Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. május) 2. szám, 49–96. p.

(Regény. Athenaeum, Budapest)

A „Bűnösök” témájával talán az első pesti, külvárosi regény, és lokális színe az, ami először megkap bennünket. A Duna késő őszi képe, a szomorú szürkeségű újpesti part, elhagyott gyárak, ócskavastelepek, lassan szemező eső, színes moziplakátok, vasárnap délutáni rikoltó villanyfény, zúgó villamosok. Nincs az a naturalizmus gyötrő kísérleteivel vergődő festő, aki ebbe a környezetbe szerencsésebben, szuggesztívebben rajzolná a szegénység és a [86] küszködés mindennapi harcából kilépő, valóságukat élő figurákat, mint az író. A regény központja: a gyár – Balta és fiai Magyar Vasszerkezeti és Gépgyár Rt. – ez a kartellek harcában és a gazdasági válság hullámzásában vergődő üzem, amelynek fiatal főnöke mérnöki önérzetében hidak szerkezetéről, felhőkarcolók vasállványairól álmodozott, de általános közszükségleti cikkeket, előszobafalakat, főzőedényeket, képkereteket és csőbútorokat gyárt. Az apáról fiúra maradt gyár egyre zsugorodik. Elparcellázott ingatlanokból és fölöslegessé vált gépberendezések eladásából tartják fenn.

Az író, a gyár életével párhuzamosan bontogatja alakjait. Elsősorban Balta Gábort, a fiatal főnököt, aki elvált felesége, a világhírű énekesnő utáni vágyódásában szakadt el a gyártól. Ez az elszakadás: teljes lelki meghasonlás, talajtalanság, az aktivitásra képtelen ember tragédiája. A mindennapi élet aktivitásra kényszerítené, vissza a csővázakhoz, az oxigéntartályokhoz, a termelési kimutatások számoszlopaihoz, amelyekhez származása, neveltetése szerint tartoznék, de senki sem látja, hogy mindettől már régen elszakadt. Elkerülhetetlenül tévelyeg, botladozik, nyugalmát veszti, lelkileg már egy másik kasztba lép, abba, amelybe portása fia: Magos Jóska a külvárosi munkáskolóniák krajcáros szokásaiból, nyolcórás munkaidejéből, a vasárnapi leventegyakorlatokat követő, céltalan kódorgásokból öntudatlanul menekül, és egy hétköznap egyetlen kék ruhájába öltözve elmegy a moziba, a zughotelbe, a napilapok ismert riportanyagából regénybe szőtt cukrosleánnyal, akit szerelmi ügyefogyottságán nekivaduló dühében megfojt. Ezen a ponton indul el a regény, hogy a gyilkosságból, a valóságból a nagy misztikumot, a realitásnak kísértetiessé rajzolását, a valóságnak feltartózhatatlan lelki drámáját adja. A cselekmény gyorsaságában az író ennek a drámának hirtelen kirobbanására elő sem készít bennünket. A köznapi lét eseményeiből, mint valami antik tragédiából adja a misztériumot, a fáradt, szomorú, megbékélt Balta Gábor mártíromságát, aki az inasgyerek gyilkosságát vállalja magára. S ebben a váratlanul kirobbanó drámában van a „Bűnösök” szokatlanul érdekes, szinte meghökkentő hatása, ebben a váratlanságban, átlagemberei akaratbeteg énjében, ebben a lelki kórrajzban. Ez a kórrajz a mérnöknél valóságos pszichológiai napló, a lassú felőrlődés mániákus gondolatainak egyhangú lejegyzése. Ezzel szemben az inasgyerek a külvárosi társadalom ösztöneiben, a kis kávémérésekből, a szegényszagból, a korcsmabűzből, a társadalmi ellentéteknek ebből az örökké vibráló nyugtalanságából szinte hűvös-pontosan megy a gyilkosság elé.

A „Hotel Amerika” a gyilkosság színhelye. A keskeny mellék[87]utca egyik kopott házán, sárgán világító üvegtáblán áll a szó: SZÁLLODA. Felszínes a rajz, a vonások odavetettek, nem kép, inkább hangulat: „lefüggönyözött ablakok, a mennyezetről keskeny rézrúdon függő, rózsaszín ellenzős villanykörte.” Ezzel a pár szóval, szinte száraz utalással a milieu-re, megdöbbentő világossággal, elcsendesülő, lemeztelenített szelídséggel sejteti a szállodát úgy, ahogy Dosztojevszki a Raszkolnyikovban Pétervár hangulatát a tikkadt levegő, a mész és forgács szagából érezteti. S ha a „Bűnösök” nem is emlékeztet senkire - holott Körmendi Ferenc eddigi minden regényében, novellájában ott volt annak a mélységesen gazdag könyvkultúrának imponáló sugárzása, amiben ez a fiatal író valósággal megfürdött, megacélosodott mégis itt Dosztojevszkihez ér, a bűn teóriájához, a szenvedélyhez, ami két figuráját: a mérnököt és a kisinast egymáshoz fűzi. Ismételten: nem látok a regény és Dosztojevszki között mély összefüggést, csak közvetett befolyást, egy csipetnyi örök vonást abból, ami a Raszkolnyikov lelke mélyén gyökeredző vizionáriusságot a Balta Gábor szenvedésével testvériesíti. S ahogy Raszkolnyikovban, a koldus, szegény diákban nincs romantika, éppen úgy romantikátlan a mérnök is, akit volt felesége hirtelen halála, gyára sorvadása, álmainak rombadőlése késztetik a megnyugvásra, a mindent elintézésre, amihez a gyilkosság vállalásán át fog eljutni.

Az író regényét egy mosollyal, Balta Gábor fáradt, szomorú mosolyával fejezi be, ami valóságban nem is befejezés. Egy kerek, kimondott és véglegesen tisztázott vég tulajdonképpen irracionális lenne. A mosolyban van valami kimondhatatlan, valami, amit a legfinomabb analízis sem tudna megközelíteni, csak az ilyen, majdnem mitologikus utalás, ami Krisztus szenvedésére emlékeztet. Maga az író ezt a szenvedést is hűvös magaslatról, szinte könyörtelen biztonsággal nézi, mint az életet, amibe lelkileg sérült hősét, a mérnököt és a kezdetleges nemi kifejlődés prooestrumán túl nem jutó inast kergette. Ezen az írói, teremtő magaslaton nincsen jó, és nincsen rossz, csak valóság, amit objektív hangon kell lejegyezni, pláne akkor, amidőn az író egy emlékezetes és minden újságolvasó kontrollján átszűrhető, megtörtént gyilkosságot mond el. Ez az elmondás őszinte, pontos, majdnem tudományos, de nekem úgy tetszik, hogy van ebben az elmondásban valami, ami kiegyensúlyozott realizmusa mellett is költészet, líra és írói evolúció, amiből Körmendi Ferenc szellemvilágának nagy átalakulására szeretnék következtetni. Utolsó, nagy regényét, a „Boldog emberöltő”-t összetartó, nagyon szép fejezetek után (az erdélyi gyümölcskertre, a békebőrönd visszaérkezésére sokat gondolok!) végre a koncentrált, [88] szinte konstruktív írói élmény az, ami – hogy divatosan fejezzem ki magam – nem törekszik a hatás totalitására, hanem inkább arra, hogy olvasója egyszeri olvasással, kritikusa pedig egy futó perc hangulatának lejegyzésével ne tudja elintézni. Nem restellem bevallani, én kétszeri olvasás után sem vagyok vele kész, még mindig vitatkozom önmagammal, és vannak részletei, titkai, amelyekről egy idegorvossal sokat harcoltam. Úgy látom, még néhányszor kell majd erről a könyvről beszélnem. Minél távolabb kerülök tőle időben, annál jobban látom majd, hogy vele az író érdekes, szép pályáján még messzebbre jutott.