Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. április) 1. szám, 1–48. p.

(Omis, 1936 nyarán)

– Ó, tiszteletre méltó idegen, most abban a szerencsében részesülsz, hogy asztalodnál vendégül láthatsz. Bizalmamat külsőddel nyerted meg, amelyről – úgy vélem, helyesen – elmélyülő és felette művészi természetedre következtetek. És hogy ne tarts felületesnek vagy holmi vásári komédiásnak, azt is megmondom, hogy tépelődő, miszticizmusra hajló és ellentmondással vívódó lélek vagy. De ne hidd, hogy tudós vagyok, aki életén át unalmas jellemmegállapító kutatásokat végzett, hogy céduláinak sekélyes bizonyságával elképesszen. Dehogy… látásom világosságát más táplálja, és tudománytok hamissága azt nem homályosítja el.

– Tudom, az emberi zaj elől menekültél ide, ebbe a halászfaluba, amit fürdőnek neveztettek ki. De fájdalmasan tévedtél. Teli van lármás, formátlan emberszörnyekkel, akik elkeserítik nappalodat, és tűnődéseidet undorrá változtatják. Ezért virrasztasz éjszaka itt, az öreg Juliónál, és fogyasztod tűrhető borát.

– Órákig elnézed a tengert, ami most olyan fekete, mint a kínai tus. Vagy a két halászbárka karbidlámpájának villogó fényét figyeled? Nem tudom, ez a kép mit idéz benned, de lehet, hogy csak képzeletedet semlegesíti.

– Köszönöm a poharat, Julio apó, de nem tartalak mégsem gondolatolvasónak.

– Köszönöm, ó, idegen, a bort, és bevallom, nem kis része van abban, hogy melléd telepszem. Bizalmat gerjesztettél bennem, hogy már a második korsót üríted. De hidd el, te is érdekelsz. Mert doboló ujjaid meghazudtolják egy helyben ülésed nyugalmát. Furcsa ember vagy. Ajkad ívelésével az életed szürcsölöd, és arcod éle Savonarola aszketikus szenvedélyét árulja el. Szemedből értelem sugárzik, de tekintetedet lelked révülése fájdalmassá töri.

– Hasonlítasz hozzám. No, ne rettenj meg! A bensőmre gondoltam. Tudom, piszkos csavargónak látsz, szőrös pofámmal, nyíratlan üstökömmel, szétmálló ingemmel, foltokkal és pecsétekkel tarkított kabátommal. Kétségtelenül elriasztó látványt nyújtok toprongyos alakommal, kicserepesedett, mezítelen lábaimmal. De tudod, ez a külsőm függetlenségemnek és szabadságomnak ára. Értsd meg, ez a létalapom, vagy ha akarod, fizikai életformám. Itt Antoniónak, a szegény halászok szolgájának, a gyerkőcök bolondjának ismernek, és ártalmatlannak tartanak. [8]

– Tölts, ó, idegen, beszélni kívánkozom, és ha van még gát bennem, ez az áldott ital majd szétveti.

– Ne félj, életsorom nem szentimentális. Nem az igazságtalanságok láncolata, sem pedig a szerencsétlenségek szépen kitervelt összjátéka. Tulajdonképpen nincs is történetem. Mert hát nem mindegy, hogy vámhivatalnok, vendéglős, hajóskapitány, vagy zenekari dirigens volt az apám? Itt vagy ott éltünk? Két-három- vagy négyszobás lakásban laktunk? Kicsi a változat otromba, középrendűségbe bújtatott világotokban, és hidd el, hogy érdektelen, hacsak nem undorító, akár a tiéd, kedves idegen.

– Egyszóval, miként a tieid, az én szüleim is a legjobbat akarták. Ezért huszonkét esztendős koromig végigjáratták velem mindazokat az iskolákat, melyeket elviseltem. Voltam jogász, orvostanhallgató és festőnövendék. Majd újságíró, banktitkár, vállalkozó és miegyéb. Még fiatalon részt vettem két tudományos expedícióban. Képeket festettem, verseket írtam, és értekezéseket, melyek feltűnést keltettek. Mondhatom: tehetségemmel felülmúltam a silány átlagot, és nem sok hiányzott, hogy a szellemi nagyságok ugyancsak silány társaságában kapjak helyet.

– Ne tarts féktelen vagy állhatatlan természetűnek. Ezt a sokféleséget olthatatlan érdeklődési szomjam kényszerítette rám. Az évek haladásával szomjúságom tűrhetetlenségig fokozódott. Végül jelentéktelen állásokat vállaltam, hogy furcsa, kialakulatlan szenvedélyemnek élhessek. Valami hajszolt a dolgok lényegének megértése felé. Belevetettem magam könyvtárakba, végignéztem a világ nagy alkotásait, és kerestem a magot, amiből létem kicsírázhatik. De akármelyik úton indultam, hamar ahhoz a határhoz értem, ahol nincs emberi felelet, s ahol a rejtélyesség áthatolhatatlan fala meredt elém.

– Julio, adj még egy korsó bort, zárd be korcsmádat, és feküdj le, mi kinn maradunk, pecsétes utcai asztalod mellett. Oltsd el fityegő lámpásodat, mert amint látod, a hold most bújik ki. Lassan halványsárgába öltözteti az öreg házakat, és gyönyörködünk majd a lila árnyékban. Szeretem az éjszaka színeit, de ha festőink durva és szirupos képeire gondolok, lekaparnám a holdat az égről. Mert megmérgezték az életemet a festők, az írók, a tudósok, mint ahogyan megcsaltak az erkölcsi szabály teremtői is. Rútul rászedtek.

– De tudod, volt bennem erő, fellázadtam ellenük, és mindent leráztam magamról. Ne hidd, hogy csak az egyenruhás lelkű polgárokkal szállottam szembe. Nem. Megtagadtam bensőmben a dolgok rendjét, és lefokoztam magamban az értelem mindenhatóságát. Túljutottam az évezredek összerakott hazugsághegyein. Valami csodálatos nagy, szent lázadást éltem át, alig merem kimondani – a világszellemmel ismerkedtem meg.

– Tölts, ó, idegen, mert nehéz feladatra vállalkozom, amikor [9] lelkemet terítem eléd. De fel kell szabadítanom ostoba érzékeimet, hogy fenséges titkomat közölhessem. Súlyos béklyó a rendben tartott érzék, és szegényes a beszéd, amikor a nagy igazság fényének egyetlen sugarát is beléd szeretném lövellni.

– Figyelj jól, légy áhítatos: az én titkom, hogy a teremtés igazságát ismerem. A mindenség benső fényének vakító és perzselő sugarában fürdöm.

– Ó, idegen, érdeklődő tekintetedbe most némi rémület vegyült, és eszelősnek tartasz, ha nem tökéletesen elmeháborodottnak. Nem tiltakozhatom, mert ezzel csak hitedben erősítenélek, de gondold meg, ha nem ez a rongyos alak mondja ezt, hanem a ferencesek kámzsájába bújt felebarátod: milyen megilletődött érdeklődéssel habzsolnád szavait. Nem tudsz a díszletektől eltekinteni, amit, ó, idegen, a lényegtől elválaszthatatlannak érzel.

– Ámde, ha mélyen magadba tekintesz, és meghallgatod vergődő lelkednek vágyakozó szavát, megérted majd igazságomat. Mert ez az igazság nem az enyém, hanem a valóságé. Lassan rátérsz talán arra az egyedüli útra, amelyen az állatitól felszabadult ember jár.

– Idegen! Apostol sem vagyok. Nincs tantételem, sem pontokba foglalt szabályhalmazom. Az igazság, az élet mindezt nem tűri. A megfoghatatlan valóság mindennél több, nagyszerűbb, és minden forma, amit ember alkotott, otromba másolat, amelyből a lényeg hiányzik.

– Figyelj csak, idegen! Utálom a szónoklást, és értelmedre sem akarok hatni. Amikor a festőakadémia falai közül kikerülve először állottam künn, a természetben, állványom előtt, és tekintetemet belefúrtam az előttem elterülő tájba, sejtelmes remegés fogott el, és nagy, különös érzés kerített hatalmába: megéreztem a természet végtelenségét és kifejezhetetlenségét. Majd szegényes vásznamra, festékeimre és ecseteimre vetettem pillantásomat, és világosan átéltem a táj lefestésének lehetetlenségét. Szörnyűségig fokozódó magasztosság ömlött el bensőmben. A mindenség mögött rejlő valóságot éreztem meg. Mert tudod-e, mi a levegő rezgése, a levelek titokzatos rebbenése, a színek tobzódása, a formák harmóniája? Hogyan mondod el mindezt egy síkon, ha az isteni természetet nem akarod meghamisítani? Tudod-e, milyen a táj? Megérezted már annak végtelenségét? Nem nyűgöz le a nagy átélés? Hogyan érzékelteted annak az élménynek nagyszerűségét, amit a veréb ágról való elröppenése, a levelek finom rezdülése, a nap csillámának játéka lelkedben előidéz? Meg tudod-e érezni a kifejezhetetlen nagyszerűségét?

– Mit kívánhattam hát durva szerszámaimtól?

– Mit adhattam magamból, ami ezt megközelíti?

– Azután asszonyt festettem. Sokáig néztem szép arcát, szabályos vonalainak ezernyi érdekes szabálytalanságát. Tekintetéből [10] az angyali jóságtól a démoni szenvedélyességig minden változatot megtaláltam. Amikor elkészültem a képpel, és az ünneplők dicséretének áradatát hallgattam, szégyenemben kettéhasítottam a képet. Ellenállhatatlan kényszerből tettem, mert az eleven nő ott ragyogott minden varázsával, rejtélyes nagyszerűségével. Patyolatfehér bőrének pórusaiból bódító illat áradt, leheletéből mindent feloldó mámor rezgett, s képemről: merev forma, élettelen báb üres tekintete meredt felém. Ünneplőim durva látása nem tudott megtéveszteni!

– Többé nem vettem ecsetet kezembe. Nem akartam a dolgok egységes, mégis végtelen változatát megcsúfolni. Így gondolkoztam. Később mégis a tollra fanyalodtam. Feltörő nagy érzések, csodálatos átélések kívánkoztak ki belőlem. Regényt írtam. Megvették és kiadták. A lapok rólam cikkeztek. Révbe érteni, azt mondták. Ebben az időben végighallgattam a házmesterné veszekedését. Teli volt szidalma erővel, képekkel, színekkel, fordulatokkal, és annyi élet bugyogott belőle, amennyi nem volt egész regényemben.

– Nem írtam többé.

– Valami rajongásig fokozódó csodálkozás ejtett rabul. Egyik ámulatból a másikba estem. Még nem értettem, még nem láttam semmit, de titokzatos érzések feslettek ki belőlem, hirdetve egy nagy öröm közeledtét. Új világ kapui kezdtek előttem kitárulni, melyek mögött az igazi nagy élet buzog. Eleinte csak kis résnyire nyíltak szét az élet kapuinak szárnyai, s én feszült figyelemmel révültem el bensőm ébredésén. Megmagyarázhatatlan, mindent elsöprő mámor kerített hatalmába.

– Nagy átéléseim még gondolni sem engedtek arra, hogy durva eszközeinkkel azokból valamit is megrögzítsek.

– Ó, kedves idegen, ez teljességgel lehetetlen volt. A művészet a tompult érzékűek jámbor csalása.

– De hallod-e a csoszogó lépteket? Két hárfás közeledik, akik eddig a matrózok csapszékében muzsikáltak. Apa és fia. Mindkettő egy-egy szemére vak. Sem Beethovent, sem kontrapunktos zenéteket nem ismerik, de majd meghallod hárfáik furcsán bódító zengését.

– Üdvözöllek benneteket, Zeno és Mario! Tudom, magas vezényszó parancsára jöttetek ide, mert nagy szükségem van reátok. Oda, a mólóra telepedjetek, pengessétek el a tenger köszöntését. Orcáitokkal forduljatok az áradat felé, hogy ki tudjátok pattantani elnyűtt szerszámaitokból az ihletettség minden szikráját.

– Tudod, idegen, nem restellem bevallani, hogy a bort nemcsak szeretem, de szükségem is van rá. Kívüle még ez a zsongó muzsika segíthet nagy feloldódásomban. És meglásd, te is közelebb jutsz ahhoz, amit kimondanod szinte lehetetlen.

– Julio…, Julio apó…, hahó, ébredj, ígéretemet megtartot[11]tam, első álmodban nem zavartalak, bort kérünk, öreg…

– Hallod, idegenem, hogy a tenger moraja miként festi alá a hárfák zengését? Érzed-e a pillanat fenségét? Ó, idegen, a muzsika a csalók legszebb varázslata.

– Tudod, bensőmben vakító fényforrás izzik. Sokkal hatalmasabb, mint amit nyomorult testem elbír. Szétmarcangol az átélés tüze, és hamuvá perzseli azt a rengeteg vagy talán csak cseppnyi képességet, ami az istenség részesévé tesz. De látod: vidám és elégedett vagyok, kedves idegen, mert ez a legnagyobb élmény, és minden jó java.

– Kimondom hát: én Istent érzem magamban.

– Idegen, olyan mindegy, hogy mennyire vagy emelkedett ember, és mit értesz ebből, amit mondok. Én, csak én egyedül mondok igazat a világon. Nekem nincsen miért hazudnom. Én nem sanyargattam magam évtizedeken át, és képzeletemet sem gyötörtem éjjel-nappal, hogy ideérkezzem.

– És… és az utolsó szót alig merem kimondani, mert magam is megrettenek – ha iszom, akkor mindennél jobban és világosabban érzem, hogy bensőm rejtett mélyéből gigászi világítótorony dús fényforrása lövelli a megértés, a meglátás olyan érzetét, hogy az istenivel egyesülök.

– Érted ezt, idegen?

– Ne kívánd, hogy még világosabban mondjam!

– Én… én… én: része vagyok az Istennek.

– Megbotránkoztattalak! Fordulj el tőlem, vagy húzass karóra. Nem védekezem. Nem tehetek erről. Látod – látszatra – végsőkig süllyedtem, hogy ide felemelkedhessem. Nekem a valóság kellett, és ez a valóság, a mindent átható, éltető, egyetlen igazság! A lényeg maga.

– Köszönöm, nem iszom többet.

– Már virrad.

– Most majd, mint mindennap, kibújnak az emberek odúikból. Zajongnak, hazudnak, csalnak, lopnak, hízelegnek. Pöffeszkedő önteltséggel, sekélyes szellemmel, kicsi célokkal loholnak undorító jólétük biztosítására. Komiszak, kegyetlenek, durvák, kenetesek, képmutatók. Mind, valamennyien. Korlátolt, bamba nézésű hivatalnokok, hájjal párnázott kufárok, agyafúrt prókátorok, művészetet hirdető vásári komédiások.

– Nincs irigység bennem. Furcsa bogárfajtának látom őket, és gyűlölet helyett – amit talán véleményemből merítesz – hálás vagyok nekik. Ők adják nagyságom keretét. A lehetőséget magasabbrendűségem felismeréséhez.

– Milyen jelentéktelen az ő létük az én számomra, akinek a mindenség orgonájának végtelen regisztere zeng, zúg, muzsikál. Nekem, aki eljegyzettje vagyok az édes végtelenségnek, a mindent [12] magában egyesítő örökkévalóságnak, a nagy csodának – ők: mit is jelenthetnek?

– Ó, kedves idegen, az első sirály fölröppent a levegőbe, nézd csak szárnyának ívelését, ó, szent gyönyörűség!

– Reggel van. Látod ott a kiszolgált, lyukas haltartó ládát? Az a lakásom. Jöjj, kísérj el! Most lefekszem. Lassanként felkel a nap, és első sugaraival az én arcomat cirógatja. Nagyon jól alszom. A nyálam édesen kicsordul. Arcomra színes légy telepszik és acélzöld potrohán, mint drágakő, csillámlik a napfény.