Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. november) 8. szám, 469–516. p.

(Regény, Nova-kiadás)

Ez a regény különös, és megragadó munka, amelyet nem elég egyszer elolvasni, hanem ismételten át kell nézni. Majdnem olyan, mint egy tudományos mű, amelyet lassan, lépésről lépésre kell feldolgozni. Minden könnyedsége, eleven fluktuá[509]ciója és mozgalmassága mellett, amelyek a könyv rohanó tempóját létrehozták, annyi gondolat és gondolatot ébresztő állásfoglalás van benne, hogy az embernek szinte ceruzával a kezében kell olvasnia, hogy mély gondolatait, meghökkentő meglepetéseit, megrendítő jeleneteit pontosan tudja követni. Boszorkányos ügyesség van a megírásában, a kifejezés bámulatos könnyedsége, amely a rutinos zongorajátékos könnyű billentésére és játékos futamaira emlékeztet, a mesterségbeli ügyességnek olyan non plus ultrája, ami egymagában is elég volna, hogy felkeltse az emberben a respektus érzését. Zsolt Béla azonban nem „játékos” író. Zsolt Béla missziót vél teljesíteni írásaiban, nagyon tudatosan vezeti végig témáját, amelynek lényege nem mindig a nagy tömeg embernek a sorsa, kollektív állásfoglalás a zord és bizonytalan jövővel szemben, amelynek kialakulása nem sok örömet kelt a szerzőben. Valami mélyen szomorú, félig-meddig ingerült hangulat lebeg a sorok fölött, nagy szolidaritás és aggódó együttérzés egy nagy társadalmi réteggel szemben, amelyet a szerző komolyan félt az eljövendő bajoktól. Fő alakja Viktor, pesti ügyvéd, félszeg és lenézett figura, egy modern Schlemile, akinek semmi sem áll jól, előre kigúnyolják, és lenézik, míg ő is lenézi önmagát. Az anyja gőgös és zárkózott öregasszony, származására és vagyonára büszke, testi defektusa miatt rideg és zárkózott, aki túlzott szigorral neveli a fiát. Ez az öregasszony, a ferencjózsefi idők zsidó patrícius rétege ittfelejtett típusa, lélektani és társadalmi dokumentum, egyike a regény legmegkapóbb figuráinak. Az ember szinte megfogható közelségbe jut vele, annyira maga előtt látja, s annyira ismeri már a gondolkozását. Rajta keresztül belelátunk az egykori jómódú, mint ahogy a szerző nevezi „nagy polgári” házak életébe, látjuk, hogy az öregek hogy szerzik a pénzt, s fiatalok hogyan költik el. Nehéz ezt leírni vagy érzékeltetni, eredetiben kell olvasni vagy átélni. Ha szemügyre vesszük, hogy egy szobát hogyan érzékeltet a szerző, hogy mennyire ismeri még a bútorok elhelyezését, stílusát, s a bútorokon keresztül a gazdáik lelkét: akkor megállapíthatjuk, hogy az ilyesmi csak nagyon gondos és lelkiismeretes helyszíni tanulmányok és gondos megfigyelések alapján lehetséges. Leírni, megjelentetni, közel hozni, élő tulajdonságokkal felruházni, plasztikussá, hihetővé tenni valamit: embert, utcát, folyót, tárgyat, élettelen falat, zegzugot, kályhát: ezt mesterien tudja Zsolt Béla, akinek megfigyelőképessége szinte egyedülálló. Amit mond, annak perspektívája van. Alakjai nem véletlenül felszedett emberek, hanem nagy tömegek képviselői, rajtuk keresztül az emberek millióira nyílik kilátás. Mégsem sablonos figurák, nem kirakatba kitett viaszmodellek: tele vannak őszinte és komoly problémákkal, a magánélet ezer apró bajával s a közélet aggasztóan visszaütő reflexeivel. Nem tréfás figurák, felelősséget hordó, érzékeny kis és nagy egzisztenciák, akiket előbb-utóbb elgázol a nagy kerék. Zsolt Béla szereti és félti az alakjait, sorsukért aggódik, [510] rajtuk keresztül mondja el panaszait, amely szörnyű vádirat a mai Európa ellen. A problémákat gyökerükig látja, múlt és jelen egységes és szerves organizmus előtte, amelynek úgy kikopogtatja a bajait, mint ahogy a belgyógyász a beteg hátán kirajzolja a gyulladásos gócot. A háborúról, a nagytőkéről, a társadalomról, a Vázsonyi és Eötvös Károly korszakáról éppoly találó biztonsággal beszél, mint a forradalmakról vagy a hitlerizmusról (főleg az utóbbiról írt oldalai nagyon megszívlelendők!), s mindez a sok szétágazó probléma, ezerféle jelenség összefut egy nagy szintézisbe, amelynek végső konklúziója egy nagy adag féltő, remegő és jóindulattal teli filantrópia. A regény egyszerre több szempontból ragadja meg az olvasót: mint ékes és tiszta irodalom, mint történeti és szociográfiai tanulmány, s mint pszichológiai dokumentumok gyűjteménye. Kísérteties, hogy mennyi életismeret van ebben a könyvben. „Ügyvédek, akik a legmagasabb katedrai nívón ápolták a jogtudományt a szaklapokban, de a gyakorlatban az volt a fő erejük, hogy legalább olyan jól ismerték a törvény ellenszerét, mint magát a törvényt.”

A Duna-parti nő egy randevú helyen: „És leteszi kalapját, leül az ételfoltos asztal mellé, amelyen sótartó, fogpiszkálótartó, pótkávégyártól ajándékozott kéz alakú kerámia-hamutartó áll a korcsmai sablon szerint csoportosítva.” Ilyen gondos, lelkiismeretes leírás százszámra van a könyvben jeléül annak, hogy a szerző komolyan veszi a feladatát még a legkisebb részletekben is.

Érdekes a kompozíciója. A végével kezdődik, és a végével végződik. „U” alakú, az utolsó eseménnyel kezdi. Közben visszamegy az előzményekhez, s újból visszatér ahhoz, amivel kezdte. Mégis mindvégig logikus, nincs benne semmi ugrás, semmi logikai erőszak, az események organikusan függenek össze egymással, az oldalak egymás után öntik magukból az anyagot, amely mintha spontán magától futna előre. Nincs ebben semmi kiagyalt dolog, semmi mesterkéltség, semmi tintaíz: ez maga az élet, a reális, száraz, furcsa, különös és komplikált események egymásba nyíló szériája. Tudás, pontosság, lelkiismeretesség, józanság, szomorú okosság, megrendítő életbölcsesség, líra, vezércikk, novella, elbeszélés, rövid rajz, anekdota, lendület, erő, könnyedség, elán, költészet és prófécia van benne. Ez a könyv valósággal balzac-i erejű, s a mindenkori magyar regényirodalom egyik legszebb hajtása.