Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. április) 1. szám, 1–48. p.

Cím: A halászó macska utcája. Jelige: Nansen passzus. Ezzel indult el Földes Jolán könyve, hogy meghódítsa előbb a pesti, majd a londoni világzsűrit, hogy alkotójának világhírt, dicsőséget, vagyont szerezzen.

Ellenszenves cím. Ellenszenves jelige. Nem tudom miért, de ellenszenves. Ha zsűritag lettem volna, már eleve elfogultan vettem volna kezembe a könyvet.

A cím iránt érzett ellenszenvemet még meg tudom magyarázni: magyartalan. Vannak utcanevek, amiket nem lehet lefordítani. Ilyen a Rue de chat qui péche, ilyen Berlinben a Tauenziehen-gasse vagy a Kurfürstendamm, ilyen Bécsben a Graben, amit sohasem jutna eszünkbe ároknak nevezni. Kifelé erőszakos fordítás eredménye volt Pesten a Tavaszmező utca, ami szintén szörnyű, bármilyen hangulatos elképzelés is egy tavaszi mező.

A Gare de l’est, pontosan keleti pályaudvart jelent, mégis más. Más az íze, a zamata, a hangulata. Ez az, amit Ady Endre tudott, és amit Földes Jolán nem tud. Igaz, hogy Ady Endre költő volt. Földes Jolán nem költő. Földes Jolán író. De minthogy nem lehet igazán nagyszerű újságíró, aki nem író is, épp úgy nem lehet nagy író, aki nem költő is kicsit.

A Rue du chat qui péche: elragadó, pajkos, ötletes utcanév. De ha véletlenül francia könyv eredeti címe volna, akkor a magyar fordítónak új címet kellene keresnie.

Azt már nehezebb megmondani, hogy miért haragszom a „Nansen passzus” jeligére. Elvégre felesleges, hogy egy jelige jól hangzó, fantáziapezsdítő vagy illúziókeltő legyen. A jelige arra való, hogy az író neve titokban maradjon, és erre a célra remekül megfelel akkor is, ha száraz, értelmetlen vagy oktalan.

A jelige nem fontos, csak a mögötte álló mű. Szerencséje volt a halászó macskának, hogy nem ilyen szőrszálhasogató, akadékos[44]kodó, könnyen elkedvetlenedő zsűritagok kezébe került, amilyenek mi volnánk.

Mi azonban csak szerény olvasók vagyunk. Olvasói egy világpályadíjat nyert regénynek, kritikusai egy könyvnek, mely íróját egy csapásra nemcsak híressé, de gazdaggá is tette.

Ez a körülmény nem alkalmas arra, hogy az olvasóban jóindulatú várakozást keltsen. Ha az olvasó még írótárs is, akkor meg éppen leküzdhetetlenül megmozdul benne egy kis irigység a szerencsés kolléga iránt. De a puszta olvasó is másképp veszi a kezébe az ilyen burokban született könyvet. Felfokozott igénnyel, felcsigázott érdeklődéssel, valamilyen komisz, követelődző, kihívó kíváncsisággal. Hogy hát lássuk: mit is tud ez a híres könyv azért a teméntelen sok pénzért!

Ilyen beállítottsággal szemben regény legyen talpán, amely sikert tud elérni.

Földes Jolán könyve majdnem eléri ezt a csodahatást. Majdnem. Az első oldalon felkelti az érdeklődést, a másodikon: a rokonszenvet alakjai iránt. A tizediken, huszadikon: elégedett, jó érzéssel lapoz az olvasó, és elismerően bólint a kritikus: „Ez az író tud.”

Nyelvezete kellemes, világnézete rokonszenvesen józan és tárgyilagos. Rutinos művészettel teregeti elénk azt a kis világot, melyről írni akar: a párizsi idegennegyedet, az emigráció sokféle figuráját. Röviden és színesen jellemzi őket. Plasztikusan emelkednek ki a párizsi kis bisztrók asztala mellől, Párizs olcsó szállodáinak furcsán meghitt életéből.

Az expozíció kitűnő. Oly kitűnő, hogy percek alatt eltűnik miniden előítéletünk. Megismerkedünk egy új, idegen, érdekes világgal, és kíváncsian, szeretettel várjuk, mi fog történni.

Sajnos, semmi sem történik. Semmi, ami tizenöt év alatt az írótól függetlenül is meg ne történhetnék. A gyerekek felnőnek, a felnőttek megöregszenek. Itt-ott beteg valaki, meghal, szerelmes vagy sikkaszt. Olyankor három-négy lapon át törődünk velük, és halvány remény ébredezik bennünk, hogy most itt, ezen a ponton kezd a regény regénnyé lenni, elindulni a maga bonyodalma és kifejlése felé.

De csalódunk reményünkben. A beteg meggyógyul, a halottat eltemetik, a sikkasztót bezárják, s az élet megy tovább, nem történt semmi, az egész csupán epizód volt, nyomot sem hagyó, semmin sem változtató.

Nem volt tárgyalás, nem volt bonyodalom, nem volt befejezés. A Barabás család életét éppen így mesélhetné tovább is az írónő, még tizenöt évig. Hol volna munka, hol nem. Egyszer egészségesek volnának, máskor betegek, szerelmesek, csalódottak, éppen úgy, mint az első tizenöt évben.

Ez sem hiba. Hiba csak az, hogy már az első tizenöt év második lustruma kevésbé érdekes, mint az első, a harmadik meg egyenesen fárasztó.

Az érzelmekkel ökonomikusan bánik az írónő. Nagy szenvedélyek nem dúlnak a Halászó macska utcájában. Valami furcsa diszkréció is található emberei közt. Nem beszélnek a dolgokról. Ez díszére válik a jellemeknek, de kárára a párbeszédeknek.

Mindenki hallgat. A boldogtalan szerelmesek némán tűrnek, a boldogok nem cselekszenek. Mindenki uralkodik magán. Viszony csak szerelem nélkül fűződik, házasság olyan szerelemmel, mely a regény keretein kívül játszódott le, és melynek főszereplőjével futólag csak az utolsó felvonásban ismerkedünk meg.

A házasélet intimitásai is olyan dolgok, melyek az írónő felfogása szerint feleslegesek egy család regényében. Barabást egyetlen egyszer halljuk emberi hangon beszélni a feleségével. Hogy egyébként szoktak-e veszekedni, vagy csókolódzni, azt tizenöt év alatt nem sikerül megtudni. [45]

Van valami elegancia abban, ahogy az írónő gondosan ügyel, nehogy az olvasót megnevettesse vagy megríkassa.

Nem gúnyosan mondom ezt. Meg vagyok győződve róla, hogy ha akarná, meg tudná csinálni. Főleg az utóbbit. Olyan biztos a stílusa, s rutinos a tudása.

De megveti a színeket. Szándékosan a grafikus fekete-fehér technikáját választja. Ehhez azonban nem elég markáns a rajza. A vonalak szétfolynak, az egész vázlatszerűvé lesz.