Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. április) 1. szám, 1–48. p.

Különös tényezők függvénye a tehetség. Fejlődése és kialakulása körülbelül a gyümölcs éréséhez hasonlít. Kezdetben teljesen élvezhetetlen. Később már jelentkezik nedveiben az íz, de fanyar és kesernyés szavakkal vegyítve. Végül megérik, és minden ízében élvezhetővé válik.

Tóth Bagi Istvánnak nem szabad megneheztelnie azért, ha tehetségét jelen állapotában időelőttinek, élvezhetetlennek, egyszóval éretlennek találom. Ez nincs, nem lehet másképp. Az írónak is meg kell járnia a természetes evolúció útjait. A tehetség oly fejlődési folyamat eredménye, amelyre pokoli szenvedések és megpróbáltatások árán érik meg a lélek. A szenvedés, a kétség és meghasonlás az a kohó, mely tehetségünk színaranyát a salakból kiolvasztja, és Tóth Bagi István szenvedései még nem érték el azt a hőfokot, mely ezt a folyamatot kiválthatná belőle. Az, amit a regényében nyújt, kétségtelenül nemes érc, de sajnos csak érc, mindazzal együtt, amit ezenkívül még tartalmaz.

Fiatal koromban módfelett felháborodtam egy Karinthy-cikken, amelyben az író a Don Quijote típusáról értekezik, aki szerelmes a nőbe, akiért talán csak a kezét kellene kinyújtania, de mert felsőbbrendű lényt tisztel benne, fogyatékosság érzetei vannak, és előbb méltóvá akarja tenni magát a nő szerelmére mindenféle nagy tettekkel, amelyek alapján az őt elismerje. A cikk hatása alól nem tudtam kivonni magamat. Beláttam, hegy Karinthynak igaza van. De ez a belátás elviselhetetlen volt számomra. Magamban is hasonló hőst tiszteltem, görcsösen ragaszkodtam mindahhoz, amit magamban tiszteletre méltónak éreztem, és kimondhatatlanul rosszulesett, hogy Karinthy ezzel a cikkével tarthatatlanná tette a pozíciómat, mintegy nevetve kirántotta alólam a talajt, amelyet én oly szilárdnak és megingathatatlannak hittem. Fiatal voltam.

Hasonló viszony fűzi Tóth Bagi Istvánt is önmagához, és ez az oka annak, hogy minden öntudatlan állásfoglalásával érveket keres a maga igazolására, és minden törekvése az érvek hajszolásában merül ki. Fiatal, nincsenek kétségei, merő igenlése önmagának. Képtelen megtagadni magában a hőst, a derék, jóravaló és szeretetre méltó ifjút, az embert, akiben hinni szeretne, s akinek érdekeit minden odaadásával, tűzön-vízen keresztül képviseli. Ez a függő viszony és elkötelezettség köti meg a kezét, és akadályozza meg abban, hogy magáról és a körülötte történtekről tárgyilagos tétele lehessen. Érdekelt fél, elfogult, [46] egyoldalú. És hiába akarja ennek ellenkezőjét, hiába a törekvés, a jó szándék, hogy elmélyedjen és megigazuljon, a reá ható felhajtóerő minduntalan a felszínre dobja. Még nem érett meg arra a lelki meghasonlásra, amelynek álláspontjáról az ember a legszentebb titkairól és legrestelltebb gyarlóságairól is azzal a természetes felsőbbséggel beszél, mint akinek semmi köze hozzá.

Holott ez az író titka. Az író felsőbbrendűsége, alkotó és cselekvő mindenhatósága lényegében meghasonlás az emberrel, az ember céljaival, eszméjével és minden rendű és rangú érdekeivel. Az írót a becsvágya és kételkedése, a folytonos megpróbáltatás és szenvedés egyre tovább űzi el magától, míg végül a hús és csont is leválik róla, megszabadul az utolsó köteléktől is, mely ember voltához fűzte, és a sárba húzta, és marad a puszta lélek, az író, a maga földöntúli megdicsőültsége érdekszférájában, valahol magasan önmaga és minden földi dolgok fölött. Az író meghasonlása az emberrel, annak felismerése, hogy mindaz, ami benne emberi cél és törekvés, merőben üres, hívságos valami, méltatlan arra, hogy mint író azonosítsa magát vele. Ez a meghasonlottság teszi őt képessé arra, hogy a dolgokat és vonatkozásokat emberi elfogultságától függetlenül, a maguk mivoltában lássa meg, tehát azok leglényegéhez nyúljon, ahol fenség és gyarlóság végre is egyet jelentenek, egymástól elválaszthatatlan egységet képviselnek, valamit, ami éppen azért fenséges és lélegzetelállító, mert nem emberi önkényeskedés eredménye, nem eszményesítése és oltárra emelése az emberi hiúságnak, hanem átértékelése a végső összefüggéseknek, megrázó valóság, sors, végzet, élet.

Az, amit Tóth Bagi István a könyvében nyújt, csak tárgyában valóság és élet, míg céljaiban és eredményében nem. Legnagyobb fogyatékossága az, hogy nincs tisztában a tulajdon írói szerepével, e szerep természetével és hatáskörével. Nem tud arról, hogy az író mindenhatósága nem ismer tér- és időbeli korlátokat. Az író szuverén alkotó, tehát nem másoló vagy a kulcslyukon át hallgató cseléd. Illetékessége térben és időben korlátlan. Nem ismer idegen embereket, dolgokat, vonatkozásokat, nem kopogtat az ajtón és a szívében, mindenütt jelen van, mindenki nevében érez, szeret, gyűlöl és szenved. Tehát nem állítja az embereket elénk úgy, ahogyan az utcán találkozott, és fokról fokra megismerkedett velük, hanem a belső megismerés alapján, ahogyan újraalkotta és átértékelte őket, és nem a tér- és időbeli folytonosság alapján szemlélteti velünk a történteket, tehát úgy, ahogyan a valóságban is lefolytak, hanem a koncepcióbeli folytonosság alapján, ami nem szükségképpen ugyanaz. Nem megoldás tehát az, ha az író úgy véli tudtunkra adni s egyben jellemezni a tényállást, ha az elmondandókat valamelyik alakja szájába adja, akit köt a szerepe, s így illetéktelen arra, hogy az író képviseletében nyilatkozzék meg. Ugyanez a megokolás utal arra is, hogy az írónak nem szabad szerepet vállalnia a regényében mindaddig, amíg nem érzi eléggé függetlennek magát attól a szereptől, amelyet abban betölt.