Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. május) 2. szám, 49–96. p.

Hét esztendő hosszat csak forgácshalmokból számította Gazsi, hogy mennyit ért a napi vesződség. Nekidőlve a gyalupadnak, fából bántotta azt, ami gondolat volt benne, mintha egy mélyen elburkolt magról kopasztgatta volna a soklevelű takarót. A mag néha bölcsőtalp lett, néha asztal lába, már ahogy elészabta a vén mester szava.

– Ez bizony nem több, mint az egy húron kivert nóta – vélte esténkint, s keveset javított, hogy ma szekrényajtó lett az eredmény, holott tegnap ágy háta volt.

Nyilván megtört a gondolat azon, hogy megint csak ugyanolyan forgácsot takarít a seprő.

Már leveles szaggal bontakozott a tavasz, és a sugarakon elvétve méhek is hegedültek. Épp valami jámbor, nagy férfiú halálán sírdogáltak a harangok. A temetésre Gazsit menesztette el a mester, hogy a koporsóra rákalapácsolja a födelet, s az egyszerű szónál erősebben is megpecsételje az örök nyugodalmat. Messziről hívott, híres szavú pap mondta a síri búcsúztatót. A szép igefejtés arra igazodott, hogy az ember a tökéletesebb életet keresse, mert jaj annak, akinek csak a sár örök marasztalása ismerős beszéd.

A lángos intelem úgy fúródott Gazsi lelkébe, mint a messziről elpattantott fényes nyíl.

– Elmegyek – tökélte el a szent fogadalmat –, s megkeresem azt az életet.

Alighogy hamvasodott az éj: tarsoly, köpeny a hátán, bot a kezében, s útnak egyengette a lábát az égi táj felé, amely a nap ígéretével várandós.

Gondolatai annyi hangon szóltak neki, mint az ezermadaras erdő. Egyik-másik hang szinte világított is elé, valamennyi más és más színű lánggal, úgyhogy a végén azt hitte: talán egy gazdag, úri karácsonyfát cipel és egyensúlyoz a lelke közepén. Mire világra rémült ünnepi diadalával a nap, dicséretnek érezte még a fűben csillogó harmatcsöppet is.

Emberek szántottak a mezőn, emberek előzték meg egymást az úton, emberek kopácsoltak az erdőben. Az ő lelke már szárnyakkal csattogott, s mindezek láttán azt méregette, hogy mi lehet a legtörpébb a sok törpeség között.

Hét piros nap hét szelíd fekete éjszakát fogott kézen, s hosszú világ vetődött már a háta mögé. A nyolcadik napon egy csuhás, [66] vén baráton akadt meg a szeme az erdei tisztáson. Hajlongva csoszogott a harmattal beszórt fűben, kezébe virágokat s a derekára övezett köténybe gombát gyűjtött. Közben ráért a szájával Máriát is eldicsérni olyan hamis hangon, hogy az égi anya befelé ugyan jót mosolyoghatott. Mellén elfolyó szakálla legalább nyolcvanéves kort vallott tisztes távolról is.

Gazsi egy véletlennek mutatott kerüléssel útjába kanyarodott, s szépen megvárta, míg elhallgat az öreg, hogy rá ne fűtse a restelkedést a magában való beszélgetés miatt. Mert közben motyogott is a jó öreg, kivált amikor tetszetős virágra lelt. Látszott, hogy az alakuló virágcsokor szép meglepetésnek indul Mária tiszta lába elé.

Alkalmas pillanatban jámbor köszönéssel rezzentette meg a vén barátot. Csudálkozva nézett rá az öreg olyan fiatal-kék szemmel, hogy felületesebb pillanatra a búzavirág tán tükrének esküdte volna.

– Mi járatban, fiam, erre, ahol csak a madár jár?

– Biz én meguntam a hasztalanságokat. Soknak találtam, ami kevés, útnak eredtem jobb tavaszodásért, amikor egy napon igen szép ige vetődött belém egy okosabb ajakrul. Én a tökéletesebb életet keresem.

Helyeslésre biccent az öreg feje, s a vélekedés úgy tárult mellé, mintha a meghívást ültették volna bele virágmagnak.

– Hetven éve, hogy engem is így vezérelt erre valami. Kerestem, s talán nem is hiába. Sok gondolatot cipeltem, és nem rossz helyen raktam le őket. Egy kis hajlékban kápolnánk meg négy kis szobánk van, de mi most csak hárman vagyunk. Negyediknek szívesen magunkhoz fogadnók, aki nem sokat tud künn felejteni.

– Nekem való hely – örvendett rá Gazsi, s csillogott a szeme, mint a madarászé, aki léppel verebet akart fogni, s éneklő tengelicét talált rajta.

Elindult a baráttal lélekben majdnem kézfogva. A tavasz olyan reggelt varázsalt nekik, mint az orgonaszó. Barkaillatot ráncigált maga után a puha szélsodrás. Egy-egy madárhang is elvegyült a meleget tanuló, suta fénybe, de olyan cifrán, hogy tán bele is pirult a kis okos, aki elfüttyentette.

Vidám ablaksoros kis házhoz értek, mely mintha még a régi háborúk idején surrant volna a vénhedt fák hóna alá. Két lakója olyan arccal fogadta a vendéget, mintha csak édes öccsük lett volna. Hamar ruhát kerítettek, szobát takarítottak neki, s fél óra múlva már megpirosodott képpel hordta a vizet a konyhára. Ebéd után ájtatoskodtak egy kicsinyt, este szintúgy, s a harangszó után oly édes borzongással nyúlt hosszára a kemény ágyban, mintha reggelre a jó istenhez készülődött volna fogadónapra.

Értelmes eszű, serénykedő ifjú volt, s társainak nagy kedvük [67] telt benne. Az imádsághoz meg éppen úgy hozzábarátkozott, hogy szinte hálálkodott olykor a pillantásuk: – No, ebben is a szerencsét kaptuk el!

Egy esztendő se, s olyan helyre kolostori emberré vált, hogy a legméltóságosabb szent képe is földerült volna láttán, s nevet a leghiszékenyebb ember is rá, ha azt mondják neki, hogy a Gazsi névre hallgatott valaha.

Tamás atya, a legkorosabb barát, gyakran meghányta-vetette vele a lélek sok nehéz ügyét.

– A tökéletes életet kerestem – nyiladozott egy este száján a boldog vallomás –, és örvendek, hogy így a teljibe csöppentem. Egy papi ember szava gyújtott világot elém. No, én el is indultam azon nyomban, s jó vezérem lehetett valaki, hogy ilyen hamar a csúcsra vezérelt.

– Be tévedsz – felelte rá Tamás atya – s be vak vagy még a te vélt magasságodban. Mert jámbor és tiszta a mi életünk, de micsoda útja van még a tökéletességnek! Vagy nem hallottál azokról, akik idegen földre idegen emberek közé merészkednek, hogy hirdessék az igét és a tökéletességet azoknak, akik mit sem hallottak erről. Micsoda Istennek tetsző élet lehet az ő életük!

Elálmélkodva hallgatta az öreg szavait Gazsi barát.

– Lám, erre se véltem – csóválta fejét, s attól fogva a földet nézte, mint aki tervvel foglalkozik.

Egy napon ismét botot metszett, s nagy sóhajjal, sok könnyel a társai elé állott.

– Ti tanítottatok rá, hogy tökéletesebb élet is van. Sejtem az utat, s arra irányítom magam. Köszönöm, hogy megvoltatok velem, még jobban, ha nem marasztaltok.

Fájt érte a szívük, de még szót se vethettek elé. Megölelkeztek, s kimérték neki jó szóval az isten áldását.

Ment arra, amerre nagyjából eligazították. Egy népes kolostorban jelentkezett. Nem kis álmélkodással hallgatták élete történetét s nemes szándékát. Éppen készülőben volt két testvérük a tengeri útra, égi ujjmutatásnak tűnt, hogy hozzájuk rendelhették őt is.

– Elmégy, és segítesz a testvéreknek, ha ezt parancsolja a szíved.

Másunnan is indultak hasonló szándékkal. A hajón egész kis társaság verődött egybe. Sok viszontagság és hosszú út után partot ért velük a hajó.

Nehéz élet következett. A nap is más volt az égen, s a csillagok között hasztalan kerestek ismerőset. Testük veszedelmes lázzal birkózott olykor, házuk körül éjente ordító vadállatok settenkedtek, és a vad nép lelke is alattomosan barátkozott az igével. Elhallgatva az új szavak csodás értelmét, eltűnődtek rajta, s meg [68] is fogadták a jobbulást. De ígéretes zsendülőben az elvetett igék földjét mindig letarolták a gonosz hajlamok.

Heten gyürkőztek neki egy kis telepen a magvető munkának. Két társuk sírjánál hamar elénekelték az isten jutalmáról szóló éneket. Valami betegség ragadta el az egyiket, a másik egy ellenséges vad törzs szent helyére tévedt, s néhány nap múlva csak a csontjai fehéredtek a napon.

Az új ige illatától közben addig ráncolódott a pogány varázslók orra, míg egy szerencsés alkalommal ellenük bőszítették az egész népet. Hirtelen történt a támadás, és Gazsival csak egy fiatal pap menekült meg, ki az orvosi tudományhoz is értett, s ki a leghiggadtabb volt köztük. Csodálták is, mert gondolata mindenkor úgy váltott hasznos formát, mintha benne ereszkedett volna alá az égi segítség.

– Mit érzel, testvér? – kérdezte a pap a biztos csillagok alatt, amikor a nagy hajsza után már megpihenhettek.

– Örömet és fájdalmat érzek – suttogta Gazsi. – Örömet, hogy eljutottam erre a nehéz, szép útra és fájdalmat, hogy magunkra maradtunk.

– Beszéljünk tán a fájdalomról – vélte a pap, de őbenne, úgy látszik, az öröm dobogott jobban.

– Kerestem és akarom a tökéletesebb életet, s van-e cél ennél igazibb?

– Ki tudja? – tűnődött el a másik. – Nem látod, hogy ezek a vad szívek itt megvoltak az ő istenükkel a maguk hite szerint, s engedelmeskedtek is parancsainak, ahogy értették annak szavát. Mit sem hallottak az igazságról, s így nem is véthettek ellene. De mi már megbolygattuk őket hitükben, s amit most tettek, azt már fekete táblára róhatja nekik az isten keze. Ha nagyobb tökéletességet akarnék: a rengetegbe bújnék, s csak az istenemet és a lelkemet látnám.

– Igazabbnak vélnéd azt? – csodálkozott Gazsi.

– Bizonnyal annak, s ha nem hiszed: forgasd meg értelmét magad is.

Gazsi forgatta. Volt rá ideje, mert nemsokára hajón ültek. Otthon elváltak, s indult ki-ki a maga célja felé. Gazsi új elhatározás útján, amely fölé lámpát akasztott a társa szaván megfogant gondolat.

Sokáig kereste az új marasztalót. Egyszer egy járatlan hegyi erdőbe tévedt. Homályos, bújtató ölű rengeteg volt, láttára az érzés arra a gondolatra gyulladt, hogy a felejtés országának ez lehet a közepe.

Egy nagy szájú barlang előtt megállt, és a kínálkozó üregben megtapogatta szemével az otthon lehetőségét.

– Ha medve nincs benne: itt megfeneklek. Ha van lakója, megyek tovább, még ha medvének hívják is. [69]

Medve nem lakott a barlangban, s a csuhás vándor kijövet elsuttogta a hazaérkezettek imádságát, megállván az új hajlék küszöbén.

Azontúl magában élt serény és sokféle munka próbája alatt, ami után imádsággal hasznosította a pihenést. Erdei növényekkel, gyökérfélékkel és gyümölccsel táplálkozott, s amit lehetett, gyűjtött télszakára is. Ritkán egy-egy madarat vagy kisebb vadat is megcélzott botjával, de egyre vádaskodóbb fájdalommal, úgyhogy a végén inkább lemondott az ünnepi húseledelről. Nyaranta szarvasüszőt s őzeket szelídített, ekkor hébe-hóba tejet is ízlelt. A jámbor jószágok a téli vendéglátást is jó szívvel vették tőle, de párválasztás idején a hálánál is előbbre való kötelességekre intették őket az ösztönbe ágyazott titkok. Elég volt egy messzi bőgés az éjszakából, hogy mindent felejtve annak irányába induljanak.

Év év nyakára hágott, s mind az ő erejéből is elvámolt valamit. Válla engedett a feszes vonalból, homloka alatt parázslóbb lett a szem, tüdeje olykor sebesebben szedte a levegőt. De mintha csókos csillag olvadozott volna lelkében, s onnan a szív erein át az egész testbe. A láthatatlan édes fényesség zsoltárt zengett neki, hogy a legszebb útra talált.

Ködöt húztak magukra már a napok, s a mellét is megköhögtették az ősz rosszízű tréfái. Egy este csodálkozva állt meg valaki a mécsvilágos barlang előtt.

– Ki élhet itt vajon?

A szent életű Timót testvér volt, ki egynapi járóföldre lakott majdnem hasonló elvonultságban. Egy zarándokhelyre fölügyelt, s tél előtt gyakorta bebarangolta a távolibb környéket is.

Megkopogtatta a kőfalat, s beljebb köszönt az Úr nevével. Nagy örömére vált, hogy az övével rokon életre lelt belül.

Elbeszélgettek sok jó érzéssel, mint szent Antal, a remete szent Pállal annak idején, csak éppen a holló nem hozta nekik a két kenyeret. Búcsúzásuk már egy új találkozás ígérete volt.

Ritkán ugyan, de csak megkeresték egymást. Ilyenkor mindig szent és épületes dolgokról folyt a szó. Mígnem egyszer Timót testvér nyelvére fürkészőbb kérdés szökött.

– De mi vezetett, fiam, éppen erre a helyre?

A vissza-visszatérő láz már tüzes hangon harangozott az ifjabb testvér fülébe, de ez a kérdés mintha hűsítő virágszagot zúdított volna felé.

– Kerestem a tökéletesebb életet. Ennél tökéletesebb útra már, hiszem, nem találhatnék.

Timót elgondolkozva nézte társát.

– Vagy tán tudsz valami szebbet s nehezebbet?

Az még mindig mintha magában olvasott volna.

– Azt hiszem tudok.

Az ifjú tüzes arccal emelkedett föl ágyáról. [70]

– Mondd!

– A mi életünk nehéz és igaz, mert az ég csillagát űzzük vele. De az emberek közt maradni, s barázdában lépdelnie, kit barázdába állított az Isten, pörölyt ütnie, kinek kezébe pörölyt adott, gyaluval vesződnie, akit gyalupad mellé állított, s mindenben: kedvben és jóságban példát mutatni az embereknek az emberek közt: hiszem, hogy ez még tökéletesebb.

– Még tökéletesebb – ismételte Timót szavát Gazsi. Térdét átfogva gunnyasztott, szeme az ürességben parázslott, észre sem vette, mikor búcsúzott tőle a másik.

Éjfélre megint muzsikát kezdett testében a láz. Jó társa szavait mormolva magában fölkelt, s kilépett a színesedő éjszakába. Az őszi hold sárga ujjakkal olvasta vissza a földnek a megsodort leveleket. Behunyt szemmel megindult a fák közt, és széles lendülettel a lázas álomból markolt gabonamagot hintett a tenyeréből, mintha egy végenincs barázdán bandukolt volna. Aztán botot kerített, s egy hatalmas rögöt ütögetett vele izzadásig.

– Ni, mennyi szikra! – örvendezett, amikor szerteporzott a rög egy-egy darabja.

Visszatért, s leült a barlang elé, aztán egy kis fahasábbal a gyalulómunka ütemét utánozta egy oszlopon.

– Most megint koporsót gyalulok, s én leszek a legtökéletesebb.