| Földi Mihály: A század asszonya. Regény. Athenaeum. Földi Mihály legújabb nagy regénye méltán sorakozik elődjeihez. Nagy embertömegeket mozgat, különböző típusokat, változatos figurákat, melyek mind élettel teljesek. Mellékfigura vagy főalak a „premier-plán”-ban: mindegy. Földi emberábrázoló képessége változatos, sokrétű, sohasem válik egyhangúvá, és mindig megbízható. A sovány, porszagú kistisztviselő, a nagyvilági dáma, a fiatal kis hisztérika vagy a komor és szűkszavú egyetemi tanár: oly pontos rajzban kerülnek elénk, hogy az ember csaknem valóságosan maga előtt látja őket. Az ember szinte érzi Földi alakjait, testi közelségbe jut velük. Földinek ez a reális, szinte utolérhetetlen ábrázolóképessége oly hatással van az olvasóra, hogy az alakokkal tovább kell foglalkoznia a könyv elolvasása után is. Ezért tudja az író az eseményeket úgy irányítani, ahogy akarja, ezért hiteles minden, amit mond, s ezért érdekes minden epizód, amit leír. Ha az ember felbontaná a regény szövetét, mint egy ruhát, lehet, hogy sok mindent ki lehetne fejteni anélkül, hogy a regény szervi részét megsértené, de ez nem fontos. Bármiről írjon is Földi, mindjárt fel tudja kelteni érdeklődésünket. A regény tele van „ismerősökkel”, akiket 500 oldalon át megismertünk és megszerettünk. Látjuk, hogy élnek, milyen gondjaik és bajaik vannak. Különösen imponáló az életkörülmények pontos ismerete, akár sarki vendéglősről, akár előkelő mágnásról, ideges szerkesztőről, vagy miniszterviselt előkelőségről legyen szó. Mintha a régi Ferencváros piros abroszos söntései jelennének meg előttünk: az ember hallja a sárga villamos csengetését, látja a széles úttestet, s újból érzi a 30 évvel ezelőtti életet. Milyen utolérhetetlenül tökéletes az öreg Rauchberg figurája, aki bármelyik dickensi alakkal fölvehetné a versenyt. Az ember felnéz a könyvből, és elcsodálkozik, hogy az öregúr nincs mellette a szobában. Ilyen közel hozni a képzeletbeli figurákat az olvasóhoz: a művészet legnagyobb titka. Természetesen sok az ismerős Földi előző könyveiből. Nem azt akarom mondani, hogy Földi ismétli önmagát: csupán hogy vannak egymáshoz hasonló, illetve testvérfigurái. Júlia is tele van hormonokkal, mint Kádár Anna vagy Haller Antónia, ugyanaz a fulladozó, érzésdús temperamentum. Hasonló természetű Vilmos, a fiú is, lobogó egyéniség, egyensúlyából könnyen [43] kibillenő, hirtelen, forró és fagyos, expanzív és vérmes, impúlzív és végletes! Mindkettő nagyon gazdag és tragikus életnek a hordozója. Az egyik improduktív és kapkodó, a másik alkotó, teremtő és harmonikus természet. Ez a kis, század eleji házmesterlány, akinek származása egy szuterénlakásba vezet vissza, egyike a legszebb és legmorálisabb nőknek, akikkel valaha találkoztam. Minden körülötte forog, ő van az események központjában, ő az Anya, a női élet magasztos fenségét sugárzó rádiumelem. Húsz-egynéhány esztendő dübörög rajta keresztül, s a végtelen szomorúság és mérsékelt boldogság változatos skáláján bukdácsol át, szörnyű nélkülözéseken és lelki megrázkódtatásokon, de ő mindig csak Feleség és Anya marad. Ezért az alakért érdemes volt a regényt megírni. A regény valamivel békésebb hangulatú, mint az előbbiek. A sors tragikus zordsága mintha enyhült volna. A hősnő nem pusztul el, hanem élete alkonyán békés otthont talál. Ez nem happy end, ez csak az eltűnő nap aranyló visszfénye a megcsendesülő hullámok felett. A regény alapjában véve nem egyéb, mint egy adag nyomtatott jóság, az Anyaság himnusza, a család és a munka apoteózisa. Hiába feszül a robbanó nemiségtől, ez a könyv szigorúan erkölcsös írás. Földire a sok minden mellett az a legjellemzőbb, hogy gondolatokat ad és ébreszt, érzéseket közvetít. Elektromos erő van benne. Földi Mihály művésze az írásnak. Néha úgy érzem, hogy orvos, a jelenkor belgyógyásza. Néha megfogja a kor pulzusát, s megcsóválja a fejét. Ilyenkor leül, s megír egy regényt, s mi jobban leszünk általa. |
Fejlesztette: GAS Softwares