Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. április) 1. szám, 1–48. p.

(Nyugat-kiadás, Budapest)

Emberekről, eseményekről írni sokszor termő ürügy arra, hogy magunkról írjunk, s féltve őrzött, lassan érlelődő gondolatunknak olyan formát adjunk, amilyennek azt csak mi látjuk. Az ideális biográfus rendíthetetlen szerelmese alakjának. A múltat, a történelmet ideálján át látja, a kor benne magasodik termő gondolatok, heroikus tettek kiapadhatatlan forrásává, és mindazt, ami e forrás elé akadályul gördül, a kor betegségének, lelkiismeretlenségének, korlátoltságának véli. Petőfiről, az előző század esztétikai skolasztikájának erről a hamleti figurává rajzolt titánjáról írni és éppen a mi napjainkban: több a vallomásnál. Aki sorsát idézi, az valóban csak lázas izgatottsággal teheti, és boldog lehet, ha írhat róla.

A Petőfi-irodalom nagy. Volumenjében a leggazdagabb magyar irodalomtörténeti anyag van összehordva, de sem irodalmunknak, sem a világ irodalmának nincs még egyetlen ily figurája, akit ennyire más-más képre formáltak, magyaráztak, és a legkülönbözőbb szemléletek plakátalakjává harsonáztak volna. A költő, akinek látomásos alakja legerősebben és legigazabban verseiben él, az irodalomtörténetben ezerarcú lélek, pedig csak irodalmi szegénylegénye volt a kiváltságosak Magyarországának, hogy keserűséggel, daccal, forradalmi lendülettel a minden magyar országát énekelje. Nem is lehetett teljes a kép, amit a Petőfi-irodalom adott. Az előző század magyar szellemvilágának kutatói vala[39]mi byroni spleenbe burkolódzott népies Heinének tüntették fel, szerelmi líráját biedermeier-idillnek látták, s a népköltőt, aki az ősi magyar folklórt a világirodalom síkjába illesztette, lenézték. Csak Ady látta igazán, „aranyos, csúnya, diákos, magyar Apollóként, szilaj nagy gyermeknek, mint egy őszinteség-Etna, mely nem tud úgy haragudni s tombolva rombolni, hogy ez neki ne fájjon legfájóbban.

Hogy Illyés Gyula, a Nyugat nagy lírikus nemzedéke után következett második generációnak legkorláttalanabb hullámverésű költője, aki a legnemesebb hangulatokat éppen a népi és a dunántúli táji hatás verőfényes színeivel festi, Petőfiig ért, s hogy életén, emberi funkcióján jusson költészete értelméhez, az élő Petőfi napjaiból pontosan kibontakozó, nagy ellentétekre szabott lírai szintézishez – ez több a trouvaille-nél. Ez már a szerencsés kongenialitás. Illyés Gyula lírájában a szegény zsellérek megrendítő sorstragikuma él, amit sokszor idillikus népiessége, lírai temperamentumának derűje sem enyhít. De túl líráján, itt van kétségbeesésében komor, időtálló nagy könyve, a „Puszták népe”, ez a szörnyűket látó, elkeseredettségében dadogó, egyetlen igaz magyar szociográfia, amely költői döbbenetével, a kiszolgáltatott földművesek, zsellérek százezreinek apatikus, mindenbe beletörődő, szomorú sorát mondja el. A mások földjéhez kötöttek és a mások földjén sínylődök hatalmas regénytémája liheg ebben a könyvben, s az az erő, ami sokszor kitör oldalairól, öntudatlanul is Petőfit idézi: a népi költészeten át fokozatosan nemesülő s egyéniesedő költőt, akinek vérében s képzeletében a holnap szabadságának diadalmas meglátása lobogott fel. Illyés Gyula megtalálta ezt a Petőfit, mert lehetetlen volt meg nem találni abban az éhező diákban, a szökött katonában, a kóborló színészben, aki gyermeklelke sérüléseivel, kamaszkora dacosságával hóban, sárban, gyalog járta be az országot. Hetekig beteg, és útszéli csárdák szalmazsúpján hever, hogy azután kölcsönkért, nagy, valóságos „chaplini lábbelikben klappoljon fel Pozsonyba, ahová a nemzet színe-java gyülekezett őfensége által hirdetett országgyűlésre”. Hatodfél évig tartott ez a fojtó, sűrített megalázás, amit másik hatodfélévi zajos győzelem követ anélkül, hogy szenvedései megszűnnének. Már országos költő, élete, napjai egy ország népe előtt peregnek le, de nincs lakása. Albérleti zugokban él, s képtelen szellemi kortársainak konszolidált életkereteibe illeszkedni. Kívül marad a társadalmon még akkor is, amikor megnősül, s ha itt-ott meg is próbál urakkal egy tálból cseresznyézni, hamarosan megbánja. Jön a forradalom, és a föld népe kimarad belőle. Lélek és alázat van abban, ahogy Illyés a forradalom Petőfijét látja „Apostol”-a meg nem békíthető, örökösen lázas Szilveszterében, aki mint siratnivalón elszánt mártír hisz a felszabadulásban.

„Amíg megérik, ez belekerül
Évezredek vagy tán évmiljomokba.
De bizonyára meg fog érni egykor.
És azután az emberek belőle
Világ
végéig lakomázni fognak”.

De Illyés nemcsak a forradalmárt mutatja be, hanem a tévelygő, az egyéni fejlődésében új pszichét kereső, fájdalmasan felfakadó költőt is. A nagy lírikust látja a zseniben, azt a lírikust, aki százada folytonosan irradiáló érzelmi erőinek lírai kisugárzója, de meglátta abszolút lírai életét is, amilyennél líraibb el sem képzelhető. Ezekben az életrajzi jelenetekben ér a legmélyebbre Illyés Gyula, itt tör fel a szándék, hogy hű ábrázolással s lelki rejtelmek fölé emelkedő stílussal elérje az igazi Petőfit. Illyés hűen mutatja be a költőideál emberi képét, de festőjét is, aki csodálata palettájának színeiből festette az oltárképet, hogy előtte mint megtépázatlan eszmény előtt minden idők minden magyar költője leboruljon. [40]

A forma minden rafináltságával és a patakzó invenció játékosságával elindult magyar novella a háború előtt már világirodalmi cikk volt, és Bécstől a dél-amerikai spanyol napilapokig alig volt újság, amelynek hasábjáról ezek a lélektanilag is helytálló, rövid lélegzetű, történésükkel sokszor megdöbbentő drámaiságú miniatűr elbeszélések hiányoztak volna. A háború utáni magyar irodalom a regény fejlődését hozta, az új élmények hatalmas anyagát, az elbeszélő író nagy erőpróbáját, s nem egy magyar regény jutott nemzetközi értékhez, oly úttörő fordulathoz, amely az azelőtti, nagy világsikerekig ért magyar színművek diadalára emlékeztetett. Móricz Zsigmond regényeinek, Kosztolányi Dezső „Véres költő”-jének, Zilahy Lajos „Két fogoly” című művének s a fiatalabbak közül: Körmendi Ferenc regényeinek a világ minden kultúrnyelvén megjelenő fordításai arra mutatnak, hogy a magyar irodalom legyőzte a nyelvi akadályt, a kis népek irodalmának világirodalmi visszhangtalanságát, és odáig jutott, ameddig a kis északi népek nagyjainak regényei, vagy a holland Timmermann és a cseh Čapek könyvei.