Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. április) 1. szám, 1–48. p.

(Geca Kon kiadása, Beograd)

A fiatal diák, aki néhány nappal a világháború kitörése előtt kapja óradíjas segédtanári kinevezését, faluja földműveseivel, iparosaival megy a harctérre. Végigküzdi kis országa minden emberfeletti küzdelmét, a ceri kukoricamezők harcait, a Szávamenti védelmi ütközeteket, mindenütt ott van, amikor az ellenséges csapatokat az új erőre kapott szerb hadsereg az országból kiszorítja, és a Mackensen-hadsereg elől menekülőkkel, a [41] hóvihartól és betegségektől megtizedeltekkel megy át az albán hegyeken, hogy azután a Szaloniki front védelmi vonala mögött várja elveszettnek hitt hazája újjászületését.

A négyéves nagy háborúból, a primitívségig leegyszerűsített hősi dokumentumokból a mai jugoszláv irodalom eddig keveset adott. Az új társadalom félszegségeit, zavarosságát derűsen színező Branislav Nušič naplószerű feljegyzéseiben, az „1915”-ben sok intim, személyes élmény van, amelyekből a sokat szenvedett szerb katona mintha megnőne, kiszélesedne, és a nagy háború szenvedőjének szimbólumává magasodna. Miroslav Krležának, a nagynevű horvát elbeszélőnek is vannak háborús novellái, amelyekben inkább a háborút adminisztráló szellem hálójában és az összeomlás káoszában vergődő, szürke katonák emberi szenvedését teregeti megdöbbentő vádirattá, de az igazi háborús regényt, a szerb háború nagy regényét a hajdani fiatal diák írta meg: Stevan Jakovljević, aki majdnem húsz év távlatából – ma már belgrádi egyetemi tanár – sok mindent leegyszerűsítettebben, lehiggadtabban, emberibben lát meg, mint akkor, amikor mindez frissen átélt, testet és lelket sebző, nagy élmény volt.

Három regénnyé izmosodott Stevan Jakovljević nagy műve. Az első: „914” már 1934-ben jelent meg, a második: „A kereszt alatt” a múlt nyáron, és az utolsó kötet, „A szabadság kapuja” alig néhány hónappal ezelőtt.

Mint minden komoly, érett szerb írónál, úgy Stevan Jakovljević előtt is a nagy orosz írók szelleme jár, és háborús regénytrilógiája lángoszlopa a „Háború és béke” anélkül, hogy trilógiájában olyan világító karaktereket formált volna, mint halhatatlan mesterének Andrej hercege vagy a francia fogságban szenvedő Péterje. Jakovljević hősei inkább a tolsztoji orosz népi figurát, Platon Karatajevet mintázzák, ezét az örök teherhordozóét, aki a borzasztó napok nyomorát derűsnek látszó mosollyal, lemondással és mégis reménnyel tölti. A Maglen magaslatain, a Veternik lejtőin s a Kajmakčalan sziklái között vergődő katonák épp oly fatalizmussal hullanak el, mint amikor Karatajevet kísérői egy havas magaslaton, egy fenyőfa alatt agyonlövik. Amint Karatajev az orosz népből, a muzsikból kikeveredett egyszerű katona figurája, akinek eszményképe: a haza a maga Don menti kis faluja apró házacskáiban tükröződik vissza, éppen úgy gondolnak a maguk Száva-Drina-menti falucskáikra a szerb katonák névtelenjei, és könnybe borult szemmel olvassák egy vasúti kocsi kopott cirill betűit, melyek elveszettnek látszott hazájuk képét idézik vissza. A tolsztoji háborús „regény” tulajdonképpen nem is regény, inkább egy nagy enciklopédikus kompozíció, amelybe az író az egész emberiség színjátékát belefoglalta – történelemmel, filozófiával, politikával, elmélkedésekkel. Kései tanítványa, Stevan Jakovljević a heroizmuson és az emberi szenvedések detáljain túl letér erről a tolsztoji útról, és szinte nehézkes, sokszor katonai vezényszavakra emlékeztető apró mondatokban, objektív fényképezőgépek modorában adja azt, amit látott. Érzésünk – ez egész bizonyos –, hogy emlékeihez nem ad hozzá semmit, csak a kiegészítetlen valóságot valahogy úgy, mintha mindezt premier plánban vetítené. Nincsenek érzelmi kilengései – szívhangja is csak ott, amikor már nem mehet tovább könnyek nélkül, mert olvasója is megelőzte a sírásban, s amikor már nem lehet elkerülni, hogy a valóságból ne kerekedjék pátosz, dráma, szinte melodráma, ahogy Remarque nagy élménye is melodrámává olvad.

Ez az objektivitás, ez a szigorú valóságkeresés azonban nem egy új realizmus dokumentuma, sem valóságriport, ami ma annyi világnagyságot fűz a valóságirodalom sokszor sivár béklyóihoz, hanem a fanatikus hit: regényben történelmet írni, a dolgok hitelességéért felelősséget vállalni, [42] mert a mai jugoszláv irodalom nagyon keveset beszél a világháborúról, és a világháború eddigi irodalmi dokumentumai alig adnak kihangsúlyozható értéket.

Stevan Jakovljević, aki íróiságán túl mély gondolkodó is, látja a világháború eseményei iránti érzéketlenséget, a nagy háború után összeverődött heterogén társadalomnak a meztelen valósággal, az igazságot hangsúlyozó kordokumentummal szembeni érdektelenségét, és helyesen látta, hogy háborús könyveinek nem szabad csak az irodalom síkján elhelyezkedni, így lett ebből a szenvedésekből pattanásig feszülő objektív regénytrilógiából háborús részletekkel, stratégiai problémákkal viaskodó forrásmunka is, amely a harctéren küzdő katonák lélektani megfigyeléseivel, valóságos lelki stúdiumaival az évek óta krízisben levő jugoszláviai könyvtermés legkiemelkedőbb eseményévé nőtt.