földöntúli, valósággal szent, hogy idegennek érezzük magunktól, s inkább tiszteljük, mint szeretjük. Legmeghittebb és legemberibb közelségében is úgy hat, mint a késő ősz bágyadt verőfénye, mely már nem serkent vad erjedésre és rügyfakadásra, csak melenget és valami távoli, megnevezhetetlen sóvárgás emlékét visszhangozza.