Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. április) 1. szám, 1–48. p.

A kisebbségi magyar élet szervezetlensége újabban minden téren egyre jobban kiütközik. A sajtóban és ad hoc összejöveteleken mind gyakrabban hallatszanak sürgető hangok, hogy véget kell vetni ennek a tétovázó helyzetnek, és gondoskodni kell olyan szervezet felállításáról, amely kisebbségi életünk százfelé futó vadvizeit és vékonyan csörgedező patakjait egyetlen mederbe terelné, és egyidejűleg gondoskodna arról, hogy a magyarság mozgalmi erejének ez a megduzzadt folyama feleslegesen ki ne csapjon ágyából, és oktalanul el ne apadjon. Megjegyezzük: a tünet sem új, a tervezgetések sem újak. Az egységes kulturális és gazdasági mozgalom terve együtt született a magyar kisebbségi akció politikai részével, és azzal szerves összefüggésben áll. A széles magyar tömegek szellemirányú és gazdasági megszervezésére azonban – ezt elfogulatlanul, sine ira et studio állapítjuk meg – a múltban még elvi kísérletek is alig történtek, gyakorlati téren pedig úgyszólván egyetlen elhatározó lépést sem tettek. A kisebbségi élet egész szerkezetét – a rövid ideig funkcionált politikai párt tevékenységétől eltekintve – a szervezetlenség jellemezte, és jellemzi ma is. A hatalmi változást követő zűrzavaros időben, amikor még teljességgel bizonytalan volt, miként fog alakulni a magyarság helyzete, kulturális és gazdasági megszervezésre irányuló tevékenységről alig lehetett szó, később pedig, amint a helyzet kezdett végleges formát ölteni, a politikai erőgyűjtés kötötte le a magyarság friss politikai-adminisztrációs szervezetét. A küzdelemben, amelyet a magyarság politikai pártja az őt megillető törvényhozási képviseletért és később ennek birtokában a szerződésekben biztosított elemi kulturális, politikai, nyelvi és emberi jogokért folytatott, nem maradt idő olyan koordinált szerv kiépítésére, amely a politikai programban előirányzott kulturális-gazdasági mechanizmust üzembe helyezte volna. A politikai szervezés elsőrendű céljai mellett – átmenetileg – másodrendű jelentőségűvé vált a szellemirányú és gazdasági szervezés. Fontos volt, de nem volt sürgős. Későbbi időpontban nyilvánvalóan sor került volna ennek a két életbe vágó organizmusnak a felépítésére, időközben azonban olyan változás történt, amely a már funkcionáló központot: a politikai pártot is tétlenségre kényszerítette.

Most azonban újból adva vannak a művelődési és gazdasági szervezés fizikai és lelki lehetőségei, hiba volna tehát, ha a gyakorlati lépések helyett ismét a tétovázó tervezgetéseknél maradnánk. A józan előrelátás szempontjai azt parancsolják, hogy meg kell ragadni a pillanatnyi alkalmakat, és ki kell aknázni egy demokratikus, kulturális-gazdasági vonatkozásokban kétségkívül engedékenyebb kormányzati rezsim által nyújtott lehetőségeket az egységes közművelődési és gazdasági mozgalom megindítására. Ne tévesszék azonban szem elől a törekvés tényezői, hogy az elmúlt és kényszerű politikai tétlenségben eltiltott évek során a jugoszláviai magyarság társadalmi struktúrájában mélyreható változások, helyenként döntő szociális és politikai eltolódások történtek. A teljes sikertelenségre van kárhoztatva minden olyan összefogás létrehozásán fáradozó, akár szellemi, akár kulturális, akár gazdasági irányú mozgalom, amely ezeket a magyar társadalom tömegében történt és geológiailag még friss gyűrődéseket quantité negligeabl-nak tekinti. Itt egy kis [1] kitéréssel rá kell mutatni a csehszlovákiai kisebbségi magyar közművelődés mozgalmi viszonyaira. Azért választottuk éppen Csehszlovákiát, mert viszonylagosan ott a legerősebb, legfejlettebb és intézményekben a leggazdagabb a kisebbségi kultúrélet. És szemléletileg ott a legvegyesebb. S noha a kultúrélet munkásait és szervezeteit a szemlélet, irány és célkitűzés tekintetében meglehetős elvi ellentétek választják el egymástól, egy pontban: a kisebbségi magyar művelődés kérdésében mégis egységre törekszenek és a különböző kultúrsejtek között egységes kooperációt igyekeznek létrehozni. Erre szolgálnak Slovenskóban az úgynevezett Tavaszi parlamentek. Ilyen kultúrparlamentek keretében jönnek össze a különböző világnézetű és pártállású kultúrmunkások, hogy a magyar kisebbségi kultúra kérdéseiben egységes platformot találjanak. Az első Tavaszi parlamentben (Érsekújvár) az a felfogás alakult ki, hogy az elvi különbözőségek ellenére a magyar kultúra kérdéseiben lehetséges, sőt szükséges az együttműködés, kiderült azonban, hogy az egység fikció. A második Tavaszi parlamentről (Komárom) ugyanis távol maradtak az Egyesült Ellenzéki Magyar Pártok érdekkörébe tartozó kultúregyesületek és szellemi munkások és a Prohászka Ottokár-körök. Az Érsekújvárott elhatározott kultúregység megteremtése tehát, úgy látszik, nem sikerült. A második Tavaszi parlament deklarációt fogadott el, amely szerint „a magyar kultúra szellemi, demokratikus és humanista tradícióihoz híven helyesnek és szükségesnek tartja a független kisebbségi kulturális vitafórum (Tavaszi parlament) fenntartását azzal, hogy a Tavaszi parlament a slovenskói magyarság demokratikus kultúrfóruma, mely szabad megnyilatkozási és tárgyalási helye marad mindazoknak, akik a magyar kultúra ügyét megtárgyalni óhajtják…”

Csehszlovákiában tehát újabban (1937) két kultúrfront áll szemben egymással. Hogy a koalíciót létre lehet-e hozni, az a legközelebbi Parlamenten dől el, amelyre tekintet nélkül a történtekre, meghívtak mindenkit függetlenül a politikai és világnézeti pozitív-negatív előjelektől. Ezt csak azért vetettük itt közbe, hogy most, egy új jugoszláviai mozgási lehetőség küszöbén a kisebbségi magyar kultúra diplomatái és nagykövetei a mozgalom megindításánál a limine vegyék figyelembe a társadalmi-strukturális változásokat és gazdasági egyenetlenségeket a magyarság tömegein kívül és belül. A megfelelő modus vivenditől függ; lehetséges lesz-e eredményes kultúrkooperációt létrehozni, amelyből egyaránt kiveszi részét, és amelynek egyaránt élvezi hasznát az egész magyar sorsközösség.

Egyelőre – állapítsuk meg – a teljes szervezetlenség állapotában van az egész kisebbségi magyar szellemi és materiális élet. Évek során, melyeket a kisebbségi élet irányító személyei és kevés szervezetei teljes tétlenségben voltak kénytelenek eltölteni, széthullottak azok a különben sem szilárd kötésű keretek, amelyeket korábban kiépítettek. A kapcsolatok a vezetők és a tömeg, az egyén és a testületek között szétszakadoztak, ami kevés a múltban épült, az a kényszerű passzivitás éveiben nagyrészt szétmállott, s elszakadoztak azok a laza fonalak is, amelyek a kisebb kultúregységeket valamely vidék fejlettebb szellemiségű, nagyobb kisugárzó energiájú központjához fűzték. Kultúrszigetek támadtak, egyik szigeten némi élet pislákolt a diktatúra éveiben is, máshol semmi. Ezek között a kultúraszigetecskék között nem volt, és ma sincs semmiféle egészséges közlekedés, nincs egységes szempont és nincs pozitív irány. Minden sziget önálló tevékenységet fejt ki, a maga jó-rossz útján halad, és tárgyilagosan meg kell állapítani, hogy „kultúraterjesztés” címen igen gyakran – éppen az ellenőrzés és szemponttalanság miatt – silány minőséget hoznak forgalomba. Az a véleményünk, súlyos hiba volna, ha a mennyiségi kultúrát elébe helyeznék a minőségi kultúrának, miként most történik. Egészen nyíltan megmondjuk: az az [2] érzésünk, megint rossz vonalon, szűk látókörrel indult el a magyar kultúra ügye. A magyar tömegeket az önműködő és igen agilis kultúrsejtek egészen hibásan táplálják, s nem is vitás, miért. Azért, mert nincs egységes, kidolgozott, korszerű, magyar kisebbségi kultúrprogram. Nincs megfelelő irányítás, és nincs magyar kisebbségi kultúrtanács, amely az irányító, a felvilágosító, a szerepkiosztó és ellenőrző szolgálatot officiel ellátná. Egyáltalán nem látunk céltudatos kisebbségi magyar kultúrmunkát, csak elszigetelt, különálló, nagyrészt ad hoc kezdeményezéseket, amelyeknek jó szándékúságát és jóhiszeműségét nem akarjuk, és nincs is jogunk kétségbe vonni. Nem is erről van szó. Minden olyan törekvést, amely a magyarság tömegeinek szellemi és anyagi színvonalat igyekszik emelni, respektálunk, legfeljebb a mód és azok ellen az eszközök ellen emelünk kifogást, amelyekkel a célt akarják elérni. Nem hisszük ugyanis, hogy unos-untalan ismételt népszínmű-előadások, alkalmi kabarék, sőt újabban – horribile dictu – „kultúrvacsorák” önmagukban elegendőek, vagy egyáltalán alkalmasak volnának arra, hogy a széles magyar néptömegek szellemi színvonalát emeljék, a felserdült és most felserdülő, friss, magyar hatásokat egy állandó kulturális tökéletesedés vágyának meghódítsák. Egyszer tudomásul kell már venni, hogy par excellence a magyar fiatalság nem ezt akarja, helyesebben: nem csak ezt akarja hallani, hanem az élettel és a valóságokkal akar megismerkedni. A sorsát és a helyzetét akarja ismerni, irányt akar látni, célt kíván tudni, lelkileg is fel akar készülni arra a küzdelemre, amely az anyagi érvényesülés, az egzisztencia kivívásában reá vár. Tudni akarja, mi a kisebbségi sors. Posztját akarja elfoglalni ebben a sorsvállalásban. Engedtessék meg a kérdés: hol vannak az irányító fényjelek, ki ismertette meg őket a kisebbségi élet ideológiájával, tudják-e ezek egyáltalán, mit jelent egy friss és törekvő többségi nép közé beékelve egy társadalmilag heterogén nemzeti kisebbség tagjának lenni? Nem hinnők! Ilyen irányú tevékenységre – érdekes jelenség – nálunk kevés gondot fordítottak és fordítanak. A magyar ifjúságnak nincs ideológiája – semmilyen, még polgári sem! – ezt a szellemterületet nem merik feltárni, noha itt van a magyar lélek Achilles-pontja, itt sebezhető, és itt vehető be. Ez sem új tünet; ez is tényleges szellemi és szociális szükségletek fel nem ismeréséből fakad. Régi baj, hogy a magyar ifjúság szellemi közélelmezése egészen gyenge. Egyoldalú. Nem rejthetem el azt a gyanúmat, hogy a szellemi közellátásból indirekt módon mintha kirekesztették volna a dolgozók és a falvak ifjúságát. Nem vették figyelembe az idők változásait és az új magyar ifjúsággal szemben is őseink avult szellempedagógiai módszereit alkalmazták. Üvegházban nevelik az élet valóságai és fényességei nélkül. Kultúra helyett – vacsorát adnak, mikor a szellem éhes. Eszmét vár az ifjúság, polgári eszmét bár!, de ne kultúrvacsorát, mert mialatt ezeken a vacsorákon köddel tömik meg a magyar fejeket, az alatt élelmesebb eszmék agilisabb ügynökei egyre nagyobb karéjokat szelnek a maguk ideológiája számára a magyar lelkekből. Koncedáljuk, évekig nem volt lehetséges legális magyar kulturális, szellemi, gazdasági és politikai tevékenység, nem folyhatott sem szervezés, sem az öntudatot ébren tartó agitáció a magyarság vezetői részéről. A pásztoraitól megfosztott nyáj, különösen azonban a városi fiatalság és a munkásifjúság szellemi irányítók és higgadtabb életszemléletek hiányában könnyen belesodródott azokba a részben illegális, részben a kisebbségi ideológiától távol eső mozgalmakba, amelyeknek névtelen szervezői akkor sem pihentek, ellenkezőleg éppen akkor voltak legtevékenyebbek, amikor a magyarság összes szellemi idegközpontjai megbénultak.

Minden jogszerű szellemi, gazdasági, politikai tevékenység megakadályozása minden körülmények között a jogszerűtlen, illegális mozgalmakat erősíti. A magyarság egyesületeinek, összejöveteleinek szünetelte[3]tése idején is érvényesült ez a szabály. Különböző politikai és világnézeti áramlatok ezekben az években is keringtek nyíltan vagy burkoltan, föld feletti vezetékekben, vagy föld alatti kábelekben, szóban és betűben. A magyar tömeg – főleg azonban az ifjúság, amely ezekben az években ért meg eszmék abszorbeálására, a jelszavaknak és ideológiáknak ebben a bőséges zivatarában tanácstalanul, magára hagyatva állt. Egy részűk közömbös maradt, más részük fasizálódott, harmadik részük bolsevizálódott, de tény, hogy a magyar társadalom most, az újabb indulásnál erősen heterogén képet mutat. Két nemzedék és két generációs szemlélet áll most már szemben egymással minden kérdésben: a politikai, közművelődési, szociális és gazdasági kérdésekben egyaránt. Mindezeken a pontokon elvi ellentétek vannak vagy lesznek abban a pillanatban, amint e problémák valamilyen irányban való megoldásához hozzányúlnak.

Az átcsoportosulások figyelembevételével, helyes érzékkel és a tényleges helyzet tárgyilagos elismerésével kell megkeresni azt az utat, amelyen el lehet jutni egy egészséges kultúrkoalíció létrehozásáig. Ezen az úton az első feladat a magyar kisebbségi kultúrkataszter felállítása volna, hogy tisztában legyünk a szellemi vagyon mennyiségével, minőségével és e vagyont kezelő intézmények számával. Ilyen irányú rendszeres kutatómunka nélkül, szellemi életünk eleven erőinek és bénult tagjaink felfedése nélkül eredményes szervezés nem lehetséges. Másodszor: világosságot kell teremteni, ki kell irtani szellemi életünkből minden álromantikát, elködösítő tendenciát, csökevényes, itt ragadt, bénító népszínműves, elkendőző mentalitást. Az áporodott levegőt egy tisztultabb, időszerűbb, emelkedettebb és felelősségteljesebb szellem új ventilátorával el kell tüntetni fejekből, lelkekből, intézményekből, egész hangulatvilágítással megszépített életünkből. A falvak és városok magyar fiatalsága ma gazdasági rébuszok és festett színfalak között él, nincs horizontja, süppedt a tüdeje, nincs tisztában önmagával, fajtája helyzetével és ettől a fiatalságtól várjuk, hogy később megállja helyét tisztábban látó, jobban felkészült, az élet másik oldalát is ismerő, öntudatosabb, érettebb, felvilágosultabb, ennélfogva életerősebb és szívósabb fajták versenyében. A magyar tömegeket, falusit és városit ki kell szabadítani évszázados szellemi elszigeteltségéből, és miként most Magyarországon is teszi írók és szociológusok serege, meg kell nekik mutatni az élet igazi arcát, azt, amely a különben szép és szükséges gyöngyösbokréták és a sok komiszkulissza mögött van: kenyér, munka, irtózatos verseny, föld, betegség, iskola, asszimiláló törekvések, környezet, jövő… ez együtt: súlyos kisebbségi sors, amelyben kétszeres szellemi és fizikai erőfeszítésre van szüksége minden magyarnak, ha nem akar elsorvadni és összepréselődni a ránehezedő ellenhatások súlya alatt.

Kultúrában a szüntelen haladás, politikában a szociálisan bélelt demokrácia, gazdaságilag a szolidarizmus és egymást segítés eszméjét kell elhinteni a falvak és városok magyar ifjúságában, mielőtt még elsodródik a szélsőségek felé. Fel kell tárni a kisebbségi sorsból folyó valóságos helyzetet, hogy az ifjúság tisztán lásson, és felkészülhessen a versenyre, meg kell erősíteni emberségében, fajtája szeretetében, kultúrája megbecsülésében, ezt pedig csak szüntelen, céltudatos, szívós felvilágosító hadjárattal lehet elérni.

Ehhez azonban mindenekelőtt ismerni kellene a magyar tömegek helyzetét, viszonyait, életformáit. Adatokra volna szükség. Rendszeres falu- és társadalomkutatás megfelelő és megbízható adatokat szolgáltatna a szétszórtan élő magyarság számszerű viszonyíról, környezetéről, szükségleteiről, társadalmi megoszlásáról, kultúrszínvonaláról, anyagi viszonyairól, iskolázottságáról, olvasmányairól, egészségügyéről, orvosairól, tanítóiról, népszokásairól, népművészetéről stb.

Ezt a feladatot ifjú magyar intellektuelek vállalhatnák és végezhet[4]nék el megfelelő direktívák alapján. Rövid idő alatt össze lehetne gyűjteni vidékekre vonatkozóan is a kívánt szociográfiai adatokat, és ezeknek alapján ki lehetne dolgozni az egészséges közművelődési programot a kulturális és gazdasági szervezés lebonyolítására. A helyzet most ez:

A magyarság jelenleg funkcionáló szervezetei: a közművelődési egyesületek, olvasókörök. Ilyenek újabban kevés kivétellel minden magyarok lakta városban, kis- és nagyközségben vannak. (Számszerű pontos adatunk nincs.)

Magyar közművelődési egyesületeken, olvasókörökön s valamely felekezet nevét viselő kultúregyesületeken belül, azok keretében vannak az ifjúsági alosztályok.

A magyar főiskolai ifjúságnak Beogradban és Zagrebban van egyesülete.

Ez a vgyon keret.

Másik kérdés, mit végeznek ezek az egyesületek a kultúrszolgálatban?

A közművelődési egyesületek, olvasókörök s más néven működő egyesületek most nagyobbrészt színielőadásokat rendeznek (Petrovgradon, Novi Sad-on fejlettebb színvonalú kultúresteket is). A mozgalom hibája, hogy sehol sem látunk gondoskodást az értelmiségiek, a dolgozók, a falusi egyszerűbb és a városi igényesebb, haladóbb ifjúság szellemi szükségleteinek kielégítéséről. A beogradi és zagrebi főiskolások egyesületei nagyobbrészt segélyezési problémákkal foglalkoznak, aktív kultúraszolgálatot nem vagy elenyésző mértékben végeznek (Zagrebban irodalmi és zenetanfolyam, könyvtár). Az írók Szenteleky Társasága mint testület nem működik.

Ha hozzáveszünk még ezekhez néhány nem kimondottan kultúregyesületet (iparoskörök, dalárdák, tűzoltó-műkedvelő együttesek), amelyek nagyobbrészt alkalmi előadásokat rendeznek, már végére is értünk az intézményekben megnyilvánuló szellemivagyon-felsorolásnak.

Könyvtáraink számáról, állományáról, minőségéről és az olvasottság mértékéről egyelőre nincsenek megbízható adataink, amit tudunk, az minőségileg és mennyiségileg is elszomorító. Magyar szövetkezetekről s egyéb gazdasági jellegű berendezésről nem tudunk.

Összegezve az elmondottakat, újból megállapítjuk, hogy egy, az adottságokkal számoló, előrelátó és reális magyar kultúrpolitika nem hagyhatja figyelmen kívül azokat a rétegeződéseket, amelyek a falusi és városi tömegek struktúrájában mutatkoznak. Ez a rétegeződés szabja meg egyrészt a falu, másrészt a város szempontjából a modus vivendi kérdését. A kultúrfokozatokban mutatkozó eltérések a városi és falusi tömegek között viszont feltétlenül más technikai és taktikai megoldásokat tesznek szükségessé a kultúrpolitika szempontjából. A tényleges helyzet mérlegeléséből folyó konkrét javaslat a már elmondottakon kívül ez volna:

A magyar ifjúságot és a társadalom intellektuális rétegeit aktíve és passzíve foglalkoztatni kell. Egyrészt kulturális feladatok és szolgálatok végzésére kell megnyerni, és ezzel aktív tényezőként bekapcsolni a munkába, másrészt olyan alkalmazkodó, de minden esetben felvilágosult előadások hallgatóságául megnyerni, amely előadásokon tudását gyarapíthatja, horizontját szélesítheti, a kisebbségi nemzeti öntudatát erősítheti.

Az aktív szolgálat: a magyar ifjúság intellektuális tagjai pályázatok keretében vállalják egy-egy kisebbségi politikai, társadalmi, gazdasági, oktatásügyi, etnográfiai, nyelvi, művészeti, irodalmi, agrárpolitikai, adóügyi, népmozgalmi, egészségügyi, kulturális, szociálpolitikai, munkás-, paraszt-, iparos-, kereskedő-, város-, falu- stb. probléma feltárását, felkutatását és kidolgozását.

Folyóirataink, napilapjaink, kiadóink vagy elsősorban egy erre a célra felállított szervezet gondoskodjék arról, hogy ezek a fontos kultúrpolitikai és szociográfiai adatok nyilvánosságra hozassanak, a magyarság minden rétegéhez eljussanak és legfőképpen, hogy a kutatások alapjára fel[5]merülő kívánságok teljesíttessenek, a bajok orvosoltassanak, a sérelmek kivizsgáltassanak.

A passzív szolgálat keretében az arra hivatottak városi és falusi magyar kulturális szervezetekben rendszeres előadásokat tartsanak korszerű problémákról, amilyen egész sereg van a politika, társadalomtudomány, gazdasági, művészeti, történelemtudományi, irodalomtörténeti stb. területről. A városi és falusi ifjúságot feltétlenül érdekelné például a szövetkezeti eszme és mozgalom története és lényege, az agrárpolitika, hitel-, termelési, értékesítési és a mezőgazdasági szociálpolitika, a földbirtok-politika, az ipar és kereskedelem, a nyersanyag problémája, irodalom, művészet, faluszociológia, egészségügy, a világgazdaság és világpolitika, a világnézeti törekvések, a pénzgazdálkodás és a bankpolitika stb., sok-sok érdekes, időszerű kérdés.

Miért nem történik ebben az irányban is fejlődés, miért lovagolunk állandóan a kulisszákon és a vacsoramegoldásokon. A magyar kisebbségi mozgalmak sikere és megszilárdulása addig el sem képzelhető, míg egy egyetemesebb, tisztultabb, felesleges hájrétegeitől megszabadított, időszerű és humánus elvektől áthatott kultúra megbecsülésében és szolgálataiban nem találkozik minden városi és falusi, értelmiségi és dolgozó, öreg és ifjú magyar.

A magyar közművelődés ügyét ki kell mozdítani statikus helyzetéből. A tehetetlenségi állapotot kényelmes, de éppen annyira közismert és méltatlan ellenérvek hangoztatásával nem szabad kodifikálni. Üljenek össze a közművelődés elnökei, vezetői, erős akaratú férfiai, és állapodjanak meg egységes és céltudatos közművelődési és gazdasági programban, figyelembe véve, hogy a magyarság dolgozókból és parasztságból, kisegzisztenciákból és zsellérekből áll. Kultúrszolgálattal felvilágosulttá, gazdasági intézményekkel ellenállóvá tett magyar társadalom a legjobb biztosítéka jövő fennmaradásunknak.