Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. május) 2. szám, 49–96. p.

Az európai politikai közvéleményt napjainkban a következő fontosabb problémák foglalkoztatják:

1. mindenekelőtt a félelmetesen nagyszabású, a kis és az úgynevezett „semleges” államokra is kiterjedő általános fegyverkezés,

2. a veszedelmesen izzó spanyol hatalmi kérdés, kapcsolatban a be nem avatkozás kétségbeejtően gyenge fogadalmával,

3. a földközi-tengeri olasz-angol feszültség és a Szuez-kérdés, összefüggésben az új olasz gyarmati terjeszkedéssel és a támadó jellegű készülődésekkel,

4. az új nyugati biztonsági egyezmény (neo-Locarno) megkötésére irányuló erőfeszítések Németország és Itália kibúvókat kereső diplomáciai machinációival és „ellenköveteléseivel” Keleten,

5. Oroszországnak az európai nagypolitikából való kitessékelésére irányuló olasz-német törekvések (antibolsevista-blokk megteremtése),

6. a Népszövetség problémája a statútumok reformjával kapcsolatban,

7. a Duna-völgy államainak problémája, komplikálva a nagyhatalmak (Németország-Franciaország-,Olaszország) féltékeny versengésével a befolyásért,

8. a kisantant és a balkáni blokk államainak új kelet-közép-európai koncepciója függetlenülési tendenciákkal,

9. az orosz-török kérdés a Dardanella-kijárat érzékeny problémájával súlyosbitva,

10. Anglia távol-keleti küzdelmei az ébredező és egyre agresszívebbé váló nacionalizmusokkal, tekintettel a két lesben állóra: Japánra és a Szovjet unióra,

11. a német gyarmati kérdés és a nyersanyagelosztás problémája.

Ha ezekhez a problémákhoz hozzáveszünk még néhány „lokális” kérdést, mint az osztrák–német, osztrák–csehszlovák, olasz–osztrák, német–csehszlovák, lengyel–német–francia, magyar-jugoszláv, belga-német, angol-orosz, német-japán és török-francia problémát, nagyjában áttekintettük az egész európai és interkontinentális viharanyagot, amely fojtó súllyal nehezedik a világra, és egyre reménytelenebbül kuszálódik a végső kifejlés: a háború felé. Ezek a problémák egymástól nem függetlenek, láthatóan vagy láthatatlanul összefüggnek, és súrlódási felületeik kisülései állandó vibrációban tartják a világot.

A politikai problémák azonban nemcsak egymással, hanem egész sor gazdasági kérdéssel is szoros összefüggésben állnak. A világpolitika és világgazdaság problémái egymástól elválaszthatatlanok, és csak kölcsönös összefüggéseikben érthetők meg. A [51] harc piacokért, utakért, stratégiai pontokért, nyersanyagért folyik. A felduzzadt népesség és a felduzzadt termelés új területeket keres. Ha kell, erőszakkal. Politikai, gazdasági és világnézeti háború folyik a világon. Lappangó harc, amely egy gyufaszál miatt nyílt ellenségeskedésben törhet ki.

A Földközi-tenger

A földközi-tengeri olasz–angol feszültség oka közismert. Az angol impérium távol-keleti piacai és hatalmi bázisai felé a legrövidebb út a Földközi-tengeren és a Szuezi-csatornán keresztül vezet. Az angol politikának évszázadok óta minden törekvése arra irányul, hogy ennek az útnak a szabadságát és biztonságát megőrizze. Ezt a célt szolgálja a nyugati kapu, Gibraltár és azok a flottabázisok, amelyeket a Földközi-tengeren kiépítettek (Málta, Ciprus, Alexandria, Port-Said, Jaffa és Haifa). Ezt az angol védelmi láncot, amelyet újabban úszó légibázisokkal is kiegészítettek, vette szemügyre az új olasz imperializmus, amikor a gyarmatbirodalma felé vezető utak biztosítására ellentámpontokat épített ki a Földközi-tengeren, (Pantelleria Máltával szemben, Tripolis Máltától délre. Dodikaniszosz és Ródosz Ciprussal szemben, végül Tobruk Líbiában, Alexandriával egy vonalban.) Nem vitás, miért ellenezte Anglia az abesszíniai olasz hódítást, és miért nem akarja azt elismerni. Etiópia meghódításával ugyanis Itália érdekeltsége a Földközi-tenger középső részén jelentékenyen meg növekedett. Az új olasz gyarmatbirodalomba vezető legrövidebb út Szuez, amelyet a Ciprus–Haifa–Alexandria által bezárt angol védelmi acél háromszög tart ölelésében. Már most, ha Itália hajói előtt az angol Mediterrán-flotta elzárná az utat, csak egy lehetőség maradna Abesszínia megközelítésére: a líbiai előretörés angol Szudánon keresztül. De ha tudjuk, hogy Líbia legdélibb pontja is több mint 2000 kilométernyire van Abesszínia északi határától, érthetővé válik az olasz diplomácia minden erőfeszítése a Földközi-tengeri status quo, esetleg a túlsúly biztosítására.

A középtengeri olasz „konkurens” támaszpontok kiépítése, az angol bázisok sakkban tartása rendkívüli idegességet keltett a szigetországban. Vitális angol érdekeket láttak veszélyeztetve, ugyanakkor azonban az erejében megduzzadt Itáliát is idegesítette az angol földközi-tengeri hegemónia, főleg miután az angol admiralitás az Adrián is tapogatódzó lépéseket tett esetleges bázisok szerzésére. Ilyen körülmények között mind a két fél szempontjából legplauzibilisabbnak látszott a megegyezés. Január 2-án aláírták a „gentlemen’s agreement”-et, amely szerint a Földközi-tenger ki- és bejáratai, valamint a hajózás szabadok, mert a tengernek és kapuinak szabadsága mind a két szerződő félnek vitális érdeke. Kötelezik magukat továbbá, hogy a status quo antet, amennyiben azok a földközi-tengeri államok szuverenitására vonatkoznak, nem fogják megsérteni, és tiszteletben tarják egymás jogait.

Két hónap sem telt el, amikor Mussolini az „úriemberi megállapodás” után elindult Líbiába, ahol már elkészült az 1900 kilométer hosszú Tripoli Tobruk stratégiai út - az újabb fenyegetés. [52]

Ezen az új, nagyszerű úton szükség esetén hihetetlen gyorsasággal lehet csapattesteket elmozdítani egyrészt Egyiptom (Szuez), másrészt Tunisz felé. Libát ez az út elsőrangú katonai jelentőségű területté teszi, főleg ha elkészülnek a Tripolisz-Tobruk-i főút kiágazásai a sivatagon keresztül angol Sudán felé. Ezek a körülmények, továbbá a Duce libai útjának az a be nem vallott célja, hogy az „lslam védője” szerepében hangulatot keltsen a brit-ellenes törzsek között, Angliát a tengeri támaszpontok megerősítése mellett arra késztették, hogy nagy lendülettel lásson hozzá egyiptomi hadserege motorizálásához és átcsoportosításához az Ismail-Szuez (nyugati) vonalra.

Egyáltalán nem állítható tehát, hogy a „gentleman agreement” után az olasz-angol feszültség megszűnt volna.

A fegyverkezés

Az angol kormány nemrégen bejelentett gigantikus fegyverkezési programja azonban nemcsak Olasz- és Németországnak, továbbá Japánnak hasonló nagyszabású katonai-technikai készülődésére szánt energikus válasz, hanem az Empire szempontjából parancsoló szükségesség is. A világbirodalom testének legtávolabbi részein egy idő óta ijesztő rianások hallatszanak. Az egyiptomi nacionalizmus új fellángolása, a pánarab és a mohamedán tömegek megmozdulása Közel- és Távol-Keleten, a japán és az orosz aspirációk Közép-Ázsiában és az Indiai-óceán keleti partjain elsősorban az angol világbirodalom számtalan birtoktesteit, útjait, nyersanyagforrásait és piacait fenyegetik nyíltan vagy burkoltan.

Az ötéves angol fegyverkezési terv végrehajtására 323 milliárd dinárt szavaztak meg (másfél milliárd font.)

Az angol Fehér Könyv adatai szerint Anglia öt év alatt 600 millió font sterlinget költ stratégiai támpontok kiépítésére. A flottát úgy fejlesztik, hogy túlszárnyalja a német–olasz–japán flotta együttes erejét (tíz új sorhajó és 70 új cirkáló.) Az angol tengeri légiflotta az olasznak (amely 1935-ig a legerősebb és legmodernebb volt) kétszerese lesz. A tíz angol repülőgép-anyahajóval szemben Olaszországnak csak kettő van. Herbert Röhn, egy angol katonai szakértő szerint Anglia a flottafejlesztésre előirányzott 600 millió font után fennmaradó 903 millió fontot nem szárazföldi hadereje, hanem a hadiipar tökéletes kiépítésére fordítja. Ez azt jelenti, hogy Anglia nem fog felhalmozni irtózatos fegyverkészleteket, hanem úgy rendezkedik be, hogy háború esetén egész nemzeti termelését a háború szolgálatába állíthassa. A szárazföldi haderő számottevő fejlesztéséről nincs szó a Fehér Könyvben, amiből következtetni lehet arra, hogy Anglia a közeljövőben nem lesz abban a helyzetben, hogy az európai kontinensre jelentékeny hadsereget tudjon küldeni. Ez a körülmény világosan megmagyarázza Franciaország ragaszkodását szovjet-orosz szövetségeséhez.

Franciaország 10 000 000 000 frankos nemzetvédelmi kölcsönét lejegyezték. Ennek az összegnek 26%-át a repülés, 38%-át a flotta és 36%-át a szárazföldi haderő fejlesztésére és tökéletesítésére fordítják. [53]

A francia hadvezetőség minden törekvése az, hogy adott pillanatban az angol és francia flotta együttműködjék úgy az Atlanti-óceánon, mint a Földközi-tengeren. Ebből a célból a flottát olyan mértékben fejlesztik, hogy a Földközi-tengeren egyedül (az angol mediterrán flotta nélkül) legalább olyan erős legyen, mint az olasz, az Atlanti-óceánon pedig legalább olyan, mint a német flotta. A francia flottafejlesztést sietteti Olaszország nyílt beavatkozása a spanyol háborúba, aminek nyilvánvaló célja a Franco-féle nemzetiek győzelme esetén a földközi-tengeri hegemónia megszerzése, ami úgy az angol, mint a francia érdekeket a legélesebben sérti.

Az USA – mivel szárazföldi veszély nem fenyegeti – hadiflottáját fejleszti minden képzeletet felülmúló méretekben. A flottafejlesztési program végrehajtására 530 millió dollárt irányoztak elő. Nyolcvan csatahajó épül, és a legénység létszáma 110 000-re emelkedik. Épül 250 új hidroplán is.

Németország a legnagyobb iramban fegyverkezik. Nemcsak az összes hadiipari üzemek dolgoznak kapacitásuk 80-90 százalékával, hanem a kémiai gyárak is. A flottaépítési program 400 000 tonnát irányoz elő. Ez a hajótonna-mennyiség 1941 előtt aligha készülhet el. A helyzet most az, hogy Németország egész nemzeti termelését úgy szervezi meg, hogy háború esetén az ország és a haderő ellátása ne szenvedhessen csorbát.

Míg Olaszország a Földközi-tengeren, Németország a Keleti-tengeren törekszik túlsúlyra. Itt azonban szembe találja magát egy új tengeri nagyhatalommal, Oroszországgal. Közismert, hogy a Szovjetuniónak van ma a legnagyobb és legtökéletesebb búvárhajóflottája, és igen magas nívón áll tengeri aviatikája is. A kelet-tengeri német aspirációkat a francia–angol–orosz flotta együttes sokszoros ereje teszi illuzórikussá. A francia–orosz szövetségnek kétségkívüli jelentősége ebben a tengeri együttműködésben rejlik, ami megfelel az angol érdekeknek is.

Szerződések hálózata

Míg egyfelől a legnagyobb szabású fegyverkezést és haditechnikai tökéletesedésre, harci előkészületekre való kétségtelen törekvéseket látjuk, másrészt (mint már két évtizede szakadatlanul) megújulnak azok az igyekezetek - őszinték, vagy nem őszinték - amelyeknek célja a béke fenntartása és örök időkre való biztosítása a kontinensen. Nem hangzik el nyilatkozat felelős államférfiú szájából, amelynek unalomig ismert refrénje ne a békére való törekvés és békepolitika hangoztatása volna, s mégis az a valóság, hogy a világ népei „tengelyek”, világnézetek, blokkok és paktumok merev falai mögé rejtőznek. A világdemokráciával szemben áll a világfasizmus, a Párizs-London-tengellyel szemben áll a Berlin-Róma-tengely, a balkáni blokkal szemben az olasz–magyar–osztrák blokk.

Érdemes áttekinteni, hogy a világháború befejezése óta a nyugtalan és bizalmatlan Európa, amelynek egyetlen nemzete sem tud hinni a másik nemzet „békés” szándékában, hányféle és miféle szerződésekkel igyekezett egyrészt a saját biztonságát, másrészt az „európai béke” ügyét szolgálni. [54]

1922-ben a weimari Németország megkötötte Oroszországgal a rapallói semlegességi és gazdasági egyezményt. 1926-ban pedig a német–orosz barátsági és együttműködési egyezményt, amelyet 1931-ben meghosszabbítottak (érdekes, hogy a ratifikálás 1933-ban, a Hitler-uralom idején történt meg). Ezek a szerződések - természetesen csak papíron - ma is érvényesek.

A horogkeresztesség uralomra jutásával izzóvá vált európai légkörben a fenyegetett Franciaország és a negligált Szovjet 1932-ben megkötötte a francia–orosz megnemtámadási, 1935-ben pedig a kölcsönös segélynyújtási egyezményt, ami arra vezetett, hogy Németország felmondta az 1925-ben megkötött locarnói szerződést, és bevonult a demilitarizált Rajna-zónába.

1934-ben kötötték meg tíz évre a lengyel–német megnemtámadási szerződést,

1936-ban felújították az 1921-ben kötött francia–lengyel paktumot.

1932-ben jött létre a lengyel–orosz megnemtámadási szerződés.

1931-ben kötötték meg a román–lengyel garanciaszerződést.

1921-ben jugoszláv–csehszlovák, román–csehszlovák, román-jugoszláv szerződést írtak alá, majd 1933-ban megalakult a kisantant,

1924-ben a francia–csehszlovák szövetség és ugyanebben az évben jött létre az első jugoszláv–olasz és olasz-csehszlovák szerződés.

1926-ban megkötötték a francia–román és olasz–román szövetségi szerződést, ugyanebben az évben az olasz–albán baráti paktumot, majd 1927-ben az olasz-albán véd- és dacszövetséget.

1927-ben írták alá a jugoszláv–francia együttműködésre vonatkozó szerződést is az előbbi ellensúlyozásaképpen, s ekkor szakadt meg az olasz–jugoszláv kapcsolat. De még ugyanebben az évben, 1927-ben az új olasz külpolitikai orientáció, az Anschluss-veszély és a német nyomás miatt megteremti a közép-európai befolyáshoz vezető utat, és aláírják a magyar–olasz, majd az olasz–osztrák barátsági egyezményt.

Olaszország és Franciaország egyaránt igyekeztek a Duna-medencében befolyáshoz jutni, s míg Franciaország Csehszlovákiával, Jugoszláviával és Romániával jutott szoros barátsági kapcsolatokba, Olaszország felhagyott kisantant–orientációjával, s Magyarországgal, Ausztriával, Albániával, 1928-ban Törökországgal, majd Görögországgal kötött szerződést. Az 1929-ben lejárt jugoszláv–olasz és az 1934-ben lejárt román–olasz paktumot nem újították meg.

1934-ben jött létre francia–angol ösztönzésre a balkáni szövetség Bulgária nélkül Törökországgal, Görögországgal, Romániával és Jugoszláviával.

1935-ben a balkáni szövetség tengeri segélynyújtási egyezményt kötött Angliával (az abesszin háború idején), amelyet az afrikai hadjárat befejeződése után gyorsan felbontottak.

1937. január 24-én létrejött a jugoszláv–bolgár örökös barátsági egyezmény.

1937. március 25-én pedig az olasz–jugoszláv barátsági együttműködési és gazdasági egyezmény. [55]

Ez a szerződéshálózat természetesen nem teljes, kiegészíti még egész sereg más, kétoldali szerződés különböző államok között.

A régi és új Locarno

A nyugati biztonságot a locarnói szerződés volt hivatva garantálni, amelyet 1925. október 16-án írtak alá Franciaország, Németország és Belgium. Anglia és Olaszország a garantáló hatalmak szerepét töltötték be. Ebben a paktumban Németország lemondott minden nyugati aspirációjáról. Megállapították a területi status quót, a felmerülő vitás kérdésekben lemondtak a fegyveres elintézésről, precizírozták egy választott bíróság összetételét és eljárását indokolatlan támadás vagy a versailles-i szerződés megszegése esetére, és megszabták a garantáló hatalmak (Anglia és Olaszország) kötelezettségeit a retorziók kérdésében. A Locarno-paktumban mondták ki a rajnai zóna katonamentességét.

Ez a szerződés omlott össze 1933-ban Németországnak a Népszövetségből való kilépésével, a szédületes fegyverkezéssel, majd a valósággal kikényszerített francia–orosz szerződés megkötése után a rajnai demilitarizált zóna német részről történt megszállásával.

A Harmadik Birodalom lerázta magáról az összes vállalt kötelezettségeket, és ma a versailles-i szerződésnek már csak a gyarmati pontja van érvényben.

A Foreign Office és a Quai d'Orsay, amelyeknek politikai princípiuma elsősorban a nyugati biztonság, Briand és Stresemann Locarnójának likvidálása után más alapokon próbálkoztak új Locarnót létrehozni.

Németország – ez most is a helyzet – hajlandónak mutatkozott új nyugati biztonsági és légitámadást kizáró egyezményt kötni, de csak azzal a feltétellel, ha a nyugati paktumot nem hozzák junktimba a keleti biztonság kérdésével. Párizsban is, Londonban is érthető idegenkedéssel fogadták ezt az ajánlatot, hiszen az egyértelmű volna azzal, hogy Nagy-Britannia és Franciaország a maguk nagyon is kétes biztonsága ellenében szabad kezet adnak Németországnak Keleten. A Foreign Office-ban és a Quay d'Orsay-n is felmerült a kérdés: és mi lesz azután? Hiszen a Harmadik Birodalom szemünk láttára tette papírronggyá Stresemann és Briand békeművét.

Az új Locarno kérdésében háromféle álláspont van:

Franciaország tekintettel orosz szerződésére úgy véli, hogy a béke egy és oszthatatlan, tehát be kell vonni az új Locarnóba Oroszországot és Lengyelországot is.

Anglia nem hajlandó olyan nyugati egyezmény megkötéséhez hozzájárulni, amely nem a népszövetségi alapokmányon nyugszik. Az angol külpolitika alapja továbbra is a kollektív béke és az együttes biztonság.

A német és olasz válaszjegyzék, amelyeket március elején ebben az ügyben Londonban és Párizsban átnyújtottak, teljes egészükben még nem ismeretesek. Olasz félhivatalos jelentések szerint Olaszország az új egyezményben a régi paktum felelevenítését kí[56]vánja a megváltozott viszonyok figyelembevételével a következő alapelveken:

1. Franciaország, Németország és Belgium kötelezik magukat egymás határainak tiszteletben tartására, és megnemtámadási egyezményt kötnek.

2. Olaszország és Anglia kötelezik magukat, hogy a paktum megsértése esetén együttesen határozzák meg a támadó fél fogalmát.

A német álláspont az, hogy a nyugati paktumot függetleníteni kell a Népszövetségtől, és rendelkezéseivel mindenképpen kötni a négy hatalmat.

Az angol–francia egységes állásfoglalással szemben áll tehát a leplezetlenül támadó élű német–olasz álláspont. Az utóbbi kettő egyezik abban, hogy a Szovjetunió kizárását forszírozza az európai politikából. Legújabban Németország ehhez a feltételhez már nem ragaszkodik olyan mereven, Mussolini állásfoglalása a Szovjet ellen azonban annál kategorikusabb. Az olasz válaszjegyzék ragaszkodik a francia–orosz paktum azonnali felmondásához, amit a jelenlegi Franciaország nem fog teljesíteni annál kevésbé, mert nem hagyhatta cserben keleti szövetségeseit, elsősorban a szorongatott Csehszlovákiát. Másrészt a német álláspont elfogadása azt jelentené, hogy Franciaországnak nem lenne joga ahhoz, hogy keleti szövetségeseit segítse, ha Németországgal konfliktusba keverednének. Ha Franciaország – állapította meg a párizsi sajtó – mégis segítséget nyújtana szövetségeseinek, a német javaslat alapján Németországnak joga lenne Anglia és Olaszország segítségét igénybe venni Franciaország ellen!

A német–olasz javaslat, amely tele van csapdákkal és nyilvánvaló szándékkal, aligha fogadható el még tárgyalási alapul is. A Harmadik Birodalom keleti aspirációit egyetlen nyugati demokratikus nagyhatalom sem támaszthatja alá oly módon, hogy megköti saját kezeit Németországgal szemben, míg Németországnak szabad kezet hagy keleti hódító törekvései megvalósításához.