Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. április) 1. szám, 1–48. p.

Mire beért a faluba, este lett az alkonyatból. A házak ablakából örvendő szemfényként ömlött a világosság. Kuti Mihályban is megremegett az áhítat tömjénes emléke. Felmelegedő borzongás járta át hidegbe ékelődött testét. Szörnyű hideg van ma. Lélekbe hasító. Mint a csont, olyan volt a rőzseág. Még egy pillanatra se lehetett megállani. De nem is lett volna tanácsos megállani a szélsöpörte, havas folyóparton. Hiszen rongyos bocskorban tapodta a fél térdig érő, sziporkázó, tüzes havat. Mikor belevágott az ujjába, meg se érezte. Csak az a néhány, nagy csöppben kicsurrant vérszem mutatta a sebet. De hamar megfagyott az is.

No de nem hiába fagyoskodott, mert jócskán lesz neki is a levágott rőzséből.

Az út haván eléje csillant a sarki bolt sárga petróleumlángja. Lecsukott szája megnyílott egy lehelletnyire.

Ott árulják az örömöt!

Legalább egy kis örömöt vihetne! – többet a mindennapi megérkezésnél… A gyerekek megérzett öröme megdobbantotta a szívét. Az élet elhalványodott, fáradt képei remegő szókká melegedtek benne:

– Egy dinárért diót!… Hiszen van egy dinárom!

Boldogan áradó léptekkel indult neki a boltnak:

– Egy dinárért vesz diót! Aranyos diót!…

Az ének hullámos áhítata édeskedett dermedt szívében. Milyen jó lesz majd énekelni! Átadni magát annak a csendesítő világosságnak, ami néha úgy kifogy az emberből. De most érzi, hogy az kíséri minden léptünket, átfűti a fáradt szívet, és megöleli az embert!… Eh, hiszen nem is olyan rossz az élet! Persze: szenvedni, tűrni kell… térdig gázolni a megfagyott hóban!

– De majdcsak elmúlik a Tél! – üzent fel a szívébe a biztató, tiszta érzés, és belépett a boltba.

Mintha marokra való kincsei volnának, úgy nyúlt a zsebébe azért az egy dinárért…

De mi ez?… megernyedt ujjakkal kaparász végig agyonfoltozott bekecsének szétrongyolt zsebein … a foszlányok között azonban nincs semmi… üres, hideg szakadásokat érez csak, amiken át kezébe folyik a végtelen hideg:

– Nincs… nincs…

Ismeri a nincset… nagy találkozásai voltak vele… mikor [21] meghalt a kis Rozika, mert nem volt orvosságra… a lehunyt kis szemek fekete üressége is benne van remegő, semmit sem érintő kezében… de még az is csak egy eltűnt régi állomásnak tűnik most elhomályosuló szemei elé…

– Ejnye – mormolja az ijedtség elfásuló, kiürülő mosolyával, és hirtelen úgy felnyög, olyan fájdalommal, hogy szinte maga is megijed tőle.

– No csak, no… ne komédiázz már… hol vagy?

De a dinár nincs sehol. Elveszett!…

A boltban sokan voltak. Ünnep előtt. A boltos és inasa fürgén hajladoztak a fiókok között, amikből apró és nagyobb papírstaniclik kerültek a pultra. Fürgén folyt a kis pénzek nagy örömű vására. Kevés cukor, még kevesebb fűszer, néha egy-egy marék dió csörgött.

Az különösen fájt…

Ő is azt akart. Bár egy marék diót… Némán nézte a vásárlókat. Csak az ujjai vonaglottak néha egyet az üres zseb vigasztalan foszlányain. A megsebzett ujja különösen sajgott, jobban fájt a többinél. Mintha az érezné legjobban az üres zseb végtelen hidegét. A vevők ide-oda lökték. Nem törődtek vele, mintha nem is volna ő is közöttük, értelmetlen, céltalan ide-oda ődöngésével…

A levegőben biztos hangok érce csendült:

– Fél dinárért cimetet… kettőért diót… háromért cukrot…

– Ő csak egyért akart… diót… De most már nem mondhatja! Köhögés fogta el. Valami a torkába karcolt. Nagyon kínlódott, hogy visszatartsa a köhögést. Már szédült bele, és mégis magába akarta fojtani… azt sem bánta volna, ha ebbe az erőfeszítésébe maga is belefúl…

Közben minden ment a maga útján. A boltos biztos kézzel dolgozott. Hév volt a szemében, ahogyan egy pillantással felmérte és kiszámította az értékeket. Egyik kezével – és ezt most feltűnő élességgel látta – jobb kezével kiszolgált, a ballal meg beseperte a pénzt… Mindez nagyon is simán történt…

– No, még egyért diót is! – mondja muzsikáló nevetéssel egy fiatalasszony.

– Egyért diót… – mormolja ő is, és kisimul az ökle…

Aztán elnézi a boltost. Szegény, tüdőbajos ember. Tudja róla, hogy nem bírta a nehéz munkát, hát eladta kis földjét, és ezt a boltocskát nyitotta. Arca két oldalán piros foltok tüzelnek… úgyse bírja soká…

Hirtelen vad fájdalmat érez: miért nem vett reggel azon az egy, azon az utolsó dináron cigarettát. Az ebédtelen, egybefolyó napban néhány pillanatnyi megfeledkezésre ebben a kibírhatatlan szegénységben… megérzi a cigaretta kábító derűjét… amint valamelyik lehasogatott fa néma, téli csöndjéhez dűlve [22] szívta volna… és aztán mintha lassan, visszatartva engedné ki a mámoros jó izét…

– Mit lökdös? – mordult meg, mikor egy sebtében forduló asszony friss mozdulata érte.

Az asszony merészen a szemébe nézett, és szinte arcul csapta szavával:

– Hogy én?

– Igen, maga, hallja-e?!… és azt mondom: vigyázzon!

A boltban csend lett. Dermedt, hideg csend. Tépő, mélyről fűtött, izgalmas, számon kérő csend. A vásárolók megbántott, jeges lehelete… Nem volt itt senki, akit többször is meg ne löktek volna, és mégis minden ment a maga útján… Barátságos mosolyokkal, összeütközés nélkül. És most ez az ember itt mindent megakasztott… A meglepetés zavara azonban csak egy pillanatig tartott.

– Mit gorombáskodik?… Nézze meg az ember! – hallatszott mindenfelől. Aztán egy éles, torkonfogó hang:

– Ki maga?

– Hogy ki vagyok?… – Most szinte elmosolyodott irtózatos dühében. Most, most megbántották… és ezek itt… akik mind azt az utat járják, amit ő. Kihúzta magát, hát én vagyok a…

Röhögés csapta el előle a levegőt a kis petróleumlámpásos világosságban. Még az inas is megszólalt:

– Olyan régen álldogál már ott hátul. Százszor is vehetett volna már!

A rászegeződött szemek kérdőre vonták, beléje döftek: „No, hát ki vagy te?… no, nyögd ki már!… tudni akarjuk!” Érezte, elsápadt, hogy arca megvonaglik, hogy most egészen egyedül maradt… már megsebzett ujja sem fájt. Nem is fájdalmat érzett, hanem végtelen, leküzdhetetlen gyűlöletet… Látja a diószsákokat, amikből nem vehet egy dinárnyit a sápadt kisgyerekeinek ünnepre… akiknek nem derül az öröm csillagos fénye…

– Talán lopni akart! – kiáltott fel valaki.

Most már szinte rávetették magukat, hogy kilökjék maguk közül. A kör már szinte bezárult körötte. Egyöntetűen közeledett feléje, megbonthatatlan összetartón! Míg alóla egyre jobban fogy a talaj…

Eddig minden baja ellenére is rendben folyt az élete. Szegény ember volt, úgy élt, mint a többi szegény ember, dolgozott, kapott pár garast, és élt… sokszor éhezve, fázva, de élt… és ezek most mit akarnak tőle?… Kereste, kutatta a választ… egyszer verekedett, legénykorában. Jól belevagdostak egymásba ököllel, karókkal, s aztán kész volt, el volt intézve, ezt azonban nem lehetne így…

Ki kell kutatni!! [23]

Felhördült, mintha átnyársalták volna: tolvajnak nézik… őt, aki egy dinárért akart örömet venni!… Megszédült… szegény kis gyerekei!… inkább bevallja, hogy elvesztette a dinárt… de amint szólni akart, látta, hogy ezek nem hinnének neki…

– Hát mit lökdösnek? – nyöszörögte.

– Magát? – szólt csípősen egy asszony.

– Itt senki se lökdös senkit, az én boltomban! – önérzeteskedett a tüdővészes boltos. Ne zavarja a munkát. Ha akar, vegyen, ha pedig nem?!…

– Akkor elmehet! – bökte ki az inas.

A nevetés úgy csapott fel körülötte, mint a vesszőzés.

Megtántorodott, úgy érezte, gázolnak rajta… és már szinte kívánta is a megsemmisülést…

Néhány asszony sikoltott:

– Részeg!

Úgy látszott, összeesik. De a boltos erélyesen szólt:

– Ha részeg, menjen haza! Jobban tette volna, ha a pénzt családjának adja. Ünnepek előtt… – tette hozzá jelentőségteljesen.

Mint a megvert kutya, sompolygott ki.

– Ünnepek előtt… ünnepek előtt… motyogta, és tehetetlenségében szerette volna fölfordítani a világot.

Tántorogva ment el a bolttól, ahol kifosztották mindenéből. Nyomorultnak és megalázottnak érezte magát… Minden ellene fordult… Milyen rettenetes, milyen sírni való!…

A hideg mohón járta át a testét, és megsebzett ujja vad sajgással fájni kezdett. Kezét ökölbe szorítva, majd mereven kifeszítve ejtette zsebébe…

És ekkor hidegen és megszabott körének éles, el nem téveszthető valóságával a tenyerébe hullott a dinár…

Egy darabig forgatta, peckelte a zseb zegzugai felett, mikor azonban mindig visszaesett sajgó tenyerébe, egy hirtelen, fölényes mozdulattal a zseb egyik szakadékán át a havas útra lökte…