Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. április) 1. szám, 1–48. p.

Amikor az ember eljut odáig, hogy „apuka” lesz a neve, csodálatos átértékelésen megy keresztül. Eleinte minden olyan, mint valami könnyű, kedves színdarab, amelyben az apaszerep senkinek jobbnak nem juthatott volna, mint a szereplő Apukának. Testhez álló, kedves kis komédia az egész. Az egész kellék: a kis bölcső és benne a világ legszebb, legokosabb kisbabája: az én gyerekem! Aki gügyög. Mit? Apró, értelmetlen csacsiságokat. Így!

Aztán egyszerre csak azon veszi magát észre az ember, hogy ott ül egy nagyon komoly, nagyon díszes trónszéken, mint uralkodó, akinek minden szava törvény. Magas katedrán ül, melynek alapja talán minden tudományok minden könyvéből rakódott össze, és ő az a csodálatos, mindent tudó bölcs, aki csak a kérdéseket, a „miért”-eket várja, hogy megadja rá minden idők legbölcsebb feleletét. Csip-csup szegény embert is látni ezen a mesebeli polcon, mert a leggyatrább fizetésű díjnoknak is legfeljebb kisöccse itt a Rotschild, a legvéznább apuka is acélizmú díjbirkózó, a szépségről pedig vitát sem kezdenék, hiszen kislányom meggyőző szavakkal, meleg ölelésekkel százszor is bebizonyította már nekem, amit pedig sohase hittem volna: hogy szép vagyok, majdnem a legszebb az egész világon!

Ez a varázslatos átértékelés azonban csak akkor következik be, ha az apukának nevezett ember bele-belenéz a kristálygolyóba! Az uralkodóvá, bölccsé, erőssé, széppé átértékelt apukáknak pedig rettenetes felelősségű feladatuk, hogy nézegessék, ajnározzák ezt a varázsgolyót! Melengessék beletekintgető mosolygással, megsimogassák szeretettől, megértéstől bölcsekké finomodott szavak puhaságával.

Ezerszínű ez a kristálygolyó! A gyerek szeme!… Minden kicsiségre tágra táruló lélekablakocska. Lehet az alapszíne kék, mint a júniusi ég, lehet zöld, mint a májusi rét, lehet feketén csillogó, mint a csillagokkal teleszórt nyári éjszaka. A minden csodát teremtő Isten, amikor felszabadította önmagát a teremtés mestervizsgáján, ezt készítette remekbe! A legszebbet, a leghibátlanabbat minden mesterműve közül.

S ha néha felhőcske bodrosodik a kristálygolyó kékségére, ha halottsárga, száraz falevél hull a májusi rét zöldjébe, vagy kialudna hirtelenül egy ragyogó csillagocska a szépséges éjszakában, alig észrevehető homály fedi el a varázsgolyót, a lélekablak kitárul, a csöppnyi száj rubinja felhasad, és kibuggyan rajta egy szó: miért?

De jó ez az apai trónszék, ez a bölcsességet kölcsönző tudós katedra ilyenkor! [14]

Én kétségbeesve gondolok arra, hogy eljön az idő, amikor megtudja a fiam is, a lányom is, hogy nekem is vannak miértjeim, melyekre nem tudok feleletet adni önmagamnak, melyekre senki sem tudott még válaszolni nekem. Mert eddig én mindenre tudtam felelni nekik!

Pedig nem közönségesek voltak azok a miértek!

Hogy a tisztelendő úrnak nincs bajsza, az semmi, de miért nincs a tanító néninek? Hogy a gólya hozza a kisbabát, az igen, miért nem hozza gólya a kis borjút? Aztán, hogy a borjú csak úgy lesz, vagy az is születik? Aztán ki volt erősebb, Toldi Miklós vagy Kraljević Marko? És ezekhez hasonlók garmadával!

Én mindre tudtam kielégítő feleletet adni. Találtam szíves szót, bölcs mesét, melyekkel le tudtam törölni a homályt a kristálygolyóról és láttam a kielégültség boldog mámorával becsukódni az ijedten felpattanó lélekablakot.

Csak egyszer…!

Egészen kicsinyke elemista volt még a fiam, és messze volt az iskola tőlünk. Minden napja új élményektől volt terhes. Úgy vettem észre, miértjeit megfelezi tanítója közt és köztem. Nekem már csak a nehezebbje jutott.

Egy nap vörösre sírt szemekkel jött haza. Megijedtem, de nem mutattam. Kérdeztem volna már, de hallgattam. Talán elesett, talán veszekedett? Sebaj, megesik az ilyesmi!

De az anyja persze nem állhatta szó nélkül.

– Ki bántott aranyfiam? – kérdezte ijedten, ösztönösen.

– Megvertek a gyerekek – szakadt fel a zokogó felelet.

Most jöttem én. A hangomban több volt a szigor, mint a részvét. Nem kell kényeztetni a gyereket!

– Ki bántott?

– Én nem tudom, csak Rajkónak hívták azt, aki először a földhöz vágott! – szepegte a fiam.

– Milyen Rajko?

– Én nem tudom. A nevét is csak onnan tudom, hogy a többi azt kiabálta neki: udri ga Rajko! És erre a Rajkó földhöz is vágott!

A felelevenített sérelem új könnyzáport eredményezett.

– Akarom tudni, hogy volt az egész! – vágtam bele a bőgésbe.

– Az egész az úgy volt, hogy amikor a Sztojnić sarkára értem, ezek a gyerekek megláttak és elkezdtek csúfolni! Jöttek utána, és úgy kiabálták: magyar, magyar, kokosár!

Elkomolyodtam. Hát így áll a dolog? Ilyesmit én nem éltem át gyermekkoromban.

A gyerek folytatta. [15]

– Én nem csúfoltam, pedig őket, csak azt mondtam: „Fogd be a szád!” Erre jött a Rajko, meg a többiek is!

Hallgattam.

– Pedig én nem is bántottam őket! Nem is ismerem őket! Hát akkor miért?!

Tágranyílt szeme könnyben úszott, maszatos, tintás kezét nagyos mozdulattal tárta szét, úgy várta a válaszom. Riadt szeméből, az én kristálygolyómból egy szó izzott felém, mint valami lángoló kérdőjel: miért?!

Hallgattam.

És bennem a tudat alá süllyedő emlékek eliszaposodó rétegéből felbukott egy kép. Elevenen, frissen, mintha most történt volna.

Megfogtam a gyerek kezét, magamhoz vontam, és beszélni kezdtem.

– Sok évvel ezelőtt én is így jöttem az iskolából, mint most te. Nem engem bántottak pedig, én se bántottam mást, de fájt, mert végignéztem egy ilyen csúnya históriát. Mentünk haza az iskolából. Az egyik sarkon kereszt állott, s éppen melléje értünk, mikor egyik maszatos iskolatársam észrevette, hogy a túloldalon megy sietve, szinte előlünk menekülve a Stein boltos fia. Kócos kis zsidó gyerek. Mire feleszméltem, már át is ugrottak érte a vásott gyepsori csemeték, és nagy diadalordítással cipelték át az innenső oldalra, a kereszt elé. Ott ráordított a legszájasabb, a legverekedősebb:

– Ha elmondod a miatyánkot, nem bántunk!

A fiam nem sírt már. A szája is kinyílt, és lélegzetét visszafojtva, megértő részvéttel leste a folytatást.

– És mit gondolsz, mit csinált a Stein fiú?

– Mit?

– Biztosan szomorú volt a lelke, de mosolygott… és hibátlanul elmondta nekik a miatyánkot!

– Pedig zsidó volt?!

– Pedig zsidó volt! Mi mást tehetett volna? Azután végignézte szomorkás tekintetével ezeket a kis gyepsori vadszamarakat, és otthagyta őket.

– És apuka?

– Én, fiam? Én csak ott álltam, és nagyon szégyelltem magam. A Stein gyerek előtt, a gyepsoriak miatt. A Stein gyerek fel se vette. Biztosan fájt neki, hogy megalázták, de ő maga volt zsidó gyerek, a gyepsoriak meg sokan voltak. Látod, neked sem kell máskor az ilyent meghallanod. Ha fáj is. Aztán, látod, volt idő, amikor a magyar gyerekek szorították ki így a szerb gyerekeket, most meg fordítva van!

Éreztem, hogy ez már elég, hogy nem tudok okos választ adni a miértre, azért befejeztem a beszélgetést. [16]

– Igen fiam, most fordítva van. Legokosabb, ha máskor másik utcán jössz haza!

*

Vége lett az iskolaévnek. A vakációban Magyarországra mentünk három hétre. Ki tudott volna ellenállni öregapó meg öreganyó nagybetűs leveleinek, melyeknek minden mondata azt sürgette: „Gyertek már! Mi, ki tudja, eljuthatunk-e hozzátok valaha!? A gyerekek már meg sem ismernek bennünket, meg is halhatunk, gyertek hát, bár egy hétre!”

Mentünk.

A ritkán utazó emberek gyámoltalanságával, talán félszegségével bámultunk meg minden új állomást.

A két gyerek a kérdések pergőtüzével árasztott el. Alig győztem felelettel.

A negyedik napon már mintha mindig ott éltek volna. Mi csak meg-megálltunk itt-ott, régi emlékek újultak fel, új meglátások színesítették a fakulni kezdő, régi képeket, de nekik, úgy vettem észre, nagy megnyugvást okozott, hogy semmi különöset, semmi különbséget nem észleltek. Veréb, veréb. Virág, virág.

Az első nap ugyan megbámulták a kakastollas csendőrt, a fiam talán titokban összehasonlítást is tett a mi narednikünk meg az ottani őrmester között, mely összehasonlítás, ki tudja, kinek a javára esett, mindegy, én semmi különöset nem észleltem a gyerekeken.

De mit is láthattak volna? Az ottani Duna alig valamivel szélesebb a mi Tiszánknál, a folyóparti füzes is ismerős melódiákat susogott, a szomszédot itt is Jóska bácsinak hívták, a kis kacsák itt is aranysárgák voltak, mint nálunk.

Ami különbséget magunkkal hoztunk, az meg egyenesen szenzációszámba ment itt, mert amikor a fiam az öregapó biztatására és az álmélkodó Jóska bácsi elképesztésére odakanyarintotta a nevét cirill betűkkel az újság szélére, Jóska bácsi mély meggyőződéssel és őszinte bámulat hangján mondta ki a szentenciát:

– No, hogy azt se kék mondani!

A felesége, Panna néni meg tán keresztet is vetett ijedtében, amikor a lányom az öreganyja öléből rázendített az iskolában tanult nótára, hogy:

– Čija li je taraba…!

Összecsapta a kezét Panna néni.

– Egek Istene!

Hamar híre jár az ilyesminek a faluban! Határozottan felénk, különösen a gyerekek felé fordult a figyelem. Azoknak meg tetszett az érdeklődés. A lányomnak hol itt, hol ott kellett elénekelni: „Čija li je taraba”… [17]

A fiamnak sohasem volt kielégítő társaság a húga, azért már az első napokban érdeklődni kezdett öregapjánál.

– Öregapó, hogy hívják azt a gyereket, aki a sarkon lakik?

– Jóskának, fiam.

– Hát azt, aki ott megy most?

– Nem ismerem meg messziről, kisfiam. Ha jól látom, Fekete Fercsi.

– Minálunk is van Fekete Fercsi, de az kisebb.

– Hát hogyne lenne, gyerekem, hiszen itt is vannak Pisták, Jancsik, Jóskák, mint nálatok.

– Hát Rajko van-e?

Öregapó elnevette magát.

– Rajko, az nincs.

Délután lementünk a Dunára fürdeni. Leheveredtünk a homokba. A hátunk mögötti mezőségen gyerekek hancúroztak. A fiam lassan játszva közeledett feléjük.

– Hadd ismerkedjenek! – gondoltam. Szinte el is feledkeztem róla, amikor egyszer felsivított a hangja.

– Apukám, jaj!

Felugrottam. A füzesből rohant felém a fiam, a nyomában öt-hat gyerek, kik, mikor megláttak, megálltak, és mint akik jól végezték dolgukat, visszafordultak.

Lihegve, zokogva, összekarmolt arccal ért hozzám a fiam.

– Mi az?

– Megvertek.

– Miért?

– Nem tudom… – zokogta hebegve, ijedten, méltatlankodva. – Eleinte nem bántottak, de azután az egyik rám fogta, hogy szerb vagyok. A többi meg elhitte. Aztán így kezdődött. A végén meg megzavartak…

A kristálygolyóra mélységes, fekete árnyék borult. Megdöbbenve néztem bele a riadt gyermekszembe. Abba a feneketlen, mélységes örvénybe, melyet ott láttam kavarogni. Szinte megindultam magam is. Szólni még nem tudtam, de magamhoz akartam vonni. Ő kiszakította magát ölelésemből, szembeállt velem, és szinte kiabálva, remegve szórta felém a szavak áradatát, mit az a mélységes örvény hozott fel a felzaklatott lélek mélységéből…

– Apukám… hát most… hát ezek… miért? Otthon a Rajko megvert, mert magyar vagyok, itt megvernek, mert szerb vagyok! Mi ez?! Miért?

Aztán elfojtotta torkán a szót a zokogás.

Én meg csak álltam ott, álltam… szó, felelet nélkül. Ez a felém dobott hatalmas „miért” mellen vágott, és ledöntött az én megcsúfolt fiam mellé.

Mosolyogni próbáltam, pedig belül nekem is sírt a lelkem, összeszorított állkapcsom lezárta a szavak útját, és csak ügyet[18]lenül, makogva tudtam később kinyögni pár suta, értelmetlen szót.

– Ezt, fiam, úgy nevezik: kisebbségi sors. Jó ehhez hozzászokni korán… később talán nem fáj.

Szegény öregapó botjával fenyegette a visszavonuló gyerekcsapatot, mely vissza-visszanézett csodálkozva, hogy nem is zavarom őket, nem is kiabálok rájuk, csak állok ott, a fiam mellett, és simogatom a fejét…

Délután észrevettem, hogy a kislányom ott áll a kert végében, a kerítésen belül, és sóvár szemekkel néz az utca túlsó végén játszadozó lányok csoportjára. Körbeállva, táncolva énekelték:

– Ispiláng, ispiláng, ispilángi rózsa…

Már a számon volt, hogy kiküldöm közéjük, de elhallgattam és hagytam, hogy a kerítés mögé lapulva énekelgesse egymagában, de mégis velük együtt az ismert régi, játszi nótát.

– Ispiláng, ispiláng, ispilángi rózsa…