Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. május) 2. szám, 49–96. p.

Ha a gondolat fáradtsága lep meg néha, ha kínlódva keresem a perc elvesztett lelkét, kezem homlokomat simítva mély árkon akad meg: Jegor keze nyomán.

Végigtapogatom a hosszú árkot, merev, egyenes, végzetesen biztos vonalát, és nem lehet kétségem. hogy ezt a sebet nem a véletlen, nem a pillanat váratlan örvénylése ütötte, hanem Jegor mindennel leszámolt akarata.

Igen. Jegor Vasziljevics Jokin, az én tökéletes hasonmásom valóban: a testvérem - meg akart ölni.

Emlékszem Jegorra… De nem, ez több, mint emlékezés. Nemcsak látom őt a messziben, a frissen zöldellő erdő alján, amint kis harmonikáján éles, süvöltő hangokat csalt ki a maga egészen különös, kiabáló énekéhez, hanem most is hallom azt a kemény, egészséges összhangot, amibe üdén és fáradtság nélkül illeszkedtek bele a puha, lusta és lomha topolynyárfák vaskos ágai, a szinte felujjongó, magas fenyők hűs, tüskés szépsége és a virágtalan, fehér nyírfák örökös, nyugtalan suttogása… Az erdő alja csupa moha volt. Mély, süppedő, zöld magány. Dús, buja volt a táj. Fa fa mellett, és a gyökereikkel ölelkező faóriások közé málnabokrok áthatolhatatlan sűrűje fonódott. A sűrű csakhamar elnyelte az embert. Jegor vállas alakját is s háncsbocskoros lába nyomát eltemette a moha. Csak az éneke hangzott vissza…

Néha kacagva hívott magával az erdőbe. Álmélkodó, zöldes szemeiben hihetetlenül lágy volt a nézés.

Hej, Styepan Ivanovics hej Styepan Ivanovics! – suttogta, s szerető keménységgel megveregette vállaimat. Máskor, ha vele akartam menni, szinte megfenyegetett:

– Maradj!

Mindezeknek akkor nem tulajdonítottam semmi különöset. Elvégre másként élnek ők itt, Európa legészakibb erdőrengetegében, mint mi ott, a baranyai dombok szőlőderűs lankásain.

Nem véletlen - még alig találkoztam emberrel, aki a homlokomon ne látta volna meg e sebet. És mindnyájan a háborúra gondoltak. A gondolat kézenfekvő. Életkorom is elárul, no, meg van-e sebünk, mi nem volna összefüggésbe hozható a háborúval?… De ha elgondolom e sebet – bár a háború forgataga kavart el Oroszország egyik legészakibb pontjára, a Vjatkai gubernia Klimovo nevű falujába – mégis, nehéz volna egyszerűen csak azt mondanom, hogy hát igen, a háború… [73]

Azonban… Nos hát, igen, kimondom, Jegor csak „engem” akart megölni!

Olyan volt ő, mint egy falat kenyér. Nem is lehetett más. Ahol ők laknak, gyermeki tisztaság honol. Klimovo határtalan erdők közepén, szinte elrejtve él a világtól. Az egész falu tizenhárom házból állott, s a lakók - egy család. Nem volt közöttük semmi elválasztó él. Körülöttük az erdő végtelensége, magukban meg az élet egyszerűsége.

Nyáron kevés krumplit és hagymát termeltek egy-egy friss irtáson, télen meg döntögették az erdő fáit, amit a tavaszi hóolvadás magas árján tutajokba kötve eregettek le a Volgáig. Így ment ez már több emberöltőn át. Megszokták, és nem is gondoltak arra, hogy másképp is volna még élet. Tökéletesen boldogok voltak. Titoktalanul és egyszerűen éltek, mint az erdő fái. Ha visszajöttek a tutajeregetésből, hamar elfelejtették azt a másik világot, ahonnan ruhát és kenyeret, meg szerszámjaikat hozták. Viszonyuk ezzel a másik világgal is bensőséges volt azért. Szertartásos melegségek lobogtak satnya kis mozdulataikban, mikor sokszor hetekig várták tutajaikon éhezve-fázva, indul-e már velük a tavaszi ár… Mikor emeli meg a természet kiismerhetetlen, de azért biztosra várt áradása, roppant ereje a háncsgúzzsal összetartott, kezdetleges tutajokat, amiért ők lent valahol a templomos Kazanynál vagy a gyárkéményes Szaratovnál kenyeret és zengő fejszéket kapnak. Minden fenntartás nélkül bízták rá életüket a rohanó, sodró árra, ahol megsikló, majd föléjük tornyosuló jégtorlaszokkal vívtak szótalan, belenyugvó, félelmetesen visszhangtalan harcokat:

– Így van… Így kell lenni!

Ha a gondolat fáradtságán elsuhanó kezem megakad a fejsze behegedt nyomán, nem a seb fájdalmát érzem. A seb begyógyult. A „jele” van meg. Erre mutatnak rá közénk dermedő idegenséggel azok, kikkel sorsom összehoz: – Milyen jel ez?

Erre a sebre sokszor adtam már feleletet. S bár mindig az igazat mondtam, magam is mindig éreztem, hogy maga az igazság - nem elég.

Egy fejszecsapás? …

Igen. De ez így mit jelent?

A seb megalázó bélyegét és bűnös felületességét a kérdezővel szemben. S így - mintha nem volna semmi értelme ennek a sebnek! Mintha valóban begyógyult volna…

Pedig… s bár minden megváltozott e seb körül – nagy népek története: hatalmas birodalmak omlottak össze, fél világot birtokló császárok lettek szegény, kis kenyérgondokkal megtört emberkék… és míg az ember a gondolat s a cél új vízióinak beláthatatlan förtelmei között vergődik – Csak Jegor arca nem változott…

Hallom selypítő, lágy orosz beszédét, amint a még meleg, [74] friss kenyérrel kínál, és milyen igazán érzem énekének örömös lélegzését, amint málnát szedegetve dicsértük a nyár lobogó erejét!

De mi volna mindez a rá való emlékezésben, hiszen annyi emberrel találkozunk…

Jól emlékszem, egy keddi napon történt, mikor Szokolov, az erdőkerülő visszatért a városból, és egy zöld színű, rengeteg pecséttel ellátott és bizony, már meg is kopott papírlapocskát adott át.

– A barin küldte. – Az erdőmérnököt hívták így a klimovóiak, s nekem is így kellett őt neveznem, államhivatalnoki rangján.

Egy levél volt. Először értelmetlenül néztem a sokpecsétes, rossz írással megírt levelet. Hiszen hihetetlennek tűnt, hogy nekem valaki levelet küldjön. Ide, az orosz északi erdőrengetegbe, ahova Európából még semmi sem ért el, ahol az élet átlátszó mozdulásaiban mi sem volt a pillanat végzetszerűségéből, a tett időtlennek, határtalannak érződött, személytelennek. A pillanat meglepő, váratlan volt: egy levél…

Három éve már, hogy minden kapcsolatot elvesztettem azzal az élettel, ahol akaratok és szándékok vezettek. A három év alatt csak egyszer jutottam el a legközelebbi, több mint kétszáz versztnyire fekvő városkába, Bujba. Az akkor volt, mikor egy levágott fa összezúzta a mellemet. A kórházban azonban csak addig tartottak, míg elmúlott a közvetlen halálveszély, és a barin máris visszaküldött Klimovóba. Sietni kellett, mert már tavasz felé járt az idő, az olvadás minden pillanatban megindulhatott, és akkor Klimovo hónapokig el volt zárva a tengerré áradó, olvadó hóvizekkel. A városból kijövet szánunk a vasútvonal mellett vezetett. A hóból egyenes, határozott két vonal vágta át az erdőt. A végtelen őserdőt kettéhasító, barna vassínek, miknek teteje megfényesedett szürkeséggel csillogott…

A vonat…

A Pétervár-Vlagyivosztok közötti tízezer kilométeres vasút. Amíg a szán a vasút mellett siklott, nem tudtam levenni róla a szememet. Tizenöt verszten át néztem a tízezer kilométeres távolba futó acéldarabkák csillogó szürkeségét, a távolba elvesző - a szemnek elvesző, de gondolatnak pontosan felmérhető – egyenes vonalát, ami biztosan, akadálytalanul visz át folyók és völgyek mélyén, hegyek felett és a föld sötétjén…

Sebesült testem tele lett hazaszándékozó bizalommal.

Azóta két év múlt el, Klimovo lakói nem emlékeztek arra az erdőt fagyasztó téli vasárnapi délutánra, mikor Szokolovval. az erdőőrrel megérkezett a barin küldte hadifogoly, hogy a katonának ment Jegor Vasziljevics Jokin helyett segítsen az öreg Jokinnak. A felejtésnek segített az, hogy a hadifogoly a megszólalásig hű hasonmása volt Jegornak. S mikor megjött Jegor a frontról súlyos sebesülés után hosszabb szabadságra, már úgy volt, hogy két Jokin fiú van. [75]

Jegor nem sokat törődött a dologgal kezdetben. Később pedig, hónapok múltán meg is szeretett engem, aki úgy hasonlítottam rá, hogy testvérének néztek. Azok is voltunk: testvérek. Testben egyformák, lélekben szelídek. A levelet télen kaptam. És ez nagyon jó volt, mert ilyenkor sűrűn jöttek-mentek a szánok Klimovo és Boj városa között. Mondtam is Jegornak: „Nézd, testvérem, én most nagyon boldog vagyok! Három éve nem lehetett szavam azokhoz, akik engem úgy szeretnek, mint a tieid téged… és amíg a tél tart, amíg a hó a tavaszi árral el nem megy, többször szólhatok hozzájuk. Ó, bárcsak sokáig tartana ez a tél!”

Jegor a lehanyatló napot nézte, és azt mondta, hogy a tél nem fog sokáig tartani. Tudja Isten, fájt ez a mondása, pedig be kell vallanom, igaza volt. Mert amint a lehanyatló nap alélt sárga köre az erdő fölé ért, leheletszerű ködöcske uszálya szállt vele.

Néztem, simogattam a levelet szememmel és kezemmel. Olyan különös volt ez. Az én visszatérésem oda, ahonnan jött ez a levél, melynek még a tartalmát sem tudom. De elő kell készülnöm a szavakra, amiket elküldtek azok, akik hiszik az én visszatérésemet. Nem, nem csak hiszik! Akarják… Igen, itt a bizonyíték, ez a megrongyolt szélű kis papírdarab, ami elfér a tenyeremben, és mégis arról szól, hogy élek…

– Örülsz-e? – kérdezte Jegor.

– Örülök – mondom, és hozzálépve megöleltem:

– Jegor, vajon eljön-e az idő, hogy én – megyek haza… – Jegor zöldeskék szeme bánattal volt tele:

– Nem tudom Sztyepan Ivanovics. Hanem az bizonyos, ha úgy lenne, mi soha el nem felejtenénk téged.

Ezekre a szavakra a boldogságom még csak fokozódott. Hiszen Jegor szavai megerősítenek abban, amit mindig hittem, hogy ők szeretnek engem. Az idegent. Tehát valóban elmúlott közülünk minden, ami engem idegenné tett. Vagy talán nem is volt közöttünk semmi, ami idegen. Hiszen még arcban és termetben is olyan voltam, mint Jegor. Hogy többet, sokkal többet tudtam a világ dolgairól, mint ők?… Nem, ebben a pillanatban ez mit sem jelentett. Sőt a gondolatot egyenesen elutasítottam magamtól…

A friss kenyér fanyar, savanykás illata töltötte be a szobát. Matrjona, Jegor anyja hozta a fatálcán a kettévágott, párolgó, barna kenyeret. Megáldotta, és felénk nyújtotta. „Vegyetek, fiaim!” Megszokott, kedves arcán az annyiszor látott öröm zavartalansága. Vettem a súlyos, barna kenyérből: nedves és párolgó bele ennek a fáradt, északi földnek kenyere, nálunk már régen zöldell a vetés, néha már a kalászát is hányta a búza, mikor itt a sápadt rozs a még hideg földbe kerül, és mikor aratják, már ködös az erdőfogta apró kis irtás, és a soványka kévékre ólmos eső egetlen súlya hull… [76]

Hirtelen elfogott a sírás. Felcsukló, fájdalmas döbbenet fogott el. Mint a vihar, rázta a testemet, és olyan nagyon fájt a szívem. Ez a kenyér, ez a sárnál alig jobb valami… ez a szájhoz ragadó, savanyú és keserű, nehéz íz… ez olyan jó volt itt…

– Miért sírsz, fiam? – kérdezte Matrjona.

– Levelet kapott – mondta Jegor, és visszatette a megkopott fatálcára a kezében kihűlt kenyeret.

Matrjona elsápadt. – Levelet? Honnan…?

– Az anyjától!

Az öregség barázdálta asszonyarc megörvénylett. Olyan mélyen, mintha a világ kettészakadt volna.

– És mit ír?

– Mit írna? – vágta ketté Jegor az örvénylő, parttalan csendet. – Azt írja, hogy várja vissza a fiát!

Matrjona Jegort nézte:

– A fiát… persze… mint én téged, Jegor! De értelek, fiam, ez nekünk fáj… hanem hiába – tette utána rövid hallgatás után –, ez olyan dolog, hogy hiába!… – A fatálcát a kenyérrel együtt asztalra tette, és mosolytalan, nehéz arccal ment ki. Mintha egy fia se volna.

Kenyérdarabomat odatettem a Jegoré mellé. Régebben is egymás mellé tettük a kenyérdarabjainkat. Csak akkor ettünk belőle… Most mintha valami elválasztaná a két egyenlő kenyérdarabot. Pedig olyan közel vannak egymáshoz, hogy talán éppen csak az a zöld papírlapocska férne közéjük – a levél…

*

Azon az éjszakán alig aludtam. Én levelet írtam, Jegor meg élesítette a fejszéket. A lemenő nap korongja körüli felhőcske világosan megmutatta, hogy közeleg az ár – a tavaszi ár. El kell rá készülni. Ilyenkor a fejszéknek különösen éleseknek kell lenniök. Emberek élete függ a fejsze élétől. Egyetlen csapás kell, hogy átvágja a legszívósabb háncskötelet is, ami a tutajt a parthoz köti, mert ha a tutajok között torlódás támad, menthetetlenül a víz alá kerülnek, s az ár elsodorja azt, ki a tutajt vezeti…

Négy lapot írtam. A megszabott szók feszülő, mindent mondani akarásával. Vissza akartam adni a hozzám küldött jóságot, ami felkeresett itt, az őserdő mélyén.

Jegor köszörülte a fejszéket, és a kis olajmécses már kialvóban volt, mire végeztünk.

– Van-e nálatok éjféli nap? – kérdezte Jegor.

– De hiszen tudod, Jegor, arra jártál!

Jegor mosolygott.

– De te mondd… nos, mondd!

– Nincsen, Jegor.

– Hát tavaszi ár? [77]

– Az sincs, Jegor… azaz van… de tudod, az más… – Nem tudtam tovább mondani. Jegor szeme olyan volt, mint a tavaszi ár után az erdőben maradt tavacskák egyetlen könnycseppnyi vize. A fák tövében megörvénylő ár kiismerhetetlen mélységű tavacskákat fúr, mélységüket ki sem lehet sejteni, mert tiszták, és a gyökerek mélységén túlian átlátszók… csak a mozdulatlanságuk fáj… egyetlen bogárka se rebben bennük, s a mélyükön tükröződő gyökerek mintha egyetlen, kimondhatatlan könnycsepp örökre megkötő erezései lennének…

– Nos, miért nem mondod, Styepan?

Hihetetlen gyöngédséggel ejtette ki a nevemet: – Sztyepan – A testvériéhez szólt… és akkor megfeledkezve mindenről – felolvastam neki a leveleket, amiket írtam.

– Úgy vágyom megfogni a kezüket… És nem megcsókolni, mert ez a gyöngédség nekem erőtlen. Talán csalódnak majd bennem…

Jegor felugrott, és akarta-e? - a két élesre köszörült fejsze friss csengéssel hullott a földre. Mosolyogva néztünk egymásra.

Kint ekkor kezdett pirkadni…

*

Egy hét múlva megjött Jegor apja is Bujból. Az öreg Vaszilij igen fáradt volt. De hiszen az út olyan hosszú, és három napig tart. S hiába a meghálás közben, nemigen pihentető a sokgyermekes erdőőröknél, kiknek legtöbbször már alig van helyük a vendég számára a szoba félmagasánál feljebb ácsolt polátyéban, ezen a magasra helyezett priccsen, hol még melegíteni tud a kemence melege a téli éjszakai hidegben, mikor különösen napfelkelte előtt a fák meghasadoznak az erdőben… – A hó már süpped – mondta az öreg. Nehéz az út. Közeleg az ár. Csak azt nem tudom, hogy érdemes lesz-e elindulni az árral?

– Hogy vagytok a tutajokkal, fiaim?

Az erdőben nekünk volt a legtöbb tutajunk. Jegor meg én friss kedvvel döntögettük az óriás fenyőket, és a folyóágy befagyott, széles mezején egy egész kanyart elfogtak a tutajaink.

Én válaszoltam:

– Duplák a kötéseink, semmi baj nem lehet. S a háncsok egészségesek.

Az öreg Vaszilij szokatlan melegséggel nézett rám:

– Azt akartam, hogy ezzel az árral mind a ketten eljöjjetek velem. És különösen te, Sztyepan I… – Nem mondta ki az apám nevét… ami itt csak testvérek között engedhető meg, különben halálos sértés.

– A barin nem adott parancsokat – mondta, és nekem úgy tetszett, hogy halálos szomorúsággal sóhajt…

Megindult befelé. Mi meg Jegorral kifogtuk a lovat. Igen, számítottunk arra, hogy ezen a tavaszi áron elmegyünk mi is délre. [78] Az öreg nagyon akarta: „lássa meg Sztyepan Ivanovics a végtelen orosz földet…” A kifogott ló nem mozdult… majd amikor megérezte, hogy nincs rajta többé a hám, összerogyott…

Az öreg Vaszilij a küszöbről futott vissza. Odarogyott a lova mellé, és két kézre kapta a szép, selymes szőrű, kékesfekete csillanással átfutott ló fejét, melynek homloka közepén egy tökéletes fehér csillag ragyogott.

Mindez szinte felfoghatatlan gyorsasággal történt. Itt északon a ló, ahol az ember a természettel vívott harcában olyan egyedül áll, ahol a közelgő hóvihar mindent elsöprő, sivító élességével szemben egyedül a lova kitartására van utalva, ahol a közelség és távolság és az idő megmérhetősége, melyben az élet mélysége fellobog vagy kialszik, egyedül a ló szinte már együtt érző, emberrel tartó magatartásától függ - itt a ló: erkölcsi érték… És ezek a lovak hallatlanul okosak. Tavasszal beeresztik őket a végtelen erdőbe, hetekig kóborolnak irdatlan távolságokba, és néha hazalátogatnak, és nekem úgy tetszett, hogy beszélnek, hogy örülnek, mikor nevelőgazdájuk elé járultak lehajtott fővel, hogy a kemény, erdőirtó kéz rásimuljon a homlokukra… Most erőtlen Vaszilij keze. – Egyedül mennek el az árral!… – sóhajtotta.

Vége volt, a csillagos homlokú ló nem volt többé.

Az öreg Vaszilij még egyszer-kétszer rálehelt a lecsukódott szemekre, de azok meg se remegtek többé.

Sötét, fekete csend kóválygott fölöttünk.

– Oroszország nagy veszélyben van – mondta az öreg. – A cárt fogva tartják, a minisztereket elfogták… Bujban a részeg katonák rálőttek a lovamra… itt a seb…

Az öreg Vaszilij ebben a pillanatban engem nézett… Különös, nagy pillanatok vannak az életben. Világválságok is egy pillanatban zajlanak le. Egy szó, egy mozdulat, és felemelkedik vagy összeomlik egy világ, ami talán évszázadokig alakul, tragikusan vagy feltörő lendületben, amíg elér addig az egy szóig vagy mozdulatig… Az ember sorsa is ilyen. Az öreg szavai nyomán világosan láttam, hogy a világ döntő események előtt áll, és hogy közeleg a szabadulás…

Szabadulás?… Hiszen már két éve egy életet éltem ezekkel az emberekkel…

*

És megjött a tavaszi ár.

Egy éjszaka megcsordult az erdő. Százmillió ér csorgott ki belőle. A fák, ezek a földben gyökerező, dús lombú óriások mintha sírnának megolvadt szívvel, s nagy magasságukon végigcsorog a tél fehér szemfedője, és a felszabadult ágak zöld szárnyakkal lobbannak meg, mintha megráznák magukat mindent felejtő, friss lendülettel. Az erdő alja egyetlen tenger, emelkedő, libegő, csobbanó [79] ár. Patakok, folyók, széles folyamok futnak, ömölnek a láthatatlan föld felett, és a gyökerek mélyén felnyögnek a fák vajúdó tisztaság erejével. Kopog, szakad a gyökér, a föld fulladtan, részegen nyújtózik a tenger alatt. Remeg, vonaglik, susog, néhol beszakad. Birkózik, ágaskodik, eget kér. Egy-egy szakadás partján feldobban a zöld mohás lélegzet, és a földdé vált, egy télben meghalt mázsányi avar keserű illata szépíti az elsuhanó óriások eltört koronájú veszendőségét. Gyönyörű erdő, végtelen és egyszerű, ha kigyúlnak felette a csillagok. Az ár elcsendesül, sima, ezüstös susogás száll a mélységét vesztett vizek és örvények felett, melyeknek gyémánttisztaságából visszanéznek a magukat tükröző, csodáló, szikrázó csillagok… Erő, vad és fékezhetetlen feszül át a félhomályos tájon. Az elemek mindent elragadó, szent hevülete rohan keresztül-kasul a légben, senki sem tudja, honnan indul, és hová szándékozik? Most él az erdő, most ki sem állhat útjába… mert erőtlen az ember, csak a szeme villog kíntól a rés parányát lesve, hol beékelhesse magát… hogy aztán az elemek fölé lendítse magát… villog a fejsze, sötétben élesen suhan, old és megold és felold… egyedül van az ember, és sehol a segítség… a megapadt folyó térdre ereszkedett mélye már a partszintig emelkedett, és mindenki magáért küzd… a félméteres jég már szilánkká zúzottan csak itt-amott csillan a piszkos, szennyes suhatagban, melyen mint szalmaszálcsomók henteregnek az ide-oda vetett tutajok… minden kanyarban külön sorsok kötik, erősitik és engedik az irtózatos erejű háncsköteleket… a fák élő, szívós háncsa még dacol az árral addig, amíg eléri a part utolsót lélegző szintjét… akkor villan a fejsze, pattan a parthoz kötő háncs, és a megszabadult ár meglódítja a kanyart: ezer meg ezer gyönyörű szálfa indul el, az erdő óriásai, levágottan, megkötözötten, halottan… az erdő talaját csak holtan lehet elhagyni… millió meg millió halottat ringat a tavaszi ár… és mikor a tavaszi árban felnyögnek a megkötözött halottak: akkor kell a partra ugrani!…

– Ééééj! Sztyepan Ivanovics?

– Hallom, pán Vaszilij.

– Vigyázz!

– Ééééj… hallom, pán Vaszilij!

– A barin azt üzente… velem… mikor megjöttem, hogy vigyelek be Bujba! Valami Kerenszkij nevű parancsára… aki a cárt elfogta… de én csak a tavaszi árral hagylak el…

– Ééééj?!… hallod-e, Sztyepan?

A tutajok irtózatosan felnyöszörögtek, minden fa külön sírással sírt fel körülöttem… a kanyarokban csattogni kezdtek a fejszék, kettévágva az élő háncsot a part és a tutaj között… kiugrottam a partra, hogy én is elvágjam a háncsot, mert egy pillanatnyi [80] késés - és pán Vaszilij elveszett: a megtorlódó tutajok eltemették volna a tavaszi árba…

Fejszém nyugodt, nem tévesztő biztossággal, megmentő elevenséggel vágta át a háncsot.

S ekkor, ott, a tavaszi ár partján érte homlokomat Jegor fejszéje… Olyan biztonsággal, mint az én fejszém a parthoz kötő háncsot.

*

Ha a gondolat fáradtságán elsuhanó kezem megakad a fejsze behegedt nyomán, nem a seb fájását érzem. A seb begyógyult.

A „jele” van homlokomon…