Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. május) 2. szám, 49–96. p.

Míg Kende szerkesztőtársam volt, nem írtam róla. Ízlésem visszatartott attól, hogy személyével foglalkozzam. Most azonban, hogy a Kalangya hosszú szünetelés után más kezekbe kerülve újra megindult, ily tekintet többé nem gátolhat.

Kevesen tudják, hogy Kende mit tett folyóiratunk megmentése és fennmaradása érdekében. Ha ő nincs, ma a Kalangya sincs. A gyors megszűnéstől 1932 őszén ő mentette meg. Régi munkatársa: Radó Imre erről többet tudna mondani. Mert Csuka Zoltán nagyon gyönge bordázattal eresztette útjára a Kalangya hajóját. Ha nem leng árbocán a Szenteleky-zászló, talán el sem indulhatott volna a kikötőből. De a gyenge hajót hamar zátonyra sodorta a vihar. Hiábavaló volt Csukának minden igyekezete. Ekkor lépett közbe Kende, aki a sokat betegeskedő vezérre: Szentelekyre való tekintettel kész volt segélyt nyújtani.

A fiatal folyóirat a maga mivoltában, bizony, nem jelentett üzletet. Elfért ugyan egy gazdag asztalnál, de csak olyformán, mint hogy helyet szorítunk egy szegény rokonnak is. Kende ennél többet tett. Lehetőséget nyújtott, hogy a Kalangya áttelelje a zimankós időjárást, s megerősödjék. Ezzel olyasmit vállalt, amit a folyóirat akkori népszerűtlenségének s a viharos irodalmi atmoszférának idején senki sem tett volna meg. Ha visszatekintünk, valósággal úgy hat ez a „beleugrás”, mint egy hazardőr ajándékozó gesztusa. Mert a Kalangya nem volt befektetés, csak ráfizetés. Drága mulatság, mint a melegházi kertészet. 1200 Kalangya: horribilis szám! Csak nagy koncepcióhoz szokott ember veszthette el így érzékét a valóság iránt. Természetes, hogy e drága folyóiratot más keresetforrásokból kellett fenntartani. (Hiszen tudjuk, hogy az előfizetők nem jó s nem pontos adófizetők. Az adóbeszedők mindig többet keresnek rajta.)

Az áldozatos gesztusnak megjönnek a szánom-bánom órái. Amit túlcsordult lelkesedésünkben vagy adakozási kedvünkben meggondolatlanul vállaltunk, szívesen elfelednők. De nem lehet, a nyűg kötelességgé változott, s mint a pusztító rák a húsba, úgy marja, harapja magát öntudatunkba. Többé már nem szabadulhatunk tőle. Velünk van éjjel és nappal, s az ibseni felelősség súlyosan nyomasztó érzésével kísér. Kötelességemberek lettünk.

Kende életében is kellett lenni egy ily korszaknak, amikor tudatára ébredt, hogy ő, a fölényes szellemű s könnyed gesztusú férfi egy adakozó pillanatában olyasmit vállalt, ami már nem nyűg, hanem kötelesség. Kötelesség, melyért élni kell.

A Kalangyát tovább kellett tartani. Pedig a testvérmalmokat hajtó patakok vize már kiapadt, s a molnár már hónapok óta nem látott új búzát. De ha a malomból nem jut, kerül még a hombárból. [85] S ha ott sincs, még mindig be lehet nézni a kamrába. (Csak az a kérdés, hogy meddig?)

A Kalangya egyre nehezebben jutott hozzá a szükséges pénzhez. S egyszer elkövetkezett a nap, midőn a legszükségesebbet sem kaphatta meg. Kende még ekkor sem hagyta cserben. Csodálatos optimizmussal fogott hozzá, hogy megmentse. A magyarság lelkiismeretéhez fordult. Ítéletre hívta azokat, akik a folyóiratot meg tudták menteni. A gesztus hatott. A Kalangya életben maradt, fennmaradását prolongálták. Kende ezzel győzelmet aratott azok felett is, akik őt el akarták távolítani, s meg akarták semmisíteni.

Pedig a Kalangya akkor már csak halvány mása volt a réginek. Jobbára injekciókból éldegélt. Csupán az utolsó hónapokban tért újra magához, hogy kései virágzása a hajdanival vetekedjék, s megszépítse gyorsan bekövetkező elmúlását.

1936 decemberében a Kalangya már nem jelent meg. A magyarság halálra ítélte. Akik megmenthették volna, kijelentették, hogy nincs reá szükség. Igaz: a virágra sincs. A mesére se, másra se, sok mindenre. Lehet, hogy nékik van igazuk. Nékik, akik ítéletet hoztak. Ítéletet önmaguk felett.

Kende ásót és kapát foghatott, és megáshatta a kiszenvedett sírját. S a végén a bicskával kifaragott fejfát is rátűzhette. A hagyatékból másra úgysem futotta.