Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. szeptember) 5. szám, 277–352. p.

(Par Henri Barbusse – Párizs, Gallimard, 296 I.)

Alig képzelhető az irodalom, nevezetesen a francia irodalom kedvelője számára érdekesebb és izgatóbb olvasmány, mint a ma oly sokat vitatott Henri Barbusse könyve az egykor talán még többet vitatott Èmile Zoláról. Ha Zola irodalmi érdemei, társadalompolitikai eredményei ma kérdésen fölül állnak, személye már majd egy emberköltő óta kívül áll az élet mindennapi harcain – az így elvesztett aktualitást azonnal visszaadja egyéniségének és munkájának az a tény, hogy a mai kor harcainak kellős közepében állandóan a legszélső ponton álló vezéregyéniség mutatja őt vele érzően ismét fel előttünk. Felmutatást mondok, mert Barbusse-nek Zola ismeretét sokkal inkább feltételező, mint nyújtó írása éppoly távol áll a hideg becikkelyezéstől, mint az egyoldalú, bírálat nélküli magasztalástól. Ne restelljük a fáradságot, kövessük ezen az úton, mely egy testében régen elporladt, hatásában is majdnem láthatatlanná lett nagyság lelkéhez, a szellem fejlődésének betöltött helyéhez vezet. [338]

A hatvanas években, III. Napóleon császárságának végnapjaiban adta fejét a fiatal hírlapíró vagy inkább sajtótisztviselő az írásra. Nem a Szép-, a Jó-írásra, hanem csakis az Igaz megírására. Ezen az úton kívánt „Thérése Raquin” és „Madeleine Férat” szerzője „korszakának költője” lenni. Már akkor sem annyira egyes munkák, mint művek sorozatai lebegtek tervező szemei előtt. Ezek közt a sorozatok közt lett volna Hősöké is, az Emberiség, a Haza és a Család hőseié.

Mert a világ nagy részének elképzelésében ma is, mint minden magasabb eszménytől idegen, csakis a rútat, a szennyet, de ezt azután kéjjel rajzolgató vagy inkább fényképező cinikusról legújabb ismertetője azt állapítja meg, hogy hazafi, „szentimentális nacionalista” volt. Emellett életében – talán egyes szívügyeitől vagy talán még ezektől sem eltekintve – polgár maradt, és nem is éppen kispolgár. Szerette a kényelmes, sőt fényűző életet nagyon, Barbusse szerint a méltatlanságig túlságosan is áhította a kitüntetéseket, a Becsületrendet, melyet el is ért, a francia Akadémia tagságát, melyet mindvégig megtagadtak tőle. Szembehelyezkedett az egyházzal, melyet hol a kaszárnya és a nagybirtok, hol a citadella és a törvényszéki terem kapcsolatában ítélt el –, de azért leányát ő maga készítette elő az elsőáldozásra, és már előbb életközösségét szeretett Alexandrine-jével nemcsak a polgári hatóságnál iktattatta be, hanem egyházilag is megáldatta. Még a háborút is, akár a halált, olyan szükségszerűségnek tekintette, melyből a bölcs ki kell, hogy vegye a részét.

Az általa fanatikusan szeretett igazmondás érdekében bizony nagyon sokakkal helyezkedett szembe ez a nehézkes, talán olykor kissé szánalmas megjelenésű rövidlátó, némely vonásaiban nőiesolasz származású francia. De pályája legnagyobb részén át mindent inkább akart, mint valóban, gyakorlatilag harcba szállni azokkal, akikkel szembehelyezkedett. Ő csak előadni, megmutatni akart, a politika iránt majdnem pályája végéig mély megvetést és idegenkedést tanúsított. Még azt is elhárította magától, hogy demokrata, szocialista írónak mondják, mert ez meggyőződés dolga, és az ő meggyőződése nem tartozik másokra.

Az életbeli igaz megmutatásában és megmutatásával azonban mégis nagyot teljesített. Akkor, mikor a késői romantikusok érdekkeltő ereje kimerülőben volt, a parnassienek formaimádata már alig elégített ki, mikor a bohém költőbe a művészek nyomorgásainak leírása első valóságsugarakként hatottak – Zola írásai, kivált a nyomorban és pálinkában fuldokló bérmunkásság Assommoir-beli képe egyszerre csak a maga valójában, mosdatlanul, fésületlenül mutatták mag a szalonok és irodalmi körök finnyás világainak a köznépet. Nem kielégítően Barbusse felfogása szerint, mert éppen csakis reménytelen testi és erkölcsi nyomort látott meg rajta, és semmi magasabbra lendülés előjelét. Azonban már ez [339 ] a bemutatás is elég volt a társadalom tudás-lelkiismeretének felköltésére, az irodalomnak a tudományhoz, nevezetesen a társadalomtudományhoz közelebb hozatalára, aminek mérhetetlen következményei kellett, hogy legyenek sok-sok ember további látás a beállítására és ténykedésére.

Figyelemre méltó, hogy Barbusse a Zola-féle Rougon–Maquart-ciklus Egy család természetrajza 19 kötetéből a pálinka pusztító hatását ábrázoló Assommoir-on kívül csak a bányák poklába vezető Germinált, meg némileg az 1870-i háború és 1871-ki forradalom regényét, a Débacle-t említi tüzetesebben, míg a többieken, még az oly felejthetetlenül borzalmas parasztregényen, a Földön, és a talán mindegyiknél többet olvasott Nana kokottregényen is néhány megjegyzéssel átsiklik. Docteur Pascalnál ugyan Barbusse is kiemeli, hogy az Zolának legszemélyesebb lelki élményét, késői szerelmét tartalmazza egy fiatal leány iránt. Abban ugyan, hogy éppen ez a regény lenne Zola munkásságának koronája – ezen sorok írójával együtt sokan ellentmondanak magának Zolának; ezt tett e volna alighanem, ha kezét szívére teszi, utóbb maga az Evangéliumok szerzője is.

Egyenesem bájos az a mód, ahogyan Barbusse könyve tárgyának írói és művészi ismeretségeit, barátságait, köreit megeleveníti. Ezekben az elbeszélésekben persze sok olyan szó is olvasható, melyeket a szereplők az illető alkalmakkal talán mondtak, talán nem – de akkor egészen hasonlót mondtak vagy írtak más alkalmakkor. Ezek közül a baráti összejövetelek közül már bizonyos ünnepélyességgel emelkedik ki az ebéd, melyen 1877-ben a Trap vendéglőben hat kisebb, talán csak szerényebb naturalista író, köztük Octave Mirbeau és Guy de Maupassant három nagyságot látott vendégül: Gustave Flauber-t, Edmond de Goncourt-t és már fiatalsága ellenére is Emile Zolát. Barbusse megállapítása szerint ezen az ebéden nyert a naturalista iskola hivatalos elismerést, vagy mondjuk csak: létezés-tudomásulvételt. „A naturalizmus testet öltött.”

Sajnos a kör elismert atyamestere, Flaubert már a következő évben elköltözött az élők sorából. És az évek forgásában sokan Zola kedves kortársai, jó barátai közül. Másokat felmerült nézeteltérések, elhidegülések vagy csak a közös életrendtől a haladó korral elkerülhetetlen eltávolodások útján vesztett el; ez volt az esete a nagy festőművésszel, Cézanne-nal is, aki többé-kevésbé cinikus külsejű bohém maradt akkor is, mikor Zola már nagyon rendezett viszonyok közt élő polgár lett. Hírei, sikerei tetőpontján, mint a legtöbb nagyság, ő is egyedül állott. Az írói barátságok, mint minden egyéb barátság, idővel lazulnak, míg végre már csak a „karzat számára” léteznek.

A barátokat szétválasztó elemek között mindenesetre a világnézet (Barbusse filozófiát mond) is szerepelt. Cézanne minden [340] művészi újító lendülete mellett is konzervatív idealista maradt, míg Zola a materializmust választotta, mert ez olyan ellentmondást nem tűrő egyszerűséggel intéz el mindent. Irodalmi irányát csak azért jelölte inkább a naturalizmus szóval, mert ez szerinte inkább „animál” – amit ebben az esetben mindenesetre helyesebben ferdítünk „életibb”, mint „állatibb”-nak. Ezen a ponton Barbusse már eltér annyira magasztalt íróelődjétől, amennyiben nagyon is meglátja a rideg materializmus szimplicista ürességét, és azt is, hogy „a polgár a materializmust úgy használja fegyverül a nemesség és az egyház, mint az idealizmtust védelmül a nép ellen”. Bár megint elismeri, hogy egy eszmének a tömegek elé adásában „szimplicistának kell lennie annak, aki világos akar lenni”.

Még egy ilyen megkapó fogalomszembeállítást találunk Barbusse könyvében, éspedig már egyenesen Zola személyére vonatkoztatottan: a mester nem vette észre az általa elvetett politikai tevékenység pozitív, és az általa elfogadott haza-eszme negatív oldalait. Így elég könnyen olyan író-fényképésszé lehetett volna, akinek szava a pusztában hangzik el, mert csupán meglátásait közli, és nem vonja le azok következéseit az összességet érdeklő nagy kérdések szempontjából. Aki a háború borzalmait csupán leírja, az éppen úgy támaszthat félénken pacifista, mint dühösen nacionalista érzelmeket. Aki a társadalom nagy kérdéseiben vonakodik nyíltan és tevékenyen állást foglalni, az a hagyománynak, a maradiságnak tesz szolgálatot, vagyis amennyiben a haladás híve, árulójává lesz saját elvének.

Barbusse még abban sem adott igazat mesterének, midőn az azt mondta magáról, hogy „ő a legyőzöttek pártján van”. A mai első haladó író erre azt mondja: legyőzöttje válogassa; az a kérdés, igaza volt-e. Ez a kijelentés a mi nézetünk szerint már a bolsevizmus bélyegét viseli magán, melytől tudvalevően Barbusse nem idegen. Hogy egy küzdelemben kinek van igaza, ez mindig többé-kevésbé egyéni felfogás dolga, ami a győzelem túlságos kihasználása a győzők által, a legyőzöttek ebből származó túlságos szenvedése elég könnyen és emberileg érthetően sodorhatják a legyőzött pártjára azt is, aki eredetileg nem adott neki igazat.

Zolát a tehetségéhez mindenesetre méltatlan megalkuvó vagy belenyugvó sorstól az a nagy erkölcsi felháborodás mentette meg, mely Dreyfus kapitány üldöztetése fölött megszállta. Azon a lázas éjjelen, melyen ez ügyben első emlékiratát megfogalmazta, egy új, megfiatalodott, megerélyesedett Zola született. És mikor ezért a fellépéséért egyelőre bírósági üldözés, számkivetés, gyalázás, fenyegetés lett a jutalma – lelke visszatérhetetlenül a küzdő élet, a jövő felé lendült. A három városról: Lourdes, Róma, Párizs írott könyvei megjelenésekor már szocialista hitvallást tett; később nem is kívánt többé, mint fiatal korában, korának köl[341]tője lenni, hanem feltámadt optimizmusának boldog önérzetével mondta: »Megnyitom a jövő évszázadot.”

Abban az időben, mikor olyan fényes végeredménnyel küzdött az alaptalanul árulónak bélyegzett francia katonatiszt igazáért, írta utolsó három, „evangéliumok”-nak címzett kötetét: Termékenység, Munka, Igazság… A negyedik evangélium, az Igazságosság megírásában hirtelen halála akadályozta meg. Örökre kár… De lelkének pályája, bárha Barbusse megállapítása szerint alig volt szent, akinek annyi gátláson kellett fölülemelkednie, így is egységesen ívelt a magasság felé; az ív vonala már halálidején túlmutat. Megtette az utat a halálnak alávetett egyénitől a halhatatlan összesség felé.

Barbusse könyvének utolsó fejezetét – Zola 1932-ben – szinte egészen saját irodalmi meggyőződése előtárásának szenteli. Ez abban foglalható össze, hogy az irodalomnak a tudomány által megadott irányban, de az ennek rendelkezésére állókon túlmenő eszközökkel kell szolgálnia az emberiség erkölcsi haladását a kollektív irányában. Nem elég ma már, amit Zola tett: „szolidárissá tenni a regényt a tudománnyal, és függetlenné a polgári erkölcstől”. Hanem „szolidárissá kell tenni egy tudományos erkölccsel, mely éppoly szigorú, akár a méterrendszer”. Ezt az új morált így jellemezhetjük: „a szociális (cél) diktatúrája, az egyéninek az összességi szolgálatába állítása”.