Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. május) 2. szám, 49–96. p.

A legjobb egyetértésben éltünk Szabinával. Pajtásaimnál is jobban szerettem őt. Hiába mondta anyám, hogy ő nem hozzám való barátnő, és hiába beszélt Szabina férje is, Pischinszky Kornél árvaszéki ülnök, akinek jobb kezéről a hüvelyk- és mutatóujj hiányzott; hiába húzta a fülemet, amikor senki sem látta, s krákogott és hápogott asztmás hangján: „du verfluchter Hund, én téged nyársra húzlak, mint a szalonnát kirándulásokon, parázs fölé tartlak, és megsütlek elevenen”. Én magamban jót nevettem Pischinszky úr fantasztikus fenyegetésein, s amint egy kis rés támadt az ajtóban, ahol megcsípett az öreg, besurrantam a szobába, és zsupsz be Szabina ágyába.

Ő már várt rám. Még oda sem értem az ágyához, már fellibbentette a paplant, amelynek kék selyemszövetén fehér hattyúk úsztak. Felhajtotta a takarót, oldalt beljebb húzódott, és hagyta, hogy belevessem magam a nyirkos melegbe, forró testéhez érjek, amelyen felcsúszott a batiszt hálóing. Akkor fejét hirtelen lehúzta a paplan alá, s onnan a sötétből kurrogott:

– Kukkuruuu, hihihi, kukkuruuu… – Hol van az a galamb? – kérdeztem én, mintha nem tudnám, hogy ő adja ezeket a hangokat. – Hol van az a gerlice? Hadd fogjam meg, hadd szórjak sót a farkára, hadd kössem hátra szárnyait, üssek a csőrére, mert ez mindig becsap engem. Ez a huncut galamb nem fog engem megtréfálni többé. – S lecsaptam a paplanra óvatosan, de hirtelen, mintha madarat fognék. Ebben a pillanatban ő már az ágy másik végéből öltötte ki felém a nyelvét. De aztán felborzolta fekete haját, arca haragosra vált, olyan volt, mint az ördög, ha megkörnyékezi az ártatlan lelkeket, s lassan kúszott felém, míg nagy szemeit belém fúrta. A hangja is olyan volt, mint az öreg koldusoké, akik sok pálinkát isznak: „Most betömlek a zsákba, odaadlak a cigányoknak, hogy belevessenek a fekete tóba, hogy lóhúst adjanak enni hajdinakásával. Most lakolsz! Miért vesztetted el a pincekulcsot? S a fatálat miért? Most miből eszünk vasárnap? Kalapból, mi? Vigyétek, cigányok, vigyétek ezt a gézengúzt!

Mindezt ő olyan komolyan mondta, úgy kiáltott, olyan hangosan, mintha a másik szobában cigányok lettek volna elbújva a sublód mögött. Fél szemmel az ajtót figyeltem, hogy vajon bejönnek-e, de arcomat én is mérgesre ráncoltam, és leguggoltam mereven, mint a macska, ha egérre les, s én is ijesztgettem őt [58] mély hangot mímelve: – Fogd meg, fekete kutya, fogd meg a lábát, harapj belé, fekete kutya, vau, vau, vau, fogd meg, vau vau, …

Jó volt így játszani, de később is még soká eszembe jutott a fatál, az elvesztett pincekulcs, amiből semmi sem volt igaz, s a cigányok, akik egyszer talán mégis eljönnek értem, és elvisznek eladni a vásárban. Sokszor egyedül is eljátszottam ezeket a mókákat, mintha Szabinával lennék, utánoztam az ő hangját, s úgy ugrottam otthon a viaszosvászonnal bevont díványra, mintha Szabina ágya lenne.

Játékaink csak akkor szakadtak meg, amikor Pischinszky úr alsóruhában bejött a konyhából, ahol a reggelit készítette. Megállt fityegő gatyaszárában az ágy előtt, rózsás papucsba bújtatott lábait szétvetette, és fátyolos hangon, mintha odakint a konyhán előzőleg mostoha sorsán sírt volna, így szólt:

– Nyolc óra lesz mindjárt, és én még mindig pucéran vagyok. Kilenckor kezdődik a hivatal, s nekem még vigyáznom kell a tejre, hogy ki ne fusson. Hát élet ez? Élet? – s összébb húzta lengő nadrágszárait, arcát elfordította az ablak felé, mintha azt nézné, halálra zúzná-e magát, ha leugorna.

– Hát láttak még ilyen totojka embert? – rikácsolta Szabina. – Hat óra óta kint szuszog a konyhában, s még a tejet sem forralta fel. Csak arra volnék kíváncsi, hogy mit műveltél eddig a konyhában? Biztosan hallgatóztál megint az ajtó mögött. S közben én olyan éhes vagyok, mint a farkas.

– Ez csak azért van, mert én mindig utolsó vagyok – válaszolta Pischinszky úr mélán, s szemét még mindig nem vette le az ablakról –, minden előbbre való, mint én. A játék is ezzel a kölyökkel.

De Szabina nem figyelt férje bánatos monológjára. Gyorsan lenyomott engem a paplan alá, s éneklő hangon így szólt:

– Ön az, kedves Trubeckoj hercegem? Csak egy pillanat türelmet kérek, míg rendbe szedem a hajamat. Rögtön, azonnal, ugye nem haragszik, hogy megvárakoztattam? Szabad!

S meleg teste mellől én most előbújtam, megcsókoltam a kezét, mert erre már betanított:

– Örülök, hogy láthatom. Milyen jó színben van. Szebb, mint valaha.

– A Trubeckoj hercegről mindenki tudja, hogy kedves ember – énekelte ő –, legjobban én tudom. Drága hercegem.

Igyekeztem előkelő arcot vágni, s ingemet lehúztam a térdemen. Így beszéltem tovább vele. De Pischinszky úr nem tágított, szipogva váltogatta lábait, s így folytatta:

– Inkább mentem volna a harctérre, lettem volna hősi halott, mint egy ilyen asszony férje. Csak megvolnának az ujjaim. – Aztán fellázadt rabszolgaként dobbantott egyet a papucsával. – Nem bírom tovább ezt az életet. Végzek magammal! – Majd atyai le[59]nézéssel hozzátette: – Schämst du dich nicht Sabina? Ezzel a gyerekkel itt… – Megfordult, hogy kimenjen a konyhába, de most Szabina szólt felé:

– No, gyere, béküljünk ki. Legyen ő a Trubeckoj herceg – fordult hozzám –, jó? Az egyszer legyen ő, te lehetsz még eleget.

Pischinszky odavánszorgott az ágyhoz, és meghajtotta magát, lovagiasan, mint ahogy egy lengyel nemeshez illik. Szabina kidugta a lábát a paplan alól, s azt mondta:

– Csókolja meg ezt a lábat, hercegem, minden rendben lesz. No, csókolja meg, ne tétovázzék!

Pischinszky ráborult a térdére, és önfeledten csókolni kezdte. Szerettem volna megütni a nyomorultat. Csak lett volna bátorságom és erőm hozzá! Szabina lehunyta a szemét a csókok alatt, s ez még jobban felbőszített. Aztán, hogy dallamos hangon beszélt hozzá, sírni szerettem volna.

– Nagyon jó, hercegem! Nagyon jó. Ön most elvégezte dolgát, fáradjon szépen a konyhába, ahol találkozunk.

Pischinszky kiment, s én duzzogtam, rá se néztem Szabinára. De ő kitalálta bánatomat, fejemet két tenyere közé fogta, szemembe nézett, majd csókolni kezdett: – Ó, te bolond, te csúnya kis férfi! Mégis odaadlak én a cigányoknak. Az lesz a legjobb, mert különben még késhegyre mentek Kornéllal. Látom már, egyiktekről le kell mondanom.

Sok verést szenvedtem el anyámtól Szabina miatt, s nemegyszer veszekedett vele is, amiért mindig magánál tart. De én, ha sárkányt kötöttem, már rohantam vele Szabinához, s hívtam, jöjjön a kertbe, engessük együtt a felhők közé ezt a színes papírrongyot. Mert akkor ő a sárkányhoz is beszélt, akárcsak hozzám, és mindenféle üzenetet bízott rá, ha odafent találkozna a szellemekkel adja át nekik. – Csak arra kell vigyázni, hogy meg ne haragudjanak – mondta –, ha alusznak, ne zavard őket, ha ébren vannak, akkor a legöregebb boszorkánynak szólj, aki vasfazékban sistergő parázs előtt ül. Mondd neki, hogy Szabina tiszteli, és kérdezi, hogy mikor lesz gyermeke. – S amikor visszahúztuk a sárkányt, Szabina keserves sírásba fogott. – Nem lesz, nem lesz, soha sem lesz…?

– Ne sírj! – mondtam én. – A sárkány nem tud beszélni, ez csak játék, biztosan hoz majd neked a gólya, de addig is itt vagyok én.

Szabinának igaza volt, egyikünkről le kellett mondania. Sőt később mind a kettőnkről. Ma sem tudom, én voltam-e oka ennek? Pischinszky úr ugyanis egy szép napon megunta csonka kezével az életet, és felkötötte magát a rolózsinórra. Halott lábáról leesett egyik papucsa az utcára, s így fedezték fel a tragédiát. Engem hajnali álmomból keltett fel az anyám, arcomat simogatta, és [60] újra könyörgött, hogy az egyszer ne menjek fel Szabinához. Gyanús volt, hogy meg se várta, amíg felébredek, de hallottam a sírást és a rémült kiáltozásokat az udvarról, s megéreztem, hogy Szabinával lehet baj.

– Szemét nő volt ez mindig – sipították a vénasszonyok –, ilyen áldott embert a halálba kergetni. Gyilkos! Gyilkos!

– Le kellene csukatni, felakasztani őt is a másik ablakra, mert az ilyen nem érdemli meg az életet.

– Tébolydába vinni, mert nincs esze ennek – tanácsolták mások, s az ablakból láttam, hogy fenyegetőleg tódulnak Szabina ablaka alá. Akkor én sírni kezdtem, rettenetesen toporzékolni, el akartam menni hozzá, tudni akartam mindent, pontosan, hogy mi történt, s miért, de anyám nem engedett. Bezárta az ajtót, s hiába feszítettem neki a hátamat, hiába fetrengtem előtte megzöldülve a sírástól, hiába könyörögtem neki, hogy engedjen el… Úgy vitt el karjaiban, rúgkapálva, a nagyanyámhoz.

Néhány nap múlva mehettem el csak Szabinához. Furcsa volt, hogy Pischinszky úr nem fogadott a konyhában, hogy nem húzta meg a fülemet, s nem akart nyársra szúrni. Lábujjhegyen mentem a szobához, s már kint elkezdtem kurrogni: – Kukkuruuu, hihihi, kukkuruuu… Hol van az a galamb?…

De Szabina nem válaszolt. Ágyában feküdt, és szomorúan nézett maga elé. A takarót sem hajtotta fel, pedig én úgy vágytam arra a nyirkos, bársonyos melegre, úgy szerettem volna hozzábújni, de ő csak annyit szólt:

– Olyan jó ember volt, olyan áldott lélek, minek kellett elpusztulnia az én galambomnak. Most már ki fogja ágyba hozni a reggelimet, ki fogja megcsókolni a lábamat, a térdemet. Senkim sincs, senkim… Pedig én úgy szerettem őt, drága galambomat, Trubeckoj hercegemet…

Rettentő fájdalmat éreztem, de legyűrtem magamban, s így szóltam hozzá:

– Eresszünk sárkányt délután, kérdezzük meg, mit csinál az égben, haragszik-e ránk?

– Az csak játék – felelte ő bánatosan –, s én többé nem játszhatom.

Akkor elmentem halálos fájdalommal a szívemben, s ő nem marasztalt. Néhány hét múlva elutazott egy másik városba, s csak nemrégen, húsz évvel később láttam újra. Azóta sokszor emlékeztem reá, már nagy kamasz voltam, s lányokkal sokszor akartam játszani galambok turbékolását, cigányokkal való ijesztgetést: Miért törted el a fatálat? – mondtam nekik, de ők értelmetlenül néztek rám, s úgy csókoltak meg, mint a beteget szokás, gyengéd, anyai szeretettel. Az ágyukban a meleg sem volt olyan ártatlanul édes, s a testük sem oly játékosan nyugodt. [61] Egy trafikban találkoztam Szabinával. Ő a pult mögött állt, öreg volt, és elhasznált a gondtól, nyakára vastag kendőt csavart, s a hangján hallottam, hogy a torka fáj. Lesütöttem a szememet, amikor dohányt kértem, de ő rám nézett, és bátortalanul kérdezte:

– Bocsánat, uram, nem X. Y. ön? Nem Z. városból való? – s fürkészve az arcomba nézett.

– Nem – mondtam én –, valami tévedés lehet. – S magam is csodálkoztam, hogyan fért ki hang a torkomon.

– Pedig nekem volt egy kis barátom – mondta, s elmerengett –, éppen ilyen szeme volt, s ilyen homloka, s ilyen szája, éppen ilyen volt, mint ön, uram, csak gyermek volt még, egészen kicsi gyermek. És játszottunk mindig, mert nekem nem volt gyermekem. Kukuruuu, hihihi, kukuruuu, hihihi – mondtam én a paplan alá bújva, s ő kereste a galambot, pedig csak én utánoztam a kurrogást, s a Trubeckoj herceg is ő volt, mert tetszik tudni, nekem nem volt gyermekem. De ilyen hasonlatosság, milyen érdekes…

– Tévedés lehet, az életben többször fordul elő ilyesmi – mondtam hűvösen –, tévedés, én nem vagyok az, akinek ön gondol, asszonyom.

Néztünk még egymásra egy ideig, majdnem kísértés fogott el, hogy leleplezzem magam, hogy leboruljak megsárgult, öreg kezére, s megcsókoljam, hogy bevalljam neki, hogy mindig őt szerettem, őt álmodtam vissza mindig, mert az első szerelem örök. De erőt vettem magamon. Mi értelme volna, játszhatnék-e vele még, amikor ily öreg, megőszült, didergő asszony lett, s én már nem vagyok olyan ártatlan, mint akkor voltam… Eltettem a pénzt, amit visszaadott, és megfordultam az ajtó felé.