Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. május) 2. szám, 49–96. p.

Néhány sor a sajátos bácskai lélekről

Erdélyi testvéremnek küldöm, válaszul arra a
kérdésre, hogy van-e sajátos bácskai arc, sajátos
bácskai lélek.

Ott kell kezdenem a fekete toronynál, egyetlen épségben maradt építészeti emlékünknél, mely ötszáz évnél is öregebb. Dél-Bácskában, a Mosztonga szomszédságában veti fejét az égnek, az ősi Bács városában, mely faluvá sorvadt. Úgy áll ott, mint valami itt felejtett tanúja messzi évszázadoknak. Ormótlan, széles talpát mélyen ereszti a földbe, s kőszemével tűnődve bámul a pusztaságba vagy talán az idő semmijébe.

Egyetlen bácskai műemlékünk. Nyers, komor és formátlan, minden köve moszattal vert és fekete. Nincs stílusa, de minden darabja embervérrel áztatott. A mi egyetlen műemlékünk! A mély szemű Idő mintha hunyorított volna egyet, mikor meghagyta tatár- és törökdúlásokon át hírmondónak.

Mert volt idő, midőn Bácska csak ebből a toronyból állott. Minden más rommá, semmivé változott. Csak a fekete torony maradt meg. Itt maradt - csodának!

Aki ma Bácskáról vagy a bácskai lélekről ír, annak látnia kell a tornyot, mint egyetlen szimbólumát a felette elvonult majdnem hétszáz kemény esztendőnek.

Jól tudom, hogy felétek tucatjával vannak ilyen emlékek. Talán meg is mosolyogtok, vagy ki is nevettek, hogy éppen ezt a formátlan tornyot hívom tanúul. De mi szegények vagyunk, a történelem – s ezt szó szerint kell vennetek – nálunk mindent elpusztított. Míg Erdélyben a felvonuló ellenség csak kicirkalmazott irányban lépkedhetett, miközben a menekülők járatlan hegyi utakon kincseket lophattak fel és rejthettek fellegváraikba, mi: egyetlen országút voltunk, melyen tengerként söpört végig az ellenség. Nekünk nincs múltunk, mert eleinkből jóformán senki sem maradt meg, de azért ma mégis vagyunk, s keményen nézzük a fekete tornyot, mely dacosan néz vissza reánk, mintha azt kérdené, hogy mi lesz a bácskai néppel.

*

Most pedig beszélnem kell, testvér, a bácskai föld színéről, erről a szalonnás fényű feketeségről, melyen ha végigfekszik a napsugár, [63] életre hívja a puszták énekét. Mert a bácskai dal mindig pusztai ének. Méla és egyhangú – esetlen, nehézkes léptű emberek dala. S mi ezzel az egyhangú dallal az ajkunkon vagy hosszú, szótalan hallgatással csak járjuk a mezőt, dagasztjuk a sarat, tapossuk a port, s bele-belekémlelünk a ránk leselkedő, rejtelmes éjszakába: mi lesz, jaj, mi lesz velünk holnap? Ez a mi sorsunk! S közben szívünkben s agyunkban ott viseljük a búzaföldek nehéz gondját.

Mert tudod-e, mi az: harcolni, vívni a számok apró, ádáz hadseregével, a gabona szeszélyes árfolyamát lesni, mérni, jegyezgetni, s remegve figyelni messzi piacok árrezdülését, mikor még az összeadás is fejtörés, s az egyszeregy is oly nehéz! Bölcsnek lenni, mikor az igazi bölcsek agya tótágast áll. Tudod-e, mi ez? Mintha csak sokmázsás követ görgetnél, hengergetnél esztendőkön keresztül, soha meg nem pihenve, többször már-már alig bírva, csak az egyszerű pusztai dalban találva vigasztalásra, egy-egy percnyi oázisra, a pusztai dalban, mely oly egyenesen leng és bodorodik a kék szemű ég felé, mint valami megbékítő imádság. S ha elszállt a dal, a bácskai ember tűnődve áll a Telecska lankásán, a horgosi homokosban vagy a Tisza partján, s nézi a földet: szerelmét, melybe úgy kapaszkodik bele, mint a terebélyes, nagy fa, szerteszaladó gyökércsápjaival, egyre messzebb, egyre mélyebben. Hiába mondod, hogy ez mindenütt így van, mert a bácskai lélek nem álmodozó, mint a más vidéki, ő ki is elégíti vágyálmait - munkával.

A fekete torony látta, hogy mi volt itt hétszázötven évvel ezelőtt – még nem felejtette el az ingoványt, a mocsarat és sártengert, melyben a Duna és Tisza karjai ölelkeztek, de látta azt is, mikor a kopják árnyékában visszahúzódó török hadsereg nyomában fellángolt munkadüh csodát teremtett a maradvány őstengerből.

*

Szél sír a pusztán, titkokat rengető, nagy, terhes titkokat. Tavasszal megduzzadnak a hatalmas vizek, s a Duna és Tisza úgy feszülnek a gátaknak, mintha egy egész világot akarnának elnyelni. Jajszó szaladgál és sikoltoz a veszélybe sodort partokon, s a szerémségi hegyekből átszakadt szél félrevert harangok fekete zúgását kongatja bele a dermedt és didergő pusztai éjszakába. Átokká vált a víz, mely máskor áldás, s a bácskai csontos és dacos arc sötéten nézi a megduzzadt, rohanó folyót, hogy a nekivadult hullámokkal ádáz birokra keljen a földért, a drága bácskai humúszért.

*

Bácskai arc – homok és por fedi vastagon, és sok rajta a verejték. Magyar, szerb vagy német? Testvérek vagyunk, egymás[64]hoz hasonlók, egy vérrel mosottak, de azért mégis úgy kerültünk egymással szembe a világháború nagy forgatagából, mint akik nem együtt s egy verejtékkel mentettük át a törökdúlásos és farkascsordás pusztaságból gyönyörű virágzásba a bácskai földet.

Másban is csupa ellentét az életünk. Zsírba dagadt gazdagság és avas csontot harapdáló szegénység, mintagazdák és föld nélküli nyomorultak, zongorás, sokszobás parasztházak és télen is mezítlábas parasztgyerekek, nyugati kultúra és analfabétizmus, szanatóriumok és ősi módon kuruzsló vénasszonyok, emberek, akik még sohasem láttak mást, mint tanyát, s emberek, akik már bejárták a fél világot. Keverékvilág, keveréknéplélek - munkadüh és keleti lustaság. A nagyanya babonás ijedelemmel teszi keresztbe a seprőt az ajtón, diákunokája a másik szobában történelmi materializmust olvas. Kik vagyunk, magunk sem tudjuk, sokféle szálból szövődött a lelkünk, és sorsunk titokban sokféle szerepre tartogat, Bács város többmint ötszáz éves fekete tornya pedig várja, hogy a késő utódok tovább építsenek rajta.