Adattár-kereső

az adattár-kereső a megadott kulcsszóra keres az adattárban:
települések, intézmények, kronológiák, bibliográfiák, könyvek,
dokumentumok, folyóiratok, drámatár, képzőművészeti tár

Folyóiratok

Vissza

Kalangya, I. évfolyam (1932. szeptember) 5. szám, 277–352. p.

Herceg János: Else Feldmann: Der Leib der Mutter

(E. Prager Verlag Leipzig-Wien)

Úgynevezett modern regény. Hősei beteg pszichopaták, akik olykor minden véres és piszkos realitásuk mellett is romantikus színt kapnak. A nyomor és a züllés a fő mozgatóereje a könyvnek. Ebben a történetben csak tragikus figurák élnek. Nem emberek, bár nagyon is érezni, hogy húsból és vérből vannak, a lelkialkatuk azonban teljesen a külső hatások alatt áll; öszöneik és indulataik húzzák a mélységbe őket, ahonnan már nincs menekvés többé.

A történet főszereplője Laich, aki a könyv elején mint józan, szorgalmas és becsületes újságíró mutatkozik be. Azután jobban megismerjük. Egy önfeláldozó humanista, rettenetes lelki hiperszexualitással. Miután nem tud kielégülni, mindent ebbe a jótékony humanizmusba fojt, ez az önző jótékonyság húzza őt is a züllés felé.

Tehetetlenül vergődik az érzéseivel. Egyszer egy szerencsétlen munkásasszonyba botlik, aki egymás után mérgezi meg a gyermekeit, míg végül ő maga is elvérzik egy abortusz alkalmával. Laich elhanyagolja az állását, mert minden erejével azon van, hogy megmentse az asszonyt – akihez valami beteges vágyódással ragaszkodik – a józan kiegyensúlyozott erkölcsi életnek. Persze nincs ereje hozzá, és ő maga is mellécsúszik az abnormalitásokba. Aztán egy prostituálttal akad össze, akit szintén egészen lehetetlen gyöngédséggel vesz körül. Közben állás nélkül marad, lerongyolódik és éhezik. Végül, amikor pártfogoltjai egymás után elsüllyednek, neki sikerült magát visszatornázni újra a biztos és józan polgári élet keretei közé, reménytelen vágyódással a nő után, akit nem tudja, hol keressen.

Szörnyen kiábrándító, és olykor bosszantó ez a következetes vigasztalanság. Hiányzik a szociális felkiáltójel a sorokból, mert az ember nem érez szánalmat, hanem inkább valami utálatfélét ezekkel az öntudatlan és tehetetlenül vergődő, beteg figurákkal szemben. [344]