Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. április) 1. szám, 1–48. p.

A Kaszinó nagytermének egyik sarkában esténként erősen járta a baccara. A pénzbőség idejében a könnyű meggazdagodás vágya csábította a kisvárosi embereket a játékasztalhoz, azok pedig, akiknek ujjai között a gyorsan szerzett pénz gyorsan el is folyt, utolsó reménységükkel itt akartak megint talpra állni. A füstös helyiségben a ventillátor bánatos és egyhangú zümmögése közben egymás hegyén-hátán lesték a zöld asztal körül a mohó szemű, izgatott emberek verejtékezve és idegesen vonagló ajkakkal a szerencse forgandóságát. Furcsa társaság gyűlt itt esténként össze. Az előkelő ügyvéd és a vékonypénzű kiskereskedő, a gőgös vidéki földbirtokos és a vasalatlan nadrágú ágens, a könnyű kezű gyáros és a szerény fizetésű köztisztviselő, megfeledkezve minden társadalmi különbségről, itt néhány órára egybeforrtak a lihegő, vérre és idegre menő szenvedélyben. Akik az utcán nem ismerték egymást, egymásra dőlve meredtek a reszkető kézzel felütött kártyákra. Egyesek arcán magukra erőltetett nyugalom feszült, másokén megfagyott mosoly ült, de a legtöbb ember szemében leplezetlenül, szinte kiabálva ott tüzelt a fékezhetetlen vágy: magához ragadni a kajánul vigyorgó, aljas, komisz, imádott pénzt, mindegy, hogy kinek a kezéből, mindegy, hogy kinek a lelkéből, csak itt legyen, a tárcában, a szív fölött, ahol a legmelegebb érzés öleli körül. A kisvárosi ájult lelkeket a sors ebbe a sistergő katlanba dobta, és most végre forrni és párologni kezdtek.

A játékosok között kezdettől fogva minden este ott volt látható Tarnay Dénes is. Amióta a feleségétől elvált, és magára maradt, ez az ember különös változásokon ment keresztül. Valamikor a kisvárosban mintagazdának ismerték, de attól az időtől kezdve, hogy családi otthona fel volt dúlva, Tarnay Dénes nem volt többé a régi. Gazdaságát teljesen elhanyagolta, alig ment ki a tanyára, és sokszor napokon át céltalanul ődöngött a kisváros utcáin. Nem mintha a felesége utáni bánkódás bolygatta volna meg ily vészesen lelki egyensúlyát. Az asszonyhoz sohasem fűzték mélyebb lelki kapcsok, de mégis itt volt, mégis központja volt egy egyenletesen hullámzó, csöndes és derűs családi békének. Az otthonnak minden meleg színe az ő lényéből sugárzott ki, a falakon, a bútorokon és minden egyes tárgyon észrevétlenül az ő finom mosolya lengett. [25] Amíg a felesége itthon volt, mindezt nem tudta, de amióta magára maradt, a színt és mosolyt fakó komorság és hallgató, rideg csend váltotta fel. Lassanként gyűlölni kezdte otthonát, ezt a cifra sírt, amelyben még nyugtot sem tudott találni. Úgy érezte, hogy itt mindenre az enyészet finom porrétege rakódik rá, és hogy a vázákban minden virág elhervad. Menekült innen, és nem látta, hogy önmaga elől menekül.

Az asszonyokkal sem törődött többé. Senkivel sem. Csúszott lefelé a lejtőn, és nem bánta. Az élet őt eleresztette, és ő támaszték nélkül imbolygott a bizonytalanság felé. Kocsmázni kezdett, és gyakran volt részegen látható az utcákon. Nem bánta. Egymásután vett fel kölcsönt a földekre, és a pénzt elherdálta. Nem törődött vele. Sohasem számolt utána, mire ment el a pénz. Elment, elmúlt, mint ahogy minden a világon elmúlik. A kölcsönt nem fizette vissza, sőt sokszor még a kamatfizetést is elmulasztotta. Árverést írtak ki a földre. Ha történetesen volt pénze, törlesztett valamit, ha nem volt, hát nem volt! Nem fontos az egész! Homályos szemével nem nézett a holnapba, hiszen a ma is már alig érdekelte. Lesz, amint lesz! Nem fontos az egész!

És ekkor jött a kisváros szenzációja, a baccara. Nagyszerű életelixír az ő romló idegei számára. Micsoda forró feszültség rejlik azokban a végzetes percekben, amikor a következő lap, a következő pillanat szerencsével vagy balsorssal érkezik! A szem vörösen ég, mint a szemafor a dübörgő vonat közeledésére. Micsoda kivételes szembenállás ez magával a Sorssal! Az ember ezalatt nemcsak öli az életet, hanem pattanásig feszülő idegein át minden lángjával és ízével együtt érzi is. Issza, mint a tüzes koktélt. Szívja, mint az ópiumos cigarettát. Mert mit ér különben ez a szürke napokkal, mint ólmos, nehéz lábakkal előretotyogó élet?!…

Tarnay Dénes tekintélyes összegeket veszített a baccarán. Később már csak kisebb tétekben játszott, mert a pénze kifogyóban volt. Utóbb már ismerősöktől vett fel apró kölcsönöket, de a szerencse ezentúl sem akart melléje szegődni. – Peches szériában vagyok – állapította meg magában –, de majd holnap másképp lesz! – És a holnap sem hozott változást.

Ma este sem járt különben. Utolsó száz dinárja most úszott el, és Tarnay felállt a játékasztal mellől. Kissé bizonytalanul állt a lábán, mert szokása szerint játék közben tekintélyes mennyiségű konyakot fogyasztott. Benyúlt a nadrágzsebébe, és kivette belőle aprópénzét. Épp annyi volt még, hogy a cechet kifizethette. Aztán körülnézett, hogy kitől lehetne pénzt kölcsönözni. De egyetlen bizalomgerjesztő arcot nem látott a teremben. Még egyszer körülnézett, aztán lebotorkált a lépcsőn.

– Pénzt kellene valahonnan szerezni! – ez járt az eszében, mialatt bizonytalan irányban nekiindult a kisvárosi utcának. Fázott, Észrevette, hogy a kalapját a kaszinóban hagyta, és most hideg [26] szél érte erősen kopaszodó fejét. Nem törődött vele. Lomhán, tompa fényléssel kavarogtak benne a gondolatok az álmosság nehéz ködfelhője alatt. – Pénzt kellene szerezni! – ismételgette magában, mert megcsukló gondolatai között csak ennek a vágynak volt még jártányi ereje. Csak ment előre, maga sem tudta, hova. A Csabay-ház előtt egy férfiba ütközött bele. Csabay Béla volt, aki éppen be akart fordulni a kapun. Tarnay feléje kiáltott, mintha a másik nagy messzeségben volna tőle:

– Halló. Csabay! Jó, hogy találkoztunk!

Csabay megborzongott az alkoholos lehelettől, amely Tarnay szájából megcsapta. Tudta, hogy ez a megszólítás mit jelent. Nem először segítette ki az utcán kisebb kölcsönökkel, amelyeket Tarnay hol visszaadott, hol meg végképpen megfeledkezett róluk. Szánakozva fordult feléje:

– Miben lehetek szolgálatodra?

– Kérlek, segíts ki ötszáz dinárral!

Csabay már nyúlt a pénztárcája után, de a keze félúton megállt. Habozva mondta:

– Nem jönnél be pár percre hozzám? Szeretnék veled valamiről beszélni.

Tarnay nem nagyon örült ennek a meghívásnak. Sejtette, miről lesz szó. Meg aztán várta őt a kaszinó. De a pénz nem volt a zsebében, és ezért kelletlenül ráállt:

– Csak egy pár percre. Mert sietek.

Betértek Csabay szobájába, ahol azonnal megkapta a kért őszszeget. Tarnay nadrágzsebébe gyűrte a pénzt. Leültek. Ekkor Csabay komoly szemmel fordult a másik felé:

– Dénes, nem veszed rossz néven, ha őszintén beszélek veled?

– Oh, csak tessék!

– Nem gondolsz rá, hogy ezzel az életmóddal tönkreteszed magad?

Tarnay nyugtalanul fészkelődött a helyén.

– Nem olyan veszélyes dolog – mondta bizonytalanul.

– De igen. Veszélyes. A vagyonodat elherdálod. Kártyán úszik el a pénzed. Leiszod magad. Hová fog ez vezetni?

– Kinek őrizzem a pénzem? Mit üljek rajta? Se asszonyom, se gyerekem! Úgy állok ezen a világon, mint az ujjam. – Ezt az utolsó mondatot már az iszákos ember hirtelen meghatottságával, sírásra torzult szájjal mondta.

Csabay fel akarta használni a pillanatot, hogy mélyebben hatoljon bele ennek az embernek a sorsába. Részvéttel kérdezte:

– Bánt valami? Sajnálod az asszonyt?

– Az asszonyt? Nem én! Az asszonyra már alig emlékezem.

– Hát akkor?…

– Mondom, hogy nincs kiért vesződnöm. És nem is lesz többe soha. [27]

– Miért nem nősülsz újból?

– Ez az, amit nem lehet. Én már nem találok magamnak való asszonyt. Olyan csak egy volt…

Csabay tágra nyílt szemmel nézett a másikra. Azt hitte, hogy ittasságában össze-vissza beszél.

– Nem értem. Előbb azt mondtad, hogy nem sajnálod Ellát.

– Ellát nem sajnálom. Ella nagyot vétett ellenem. De ő volt mellettem az asszony. Az enyém. Testileg sok különb nőt ismertem nála. Lelkileg se őt tartottam a legkiválóbbnak. De úgy, amint volt, pontosan kiegészített engem. Vele voltam teljes, ő volt bennem az egyensúlyozó erő. Az asszonyt nem sajnálom, csak magamat… Mintha egy ér pattant volna meg bennem!… – A szája megint sírásra görbült.

Csabay elgondolkozva nézte a másik különös vergődését. Sajnálta ezt a pusztuló, elvesző embert, aki nyitott szemmel veti magát bele a romlásba. A lelkére akart beszélni:

– Micsoda férfi vagy te, hogy nem tudsz szabadulni egyetlen beteg gondolattól?! Mögéje bújsz, mint ahogy az ijedős gyerek elbújik a rém elől. Hát emberi élet az, amit te folytatsz?

Tarnay szomorúan bólogatott:

– Bizony, igazad van.

– Ne mondd nekem – folytatta Csabay nekihevülve –, hogy egy férfi, ha igazán akarja, nem tud magán erőt venni. De te elhagyod magad, mint egy beteg, hisztériás asszony. Tudnál te megint talpra állni, de nem akarsz. Mert így kényelmesebb. Hát nem akarod belátni, hogy így elpusztulsz?!

Tarnay földhöz szegzett tekintettel úgy hallgatta ezeket a kemény igazságokat, mint a gyerek, aki rossz fát tett a tűzre. Újra csak annyit mondott:

– Bizony, igazad van.

Csabay folytatta:

– Tudom, hogy ezt az ötszáz dinárt is azért kérted, hogy megint leülj a kártyaasztalhoz. De ezt nem szabad megtenned! Soha többé! Szedd össze magad, és légy megint ember, Dénes!

Tarnay halkan, bűnbánó hangon válaszolta:

– Az leszek. Köszönöm a jóságodat.

Felállt, hogy elköszönjön. Kezet fogtak, de Csabay nem engedte el mindjárt a kezét. A szemébe nézett:

– Ígérd meg nekem, hogy nem mész vissza a kaszinóba. És hogy mától kezdve új életet kezdesz.

– Ígérem – mondta Tarnay, azzal megrázta a másik kezét, és elsietett.

Az utcán elővette zsebóráját. Fél nyolc… Ejha, elég késő lett!… Derék ember ez a Csabay!… Hogy erőlködött szegény!… De azért utálatos dolog volt így elérzékenyedni előtte!… Mi[28]nek is árulta el neki az ő legbensőbb titkait?… Igazán fölösleges volt!… Úgy ült ott vele szemben, mint egy bőgő kisdiák a verés után!… Hallatlan!… Tulajdonképpen mi köze annak a Csabaynak az ő privát ügyeihez?!… Minő jogon avatkozik bele az ő életébe?!… Talán azért, mert ezt a rongyos ötszáz dinárt kölcsönözte neki?… Nagyszerű! Más is megadta volna!… Kellemetlen ember!… Hogy jön ő hozzá, hogy így megalázza!… Ő meg ott ül bambán, és ahelyett, hogy kikérné magának ezt az illetéktelen morálprédikációt, még elnyöszörgi neki a keserveit!… Utálatos még rágondolni is!…

A kaszinó elé érkezett. Még egyszer az óráját nézte. Aztán fölsietett a nagyterembe, és nyomban leült a játékasztalhoz. Három percen belül az ötszáz dinárnak vége volt.

Ekkor fanyar szájízzel felállt, és unott arccal, lompos járással hazafelé tartott. Álmos volt. Ledobta magáról ruhadarabjait, és beleesett ágyába. Nemsokára erősen hortyogott.

Egy napon Tarnay Dénes nyomtalanul eltűnt a kisvárosból. Az emberek szinte észre sem vették…