Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. szeptember) 5. szám, 277–352. p.

(Beograd, 1931. A Narodna Knjižnica kiadása)

A hullámokon (Beograd, 1931. Második kiadás). Vitorlák bevonása (1932. A Narodna Knjižnica kiadása). Már három esztendő előtt, az első kiadás alkalmával felhívta magára a figyelmet A hullámokon című kötet, s egész új világot tárt elénk, amely addig az irodalomban, s lehet, hogy egészen, ismeretlen volt előttünk. Most ezek a „visszfények a folyóról” azt az első könyvet kiegészítették és tökéletesítették, eseményekkel és emberekkel is, akik a „hullámokon” élnek és meghalnak – előttünk most eredeti és erőteljes író áll, akinek megvan a maga világa, és aki ebben a világban él, meglátja a dolgokat.

Đuričić hazája a Duna és a Száva, s az emberek ebben a hazában a hozzá közel álló és meghitt „kétéltűek”: hajósok, kormányosok, kapitányok, emberek, „akik káromkodással mentik a [342] lelket”, emberek, akiknek az élete örök harc a hullámokkal, az egyik percben sárga és dühöngő, a másik percben habzó és bősz hullámokkal, amelyek ordítanak és sikítanak vízhegyekké alakulva. Ezek az emberek egész életükben harcolnak a Duna és a Száva féltékeny víztömegével, gyakran múlnak ki legyőzötten, s tűnnek el egyszerűen és csendesen, részvéttelenül, minden nélkül, két-három baráttal maguk mögött, nevet sem hagyva hátra, amit érdemes megjegyezni, talán egy gúnynévvel vagy „részeg felköszöntővel”, amely fájdalmasan és rekedten hangzik utánuk, mint amely Čolabentić Jovica, az úgynevezett „Kavurma” után elhangzott. S majd azt mondják: „A Szávába fulladt egy részeg matróz.” Kicsoda? Hát van ehhez köze valakinek? Hát az az egyszerű név elér valahova? Ugyan, még mit nem, barátaim! És ez minden, mert mindezek az emberek „életútjukat egyedül, minden poggyász nélkül” teszik meg, harcban, győzelemben vagy elbukásban. Életük leúszik a folyón, akárcsak hajóik vagy „sleppjeik”, és hiszed, sohsem lesz vége, de végül is a Duna és Száva vizének, hajósok, kormányosok és kapitányok életének ez a felkavartsága „egybeolvad és elcsendesedik a végtelenben”, mint ama hullámok a Neso, kis matrózlegény és útmutató fölött. Ezek az emberek sorsuk tudatában vannak, mélyen beléjük vésődött az a tudat, hogy „hiábavaló a küzdelem a nyers mindenhatóság ellen, amely megköveteli a magáét”, s amelynek akárhogy is legyen, végül „meg kell adni magunkat”. Ezt közülük mindegyik érzi. S tudatosan vagy tudatlanul mindegyik megkérdezi közülük: „de hát miért mindez, amikor végül mégiscsak el kell bukni?” Lehet, hogy ezek az erőfeszítések összegyűjtenek valamit, megszabadítanak valakit, de fájdalomnak és áldozatnak kell lennie. Itt vannak ők ezeken a hajókon és sleppeken – hazájukban –, és itt maradnak egészen halálukig, szilárdan odakötve otthonukhoz, amelyből senki el nem tudja szakítani őket, mert aki egyszer megmosdik a hajóvödörből, az nem szakad el a hajótól, a folyótól. A víz nem engedi el könnyen az áldozatait! Valamennyien az „élet börtönében” szenvednek, de nem is gondolnak arra, hogy elszakadjanak ettől a „börtöntől”, mert elszakadva tőle a szárazon pusztulnának el, mert képtelenek arra, hogy más életet elgondoljanak.

Mindezeket a „kétéltűeket”, akik egész életüket a „hullámokon”, a hajókon és sleppeken töltik, Đuričić novelláiban annak az embernek a meglátásával mutatja fel, akiben mindezek bensőségesek és rokonok, a részletekben sok érdekességgel és dinamikával, amelyben a hajógépek felbúgó ritmusa s ezeknek a hajósembereknek megindító sorsa pulzusozik. Mindezek a hajósok, kormányosok és kapitányok lélektanilag pontosan, megkonstruáltan valódi életet élnek, a húsból és vérből való emberek életét. [343]

Đuričić néhány szolid irodalmi értékű, jó novellát adott, s ha meglátásainak körét kiszélesíti, meg vagyunk győződve róla, hogy a víz és ember eme harcában még sok érdekes momentumot fog találni, amelyeket kikristályosíthat, s tartós irodalmi értékű műveket alkothat belőlük.

Fordította: Csuka Zoltán