Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. április) 1. szám, 1–48. p.

Késő délutánra járt az idő. Az árnyékpókok előbújtak a sarkokból, s lassan szőtték-szövögették hálójukat. Még a hófehér szanatóriumi bútorokra is ráterítették, ráaggatták. A beteg és látogatói szótlanul vergődtek alatta. Az elmúlást érezték benne, a köröttük lebegő halált.

Mányoky Emil, a kosztolányis fejű, fiatal színész viaszsárgán feküdt szanatóriumi ágyán. A ráterített könnyű takaró csak lesoványodott jobb lába körvonalait mutatta. A balt pár héttel előbb, tövig vágták le. De a gennyes kórt már ezzel sem lehetett feltartóztatni. Az előrehaladott betegség szaga enyhén ott érzett a levegőben. A lefogyott arcú, szőke fiatalasszony hűvös illatú kölnivizet permetezett szét ellene. Ám ura észrevette, s szenvedőn mozdította meg fejét.

– Talán érzel valamit, Annuska? – kérdezte bágyadtan.

– Dehogyis, szívem, csak állott a levegő, fel akarom frissíteni. Meglátod: mindjárt könnyebben érzed magadat.

– Kímélni akarsz, tudom – válaszolta halkan a gyerektehetetlenségű fiatalember. – Csak az nyugtat meg, hogy nem tart már soká.

– Hogy mondhatsz ilyet, Emil – szólt rá szemrehányóan a felesége. – Ugye nem igaz, gyerekek? – fordult az ágy túlsó felén ülő húgához, Piroskához s leendő sógorához, Dér Andráshoz.

– Nem, nem! – tiltakozott melegen kibuggyanó hangján a leány. – Te mindig ily rettenetes dolgokat beszélsz!

– Szenvedéseid sugallják ezeket a gondolatokat, Emil – szólt közbe András is, hogy mondjon valamit, de hangján érzett az erőltetettség és kedvetlenség.

Ismét elhallgattak ölükbe ejtett kézzel, beszédre vágytalan. Csak nagy néha buggyant ki ajkukon egy-egy mondat, akkor is húzódva, vontatottan, mint egy darabokra töredező gondolat. Jó, hogy közeledett az alkony s a főorvos látogatásának ideje, legalább felállhattak, és készülődni kezdhettek. Mányoky ilyenkor úgy sem tűrt meg maga mellett senkit, még a folyosón sem. Szinte gyerekként, hisztérikusan sikongatott, hogy hagyják egyedül az orvossal és ápolónővel, az ő nyomorúságát senki se lássa, betegségétől senki se undorodjék.

Már fel is öltöztek, azután odamentek a nagybeteg ágyához.

– Szervusz, Emil – mondta Piroska melegen szétáradó hangján, s kezet nyújtott. [32]

– Szervusz – köszönt el András.

S kifelé indulóban mindketten arra gondoltak, amit a főorvos mondott, hogy holnap talán már nem találják életben. Ezért az ajtóban még egyszer megálltak, és visszanéztek, így búcsúztak el. Annuska Piroskába karolva a lépcsőházig kísérte őket, de ott már nem bírta tovább, fuldokló zokogásba tört ki. A várószobába kellett betámogatni.

– Ne hagyjatok el! – könyörgött nekik. – Gyertek vissza, mi lesz, ha Emil az éjszaka meg talál halni?

S úgy érezte, hogy nem szabad elmenniük, ott kell ővele ülniük a haldokló mellett összefogódzva, egymásba kapaszkodva, ha jő a halál, hogy ellen tudjanak állni.

– Ne menjetek el – rimánkodott újra, bár tudta, hogy úgyis hiába, hiszen odahaza eljegyzésre készülődtek az este.

András és Piroska csitítgatták, vigasztalták, ám ő csak tovább zokogott. Végre elapadt a könnye, s fáradtan, előreesett testtel maga elé révedt. Most már nem tartozott senkihez sem, csak a haldoklóhoz. Ekkor felállt, s mint valami vonszolódó árnyék, megindult a szanatóriumi szoba felé.

András és Piroska hosszan utánanéztek, majd lesiettek a langyos levegőjű, lámpafényes utcára, akaratlanul is megkönnyebbülve, hogy kiléphettek a halál házából. Hisz az életbe indultak: a legfiatalabb nővér, Ilonka és András eljegyzésére.

Az idő már tavaszodni kezdett, a bokrok és fák rügyben állottak, a tulipánfák duzzadó bimbót vertek, s mézgás illat terjengett, szállongott a levegőben.

Egymásba borult fasoron haladtak keresztül sietve, hogy mielőbb hazaérjenek. Már késő volt, az ég is be volt borulva, s a lenyomott, langyos tavaszi levegő esőt ígért. Nemsokára csakugyan esni kezdett. Eleinte csendesen, később egyre sűrűbben, szaporábban. Életet, megújhodást, kivirágzást hozó, meleg, kövér esőcseppek paskolták arcukat és kezüket.

A leány ernyőt nyitott, s egymásba karolva az alá húzódtak. András először került ily közelségbe Piroskával. Kosztümös karja odaszorult az övéhez, s testéből jóleső melegség áradt szét. Egészen más volt ez, mint egy süldő leányé: telibb, tartalmasabb, többet ígérőbb, marasztalóbb. Egy kezdődő leányősz édes szomorúsága bujkált benne elillant tavasszal, nyárral, szerelemmel.

– Ha Ilonka is ilyen lenne – gondolta András –, s ha vele is így mehetne végig az estbe merült utcákon… De ő sohasem engedte magához közelebb, még akkor sem, amidőn kedvesnek mutatkozott. Mindezt azonban egy szóval sem érintette. Közömbös dolgokról beszélgetve haladtak tovább. Mire hazaértek, már minden készen állott az eljegyzésre.

A csöngetésre Piroska anyja nyitott ajtót, aggodalmas arccal [33] Emil után érdeklődve. András jobb szerette volna, ha Ilonka jön eléjük, de Ilonka nem mutatkozott. Már napok óta más fogadta az előszobában. Pedig – még nem is oly rég – mindig ő futott ki a csengetésre. Hogy ragyogott olyankor a szeme, s hogy örült a jövetelének! S milyen szép volt, amint üdén, leányosan, csigákba omló hajjal ott állott előtte. De sohasem engedte meg, hogy megcsókolja. „Majd eljegyzéskor” – ígérgette.

– Hol van Ilonka? – kérdezte András.

– A vendégeket szórakoztatja – válaszolta édesanyja. – Talán megnézhetnétek előbb az ebédlőt – fordult Piroskához.

Benyitottak.

A nehéz, fehér damaszton vékony, nemes csengésű, családi porcelánok sorakoztak, mellettük súlyos ezüst és karcsú kristálypohárkák drága nedűre tárt, szomjas kehellyel. Odébb: kecses tartású vázák, oly finomak, akár egy törékeny, légies táncosnő. Hosszúkás nyakukból sötétkék, fehér és rózsaszínű fürtökben dús, tavaszi virág buggyant az asztalterítőre.

Piroskáék körülnéztek, majd lábujjhegyen odalopództak a zongoraszoba ajtajához. Azután hirtelen félrecsapták a nehéz perzsaszőnyegeket, s betoppantak. A fiatalság kitörő ujjongással vette őket körül, csak Ilonka maradt ülve a zongoránál. Mindössze egy fejbólintással üdvözölte Andrást.

– Itt a vőlegény, éljen a vőlegény! Most már meg lehet tartani az eljegyzést – kavargott köröskörül a kiabálás.

– Már megtartottuk – válaszolta András, s felmutatta bal kezét, melyen sárgán fénylett az új karikagyűrű.

– Az nem számít. Itt, előttünk kell gyűrűt váltani – követelődztek a vendég lányok.

– Ma eljegyzési csókot akarunk látni, és fogunk is! – toppantott lábával az egyik barna, temperamentumos leány.

– Részemről – jegyezte meg András, s menyasszonya felé nézett, aki zavartalanul tovább zongorázott.

– Ez az én eljegyzésem – gondolta fanyaron András, ám úgy tett, mintha semmi sem bántaná. Mosolygó arccal járt-kelt a vendégek között, tréfás vagy csipkelődő megjegyzéseikre ugyanúgy válaszolván. Így ért feltűnés nélkül, bár némi időveszteséggel menyasszonyához. Ott megállt, s a zongorára támaszkodva várta, hogy szóhoz juthasson. De Ilonka fel sem pillantva tovább játszott. Finoman metszett ujjai sebesen siklottak ide-oda, s mint a szélvész a tengert, úgy verték, paskolták, keverték a nyugtalanul hullámzó billentyűket. Ez már több volt a játéknál! Dacos elzárkózás a felkorbácsolt hangok vad zivatarába, ádáz küzdelem azért, hogy ne kelljen szólnia, válaszolnia.

András feszülten leste, hogy mikor akad pillanatnyi hangrés, amidőn közbevághat. De a játékiram semmit sem lankadt, a le[34]vert billentyűsorok ide-oda hullámzottak, s az alig érintett kottalapok úgy forogtak, mintha szél emelné és hajtogatná őket. A hangfal pedig zengett, zúgott, morajlott és fel-feldübörgött bevehetetlenül, megostromolhatatlanul. András ököllel szerette volna bezúzni, hogy kaput törjön rajta menyasszonyához. Végre is nem állhatta tovább, s megérintette a karját.

– Ilonka, kérem, ne zongorázzék, beszélni szeretnék magával.

Amaz meghalkította a játékot, és reánézett, de különben melegbarna szeme hideg volt és elutasító.

– Mit akar tőlem? – kérdezte halkan, ridegen.

– Ilonka, hát egy szava sincs ma hozzám? Nem gondolja, hogy az ilyesmi fájhat, és másnak is feltűnhet?

– Hagyjon, ne kínozzon! – válaszolta zaklatott hangon a leány, s erősebben verte le a billentyűket.

– Én kínozom? Csak azt szeretném tudni, hogy miért változott meg velem szemben az utolsó időben? Tudtommal sohasem erőltettem, maga is így akarta, s én boldog voltam. Ma nem vagyok az, nem lehetek. A mi eljegyzésünket nem így képzeltem el. Beszéljen, mondjon valamit!

– Hagyjon! – válaszolta elhárítóan a leány.

– De Ilonka! – kérlelte András, s gyöngéden rátette kezét a karjára –, hiszen fél órán belül a menyasszonyom lesz.

– Hagyjon, menjen! – rántotta el fázósan a karját a leány, s felpattant a helyéről. Majd megigazította a frizuráját, s mintha mi sem történt volna, mosolyogva odalépett az egyik társasághoz. Pár pillanat múlva már ő vitte a szót.

András csak állt, és nézte. Majd beletörte cigarettáját a hamutartóba, s elvegyült a többiek közé.

Nemsokára vacsorázni hívták őket. A fiatalemberek karjukat nyújtották a leányoknak, s úgy indultak az ebédlőbe. Ilonka kényszeredetten lépkedett András oldalán. Kérdéseire is alig adott választ. Merevsége csak akkor engedett fel, midőn András ujjára húzta a jegygyűrűt. Látszott rajta, hogy örül az eljegyzési csecsebecsének. Tetszelegve meg is forgatta. De mikor arra került a sor, hogy András megcsókolja, fázósan elhúzódott.

– Ilonka, micsoda modor ez? – szólt reá az anyja. – Menj oda Andráshoz!

– Hagyjál most, anyám! – kérlelte, s bujdosó tekintettel visszahúzódott.

– Hagyják Ilonkát! – szólt közbe András, restellvén, hogy kedve ellenére unszolják.

Kevéssel utóbb valamennyien felkerekedtek, s a szomszédos szobákba vonultak át. Egyesek a sarokfotőjökbe telepedtek, mások az alacsony dohányzóasztalkához, Ilonka, némi tétovázás után: a zongorához. [35]

A társaságból egy karcsú és szőke fiatalember csatlakozott hozzá. Eleinte udvariasan a kottalapokat forgatta, s csak nagy ritkán ejtett egy-egy szót, később bizalmas beszélgetésbe melegedett. Ilonka játék közben többször is feléfordult, kérdő és feleletet váró tekintettel. Mindez nem kerülte el András figyelmét. Ám mégsem akart közbeékelődni. Feleslegesnek, oda nem tartozónak érezte magát. Ezért céltalanul ide-oda ődöngött, s hol itt, hol ott kapcsolódott a beszélgetésbe. Majd az tette idegessé, hogy nyugtalansága másoknak is föltűnhetik. Erre letelepedett az egyik társasághoz, úgy helyezkedvén el, hogy a zongorának háttal essék. Ezzel még csak fokozta nyugtalanságát. Semmit sem láthatott, de annál többet képzelődhetett. Az el-elakadó játék újabb és újabb beszédközöket sejtetett.

Hirtelen teljesen abbaszakadt a zongorázás.

– Gyerünk át a másik szobába! Jó lenne táncolni – hallatszott innen is, onnan is.

– Gyerünk! – vágta le valaki végszónak.

Felkerekedtek, s lassan sétálva elindultak. A moraj, mint kirajzó méhcsalád, úgy húzott utánuk. A fotőjsarokban már csak két árva, öreges hang pötyögött, pipiskedett. András elszorult torokkal nyelte a nagy elcsendesülést. De nem mozdult volna a helyéről. Eltökélte, hogy nem fut a menyasszonya után. Ezért minden figyelmét a körötte folyó csevegésre összpontosította. Az érdektelen fecsegés azonban átszaladt rajta, mint a víz a feneketlen korsón. Állandóan menyasszonyára kellett gondolnia. Az ő hangját hallotta a másik szobában, de csak eleinte találkozott vele: mint karcsú, hófehér sirály, úgy merült fel néha-néha a megtorladt hanghullámokból. Azután elkapta az ár, végigsöpört rajta a dübörgés: a felhangzó tánczene s a fiatal, rugalmas lábak dobogása. András hiába várta, hogy még egyszer megjelenjék.

A társaságból kérdéseket intéztek hozzá, de ő suta és zavaros feleleteket adott. Ekkor már képtelen volt egy helyben ülni, felugrott, s elindult Ilonkát megkeresni. Ám sehol sem akadt reá, sem a táncolók, sem a táncra várakozók között. A fiatalembert sem látta. Mindketten eltűntek. András azt hitte, hogy a folyosóra mentek ki. Ezért arra vette útját.

Mikor ajtót nyitott, fojtott beszélgetés ütötte meg a fülét, s egy szó: botrány. Többet nem hallhatott. A félhomályban meghúzódók észrevették és elhallgattak. András közelebb lépett hozzájuk. Ilonka anyja és unakonővére álltak az ablakmélyedésben.

– Mi az? Mi történt? – fordult feléjük.

– Semmi – válaszolta hidegen begombolkozva a katonás fiatalasszony.

– Hol van Ilonka? – tudakolta András.

A fiatalasszony élesen ránézett.[36]

– Tudni akarja? – kérdezte keményen. – Akkor menjen be az ebédlőbe. Menjen, és nézze meg, hogy mit csinál – tette utána.

– De miért küldöd? – sopánkodott az öregasszony. – Mindenáron botrányt akarsz csinálni?

– Már megvan, nem én csináltam – válaszolta visszautasítóan a vádat a fiatalasszony.

András izgatottan nyitott be a lesötétített ebédlőbe, mely csak keskeny szőnyegrésen kapott némi világosságot. De mindjárt az ajtóban megtorpant: Ilonka összekuporodva ült az egyik karosszékben, és görcsösen zokogott. A szőke fiatalember ott állt mellette, s fölébe hajolva, gyöngéden, megértéssel vigasztalta.

– Ilonka, ne sírjon, csillapodjék le! El kell őt felejtenie.

András nem akart többet látni és hallani. Nesztelenül betette az ajtót, s visszatért a zongoraszobába. Ott Piroskához lépett, és félrehívta.

– Ilonkát sírva találtam az ebédlőben. Piroska, kérem, mondja meg: mi történt itt ma este?

A leány tiszta, kék szemeivel rátekintett.

– S éppen én mondjam meg, András? – kérdezte csendesen, meleg szomorúsággal a hangjában.

– Igen, maga. Mástól úgysem kérdezném meg.

– Jó, megteszem, de nehogy elítéljen érte. Nos: Ilonka még mindig mást szeret.

– Kit? Azt a fiatalembert?

– Nem, reá ne legyen féltékeny. De hagyjuk ezt, András, úgy sincs semmi értelme. Csak arra kérem, hogy ne haragudjék Ilonkára. Ő mindent megtett, hogy magát megszeresse, de még túl fiatal, még nem szenvedett eleget ahhoz, hogy az életre előkészülődjék. Ezért legyen hozzá nagyon jó és türelmes, s egyszer… egyszer majd ő is magához melegszik.

– Soha, Piroska! – válaszolta keserűen András. – Csak legalább itt tudnám hagyni, de képtelen vagyok reá, olyan vagyok, mint a kutya: szűkölök, vinnyogok, csúszom-mászom, alázkodom – érte, miatta, hogy a végén észre se vegyen, s beletaposson a közönybe, a porba, a megsemmisülésbe. Ó, hogy megvetem magamat ezért!…

– Hát olyan rosszul érezte itt magát, András, hogy egyetlen emléke sincs, amiért visszakívánkoznék? – kérdezte a leány különös-fájdalmasan, úgyhogy András meglepődve nézett fel.

– De igen, Piroska – válaszolta, s eszébe jutott az esti séta a langyos, tavaszi esőben, mikor a leány kosztümös karja odaszorult az övéhez, s testéből jóleső melegség áradt át. – Ha én ma este magával tarthattam volna az eljegyzést!… De oly későn találkoztunk. [37]

– Későn – válaszolta elfátyolosodó szemmel a leány, s lassan lehajtotta fejét.

Elhallgattak. Utána csak nagynéha váltottak szót. András cigarettára gyújtott, s maga elé gomolyogtatta a füstöt, Piroska a csecsebecsés szekrénykére támaszkodva gondolataiba merült.

Közben tovább folyt a tánc és zongorázás. A szünet alatt ki-bejártak, s lihegve, kipirulva le-letelepedtek a kényelmes sarkokba.

Később egészen egymagában s arcán a sírás nyomával meg jelent Ilonka is. Pár pillanatig ott állt az ajtóban, s mintha valakit keresne, lassan, fáradtan végighúzta a tekintetét a jelenlevőkön. Majd fázósan ő is letelepedett, s úgy nézte a keringő párokat.

Többször őt is felkérték, de mindenkit visszautasított. Sápadtan, összehúzódva, megviselten ült a helyén. András hiába kereste, hívta, áhítozta tekintetével.

Még javában állt a tánc, mikor hörögve s el-elfulladva megszólalt a telefon. Majd elszabadult, és sírva, siránkozva, sikoltva felverte, bejajgatta az egész házat. Úgy könyörgött, rimánkodott, hogy odasiessenek.

Andráson dermedtség futott végig.

Valaki odakiabált:

– A telefon!

De ekkor ő már künn volt az előszobában, s leakasztotta a kagylót.

– Ki van ott? – szólt bele. – Te vagy Annus? Mi az, mi történt?

– Miért nem jöttök, ha hívlak benneteket? – sírta a telefonba a fiatal teremtés. – Emil…

De itt hirtelen elakadt a hangja.

– Mi az, mi van Emillel? – sürgette András. – Annus, miért nem beszélsz? Annus!…

Semmi válasz. A telefon megnémult, megsüketült, csak a végtelenség zúgott, morajlott kagylójában, összesöpörve minden hangot és nyomorúságot az örökkévalóság melódiájába.

András leverten tért vissza.

– Mi történt, ki telefonált? – faggatták Ilonka szülei és rokonai, körülfogva minden oldalról.

– Emil meghalt… Annuskával is történhetett valami. – Hirtelen elakadt a hangja… – Hiába hívtam, szólítottam… Azonnal be kell menni a szanatóriumba.

– Igen, azonnal – ismételte könnyezve, szipákolva a megtört öregasszony. – Te is eljöhetnél – fordult komoran ülő urához, s ide-odatipegve, nyugtalanul elkezdett készülődni.

– Maradjanak, kérem, néni! – tartotta vissza András. – Majd én elmegyek, s mindent megtelefonálok. Addig legyenek türelemmel. – Nem jön, Piroska? – fordult a lekókadt fejű leányhoz.[38]

– De igen, jövök – válaszolta amaz felélénkülve, célt és irányt kapva szerteszabadult gondolataiban.

– Mi az, András? Maga már elmegy? – kérdezte az általános készülődés közepette némi éllel az egyik leány.

– Igen, reám ott nagyobb szükség van – felelte ő zavarba ejtő kétértelműséggel.

Ilonka szürkén és fázósan összehúzódva ott állt a többiek háta mögött, s fehérreváltan hallgatta András szavait.