Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. november) 8. szám, 469–516. p.

A világháború szomorú évei, a széjjelszórt szerb szellemi élet emigrációja, a horvát és szlovén szellemi alkotás akadályai után a jugoszláv állami, népi eszményben találkozó három testvérnép irodalma, az új állami és szellemi misszió hatásától megittasodva a világháború utáni európai irodalmi anarchia minden kísérletező iránya felé fordult. A Párizsból hazatért fiatal szerb költők a világnézetileg a nihilizmushoz közel álló, és az eszményi anarchizmusból táplálkozó dadaizmus ernyedő tüzét élesztették, a német–osztrák hatás alól kilábaló horvát–szlovén költők éppúgy, mint festőik, szobrászaik, az expresszionizmus túlfokozott groteszkségéig, embrionális kifejezési eszközéig jutottak. Mind e kísérletek, amelyekkel formatörés, az irodalmi hagyományokkal való vérségi kapcsolat lazítása járt, látszólag az új emberiességért, a kozmikus közösségért, a világ és ezzel párhuzamosan a balkáni rokonnépek erkölcsi forradalmasításáért indultak. Ha Európa nyugati irodalmának szabad volt a világháborút követő lázas évek sokszor termő anarchiáját a gondolat és a művészet világába belevonni, az új nacionalizmusban és három testvérnép egyesülésében fogant Jugoszlávia irodalmi, szellemi életére szilárdabb népi, nemzeti hivatás várt. Ezt a termő hivatást az előző nemzedék, a tulajdonképpeni modern szerb, horvát és szlovén irodalom reprezentánsai vállalták, ők tartottak kapcsolatot a szellemi élet minden fórumával, az intelligenciával, a feltörő népi, nevelő erők tényezőivel. Irodalmi eszközeikben, a háború előtti haladás neoromantikájához, a lényegszemlélet tiszta naturalizmusához, az impresszionizmusban fürdő líra pátoszához kanyarodtak visz[504]sza, s így vált elkerülhetetlenné – a jugoszláv irodalmat évekig lázbetegen tartó –, az a gerillaharc, amely a nagy nemzedék eszményei továbbélése és az indulók nyugtalanságában forrongó új ideálok diadalra jutása között lezajlott. A harc irodalmi formája a mi Adynk diadalmaskodása előtti irodalmi élet harci lármájához hasonlítható. Ott a magyar politikai élet közjogi harcai a választójog körüli szenvedélyek voltak külső kísérői, addig Jugoszláviában, a Balkánról Nyugatba érő szerb nép mellé állott horvát, szlovén népek állama erősödéséért, a nyugati államok termő eszméihez való felsorakozásáért folyt a küzdelem, amelynek jelenségei; a vesztes államokban vonagló ellenforradalmaknak, a fasizmus ideológiáját magában hurcoló megnyilvánulásai, és a bolsevizmus minden neonacionalista építő munkát felőrlő kísérletei veszélyeztetői.

A harc eldőlt. A nagy generáció leépítette a lázas évek papírmasé falait, az irodalmi és versformák közötti tátongó hasadékot pedig a maga időtálló értékeivel, és a fiatalok új élményei, probléma- és tárgybővülései maradandóbb jelenségeivel töltötte ki. Ami ebből kiformálódott, lehiggadt, már esztétikai egységbe, közösségbe szorította a jugoszláv írókat, mint egy ivadék termő szellemeit. Így került a nyugati nagy lírikusok színfoltjaihoz érő költőknek a formák tiszteletében és az arisztokratikus ábrázolásban megnemesedett Jovan Dučićnak, a dicső szláv múltat szimbólumokba foglaló pátoszos Vladimir Nazornak, a halk lemondások Dragutin Damjanićnak, a természet képei mögé rejtőző, önmaga lelkét boncoló Milan Rakićnak, az élet teljességéhez tartozó minden jelenségnek, világérzésnek, leglelkéig közelítő Svetislav Stefanovićnak és az esztétikai szépségáhítatával, formatökéletességével kápráztató Oton Župančićnak közelségébe az utánuk következő friss hangú, merész költők légiója. A mai gépkultúra áldozatának érzelmi életét, líraellenes dinamikáját kifejező Gustav Krklec, a két kor, két nemzedék ütközőpontján, az egész emberiséget mozgatni akaró, de lírai vérségi kötelékében az impresszionizmustól elszakadni nem tudó Miroslav Krleža, emberi lealázottságában, nyugtalanságában mindig a maga életét, napjait síró Tin Ujević, az egy üvegcséhez, egy képkerethez, egy elhagyott park padjához, csendes, mély szépségeket, valóságokat asszonyosan zengő Desanka Maksimović, a rím és a szabad líra hanghatásában, új költőiképek eksztázisában kereső legfiatalabbak: Anton és Frana Vodnik, Anton Podbevšek, Božidar Kovačević.

A problematikus kísérletektől a hagyomány nyelvét áttüzesítő, új erkölcsi tartalomig kristályosodó lírával párhuzamos az új próza megerősödése is, amelyet a világháború utáni életeszmékre támadt új idealizmus nem tudott meglevő, pozitív értékeitől úgy eltávolítani, mint ez a lírai harc első fázisában észlelhető volt. A háború előtti szerb, horvát, szlovén elbeszélők az etikai naturalizmus és a kisplasztikához hasonló [505] esztétikai problémákkal viaskodó realizmus útjain haladtak, mestereik a nagy oroszok és a lélektani törekvésű újabb franciák. Témakörük hasonlóan a háború előtti szlovák próza nagy mesterei – Vajanskỳtól Kukučínig – témáihoz, a falusi ember egyszerű életének mindennapi realitása, kevés földdel vívott örök harc fájdalmas monotonsága, a parasztból lett, és félig paraszti életet élő kisiparosok, kisvárosi lézengő egzisztenciák különállása, dinomdánomban elesett közhivatalnokok, kurta nemesek szenvedélyei, szerelmei és itt-ott már erőteljesebben jelentkező szociális harc. A horvát elbeszélők legtöbbjénél az örökös gravámen a magyar–horvát közjogi helyzet ellen. Ezeken a majdnem egyforma témákon a különböző földrajzi fekvésű, miliő és népszokás más-más jelenségei, folklórkincsei, a balkáni szláv népekbe olvadó kisebb fajok népi sajátságai észlelhetők. Hiszen fel Makedóniától a szlovén Alpokig, a bunyeváclakta Duna–Tisza szögig, Montenegró kőrengetegei, Dalmácia partjait mosó, kéklő Adria, a horvát lankák zöldellő lombjai, más-más életkörülmények, a természettel való harc más formái között élő népeket forrasztott egy államközösségbe, és az évszázados török uralom alatt elpatriarchializálódott, elkényelmesedett dél-szerbiai vagy macedóniai élete, ruházata, táplálkozása, háziállatai merőben elütnek a mosolygó tenger hajózásra termett, messze földrészek felé sóvárgó dalmatáitól. A klímán, miliőn, népszokásokon kívül vannak vallási, nyelvi elkülönböződések is. A boszniaiak: muzulmánok, a szerbek: pravoszlávok, a tenger mentén és Horvátországban: katolikusok. Legendáik, históriai közösségük mellett is nemzeti ideáljaik is különböznek. A szerbeknél: Knez Lázár, Kosovo mártírja, a törökverő Karađorđe; a horvátoknál: Tomislav, az első horvát király és Matija Gubec, a tüzes trónra ültetett parasztkirály. Aki tehát a háború előtti próza időtálló értékeit összefogja, hogy azokat az egységbe forró mai jugoszláv próza alapjává építhesse, annak a geográfiai elkülönböződések, a históriai élet szeszélyes kanyarulatai mellett a taine-i miliőelmélet útjain kell haladni, a rasz, a miliő és a moment számbavételével. Itt a szerb irodalom nagy regénye, a korán elhunyt Borisav Stanković Tisztátalan vére (Nečista krv), amelynek a népi élet ősi szenvedélyeiből feltörő vad színorgiáit, plasztikusan megmintázott alakjait nem látja tisztán az, aki a régi balkáni, macedóniai népszokásokat, a hetvenes évek balkáni harcait nem ismeri. A regény 1911-ben íródott, ma is a legnagyobb alkotás nemcsak azért, mert egy régi szerbiai–macedóniai falu népességét sorozatos portrékban eleveníti meg, hanem mert ezeken át páratlan erővel rajzolja a hetvenes évek figuráinak lelkét, jellemét, életét. Tagadhatatlan: a korán elhunyt Borislav Stanković orosz iskolába járt, mértéke Gogol, a fékezhetetlen szenvedélyeiknek kiszolgáltatott alakok hallhatatlan portrétistája, akinek világirodalomba nőtt figurái mellé állíthatjuk a Tisztátalan vér Mitáját, Márkóját. [506] Stanković regénye után vegyük a szlovén Cankar Jernejet, egy gazdag parasztnál negyven éven át szolgáló béres figuráját, akit mihelyt a gazda meghal, fia az utcára hajt. Stanković regénye dús színpompa, ahogy a fiatalok lakodalmát leírja, valóságos breugheli farsang, míg a maga is valaha béres Cankar Jerneje már szikár erezetlen, egyszerű írás, valódi keresetlen népi mese, amelynek egyszerűségében is ott a megrendítő tragédia. Ideállítjuk a tenger melletti Dinko Simunović dalmát novelláit, vagy a tengerparthoz közeli karsztos vidék rajzait, ezeket a táji részletszépségekkel üdítő, sajátos műfajú, valóságos zsánerképeket, amelyekben mindig van egy csipetnyi a mesehangulatból is. Csak így láthatjuk, hogy a jugoszláv próza még az útmutató nemzedéknél is regionális művészetből tör egységgé úgy, ahogy a nagy francia irodalomban is Maurice Magre oeuvréjből a carcassonei vidék, Armand Lunel regényeiből Avignon. A nagy Barrés romantikus lelkéhez Lotharingia, Mistralhoz a Provence áll a legközelebb. A háború utáni jugoszláv próza – kevés kivétellel – ezt a regionalizmust követi. Ivo Andrić keletien színes boszniai novellái, Jus Kožaknak, a szlovéniai paraszti élet nehéz küzdelmeit szociális tettre váltásba olvasztó regényei, Veljko Petrovićnak a bácskai–bánáti mulatozó urakkal, asszonyi rezignációkkal csöndes-zajos kisvárosi történetei, Miroslav Krležának, a pusztuló horvát nemességről megdöbbentően drámai erejű nagy elbeszélései, amelyek nagyrészt a zagrebi felsőváros üres, lélektelen és hitüket vesztett lakóinak felőrlődését vázolják, tulajdonképpen megannyi vidék, egymástól különböző népréteg epikai rajzai. Ezek a vidékek és népek most készülnek egymás felé, hogy a gazdasági világválság napjaiban találjanak közös eszméikre, amelyek az elkülönülés válaszfalait ledöntve, elbeszélőiket Jugoszlávia minden rendű és rangú lakosa, minden vidéke felé terelve írják azt, amit látnak, hallanak, tehát magát a mai osztatlan, nehéz életet, benne az egészséges, életrevaló, modern jugoszláv szellemet.

Beszámolóm hiányos lenne, ha Miloš Grnjanskinak, balkáni hazájukat elhagyó és a dunai mocsarak katonai zónájába települő szerb parasztok életéről írott nagy történelmi, és Milan Kasaninnak egy család tragikus sorsát felgöngyölítő szociális regényéről nem emlékeznénk meg. Tone Seliškar, Miško Kranjec szlovéniai vidékük és lakóik nehéz életét adó rajzai, August Cesarecnek a zagrebi bohém- és diákéletről írott nagy regénye, sorsos írásokká dagasztott novellái figyelemreméltóak.

A modern színpadi irodalom: Ivo Vojnović színes történelmi tablóin (A dubrovniki trilógia), Milan Begović több hatásos drámáján és vígjátékain, Branislav Nušićnak realisztikus életképekből felfakadó, népszerű vígjátékain túl, még Miroslav Krleža erőteljes zagrebi életképeit mutathatja fel. A nagy városokban fejlődő színpadi kultúra bizonyára elősegíti, [507] hogy a jugoszláv drámairodalom elérjen ahhoz a nyugati nívóhoz, ahová a líra és az elbeszélés biztató lépéssel közeledik.

Mint minden irodalom, úgy a jugoszláv is, a maga sajátos, külön krízisen most halad át. Napjaink lázában: terror, munkanélküliség, céltalanság közepette oly nagy irodalom is, mint a németeké, megfeneklett. Kihat ez a krízis nemcsak a közép- és kelet–európai, hanem a világirodalomra is. Átmeneti állapotban vagyunk, még áll a harc, a művészet öncélúságába vetett hit és a kollektivitás között, amelyet lelki komponenseken túl, gazdasági törvényszerűség fog eldönteni. Míg ez a harc áll, addig is szabadságot az írónak, irodalomnak, hogy kora szellemi forrongásával szabadon foglalkozhasson.

(Beograd)