Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. május) 2. szám, 49–96. p.

(Nyugat-kiadás, Budapest)

Európa nem ismeri a japán elbeszélő irodalmat, legfeljebb csak annyit, amennyit Lafcadio Hearn leíró erejével hozzánk közelebb hozott. Sokáig a japán érzésvilág és szokás is ismeretlen volt előttünk, s amit tudni véltünk, azt csak Claude Farrére keleti impressziójú regényeiből vagy Pierre Loti törékeny finomságú egzotikus novelláiból merítettük. A japán mitológiának, a Sintónak egyes részletei ugyan ismertek, s ezek – mint a homéroszi eposzok – évszázadokig az egyetlen forrás, amiből az ázsiai szigetország szellemvilágára és kultúrájára következtethetünk. A „Kodsoki” mítoszgyűjtemény volt, a Krisztus utáni VII. századból ered, és ebben, a mi világfelfogásunktól teljesen elütő mondakörben már sok a vers. az „istenek dalai”, amelyeknek ritmikusan ismétlődő természetmotívumaiban fátyolszerű, finom, sokszor a lelki értelem csodás filozófiájáig érő líra van. Ennek a korszaknak lírai antológiája a „Manyosu”. Négyezer-ötszáz vers. Japán költői géniuszának máig is nagyszerű gyűjteménye ez, és mindaz, amit a buddhista világszemléletben forrott kínai költői technika a japán lírából formált – Hitomaro fenséges ódái, Okura megható szociális versei, Jakamosi fájdalmakból felszakadó szívhangja és Akahitónak, az áhítatos miniatűrfestőkre emlékeztető természetképei – tulajdonképpen évszázadokon át alig változott. Csak a nyelv szépült, a líra eszközei lettek finomabbak, és értek a tökéletességig, a tizenhetedik század nagy költőjéig: Matsuo Bashóig, aki Szent Ferenchez hasonlóan szegénységben, nélkülözésben járt az utakon, és életével, mélységes tartalmú lírájával valóságos költői szektát teremtett. [91] A prózairodalom romantikus mesékkel indult, majd heroikus történésekben szélesült, de az európai értelemben vett elbeszélés csak Bakin regényeiben tűnt fel, aki a múlt század derekán írott munkáiban fantáziája korlátlan eszközeivel az eszmék és a materialisztikus élet között tátongó űrt az örök isteni forrásokhoz való visszatéréssel próbálja kitölteni.

Hogy a japán elbeszélő irodalmat a magyar közönség is megismerhesse, japán dekameronjával a Nyugat vállalkozott. A dekameron tíz japán elbeszélést közöl, hogy avval csillapítsa egyre fokozódó, türelmetlen kíváncsiságunkat, amellyel a modern Japán szellemi értékei felé fordulunk. Az antológia komoly meglepetés, de érzékeny csalódás is. Meglepetés azért, mert íróik az európai irodalom minden dekadenciáját, izmusát ismervén, csodálatos lelki finomsággal s esztétikai alázatossággal tudtak az európai hatás és a japán eredetiség között diszkrét határvonalat húzni, de csalódás is, mert a novellák mégsem oly oktatások, amelyekből Japán hatalmas gazdasági és a világ kultúrájára expanzívan ható jelentőségére következtethetnénk. Egyet azonban megdönthetetlenül megállapíthatunk: a japán lélek kivételesen nemes gondolkozása, heroizmusa minden novellában mély kifejezésre jut, és a finom természetképek érzésbeli jelenségein át a mindig tiszta életformát kereső japán lelki fénye mutatkozik meg. Kikucsi Kán novellája, a „Kettős öngyilkosság” mint a novellák legtöbbje, a gésák negyedébe visz bennünket, ahol az inspekciós ügyész a szánalmas, nyomorult életű nő halott ujjaira visszahúzza az olcsó pecsétgyűrűt, amit a teaház tulajdonosnője a holttest ujjáról levett. Szívvel-lélekkel demonstratív ez az írás. Alázat a szegény, szerencsétlen páriák felé. Satomi Ton elbeszélése, a „Morajló hullámok” csodálatos érzékenységű pszichológiai írás. Dekadenciájával bátran besorozhatnánk a legújabb francia elbeszélő irodalomba is, és csak finom természetleírásai – „az őszi nap hirtelen lebukik, mint egy vödör, amelyet a kútba ejtenek” – témája emlékeztetnek japán voltára. Egy jómódú kereskedő családjától elhidegül és egy fiatal gésaleányt szeret. Ez az elbeszélés, amit az író egy reggeli felkelés zavaros, morcos, meditáló hangulatában ír meg, hogy az európai hatással vergődő lelki diagnózisai, szívverése pontos kardiogramját leplezetlenül tárja elénk. Az antológia nagy élménye a negyven évvel ezelőtt, huszonnégy éves korában elhunyt írónőnek, Higucsi Icsijónak elbeszélése, a „Borongó felhők”. Egy szegény, nyomorgó munkás, aki sovány garasait egy híres gésára pazarolja, feleségét, gyermekét elkergeti. Ennyi az egész, semmivel sem több, azonban így is méltó a japáni nagy nőírók mélységéhez, meglepő filozófiai távlataihoz, a legnagyobb japán írónőnek, Murasaki Shikibunak aszkétikus szelleméhez, aki különös képességek birtokában megírta a japáni prózának azt a nagy remekét, amelyet erotikus részletei miatt még Japánban is alig ismernek. Higucsi Icsijut a nyomor, a szenvedés és a küzdelem tette íróvá, és a Joshivara kis gésáinak lelkéből ez a szenzibilis írónő is sokat meglátott, amit csak csodálatos tapintata, ízlése egyszerűsített valósággá. [92]

A dekameron szerkesztését, fordítását Alfred Thein, egy a világirodalom kitűnően informált esztétikusa végezte, akinek különös érdeme, hogy a mai japán lélek átformálódását, válságát nem kendőzte el. Olyannak mutatta, amilyen. Eredetiségének szétmállásában és irodalma, lelki világa indusztrializálódásának áradatában, ami lelket, érzést, irodalmat éppen úgy átformál és standardizál, mint európai irodalmunkét.

Beograd, 1937. március.