Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. november) 8. szám, 469–516. p.

Minden irodalom függvénye a történelemnek. Az irodalom is csak úgy emberi produktum, mint a gazdaság. A gazdagság különböző elosztásával, a hivatások eltérésével indokolt életmódokban beállott változások, osztályok süllyedésével és emelkedésével előállott új rétegződések a régiektől eltérő szükségleteket, vágyakat, világfelfogást vonnak maguk után, és átalakul ehhez képest az irodalom is, mint minden, ami a régi, tűnő félben lévő társadalmi rendben élt.

Az irodalomtörténet írója ezek szerint egyúttal – történész is, ismernie kell a nemzetekben kifejeződő korok szükségleteit, ízlését, világnézetét, társadalmi rétegződésüket és az egyes rétegek jelentőségét. Csak így tudja megértetni az új irodalmat, azt, hogy miért kellett a réginek úgy átalakulnia, amint átalakult, az irodalom tartalmát így tudja levezetni a társadalom tartalmából.

Babits ezen művének méltatásánál szükség volt ezen pár bevezető megjegyzésre, annak megértésére, hogy a műnek nagy jelességei mellett hiányai is vannak.

Babits Mihály a mai magyar irodalom representativ manje. – Az irodalmi szabadnak és tilosnak útjelzője. – Minden ízében – költő és minden idegszálában esztéta. – Az irodalmat tartja az emberiség fine fleur-jének, a legmagasabb megnyilatkozásának, és annak zászlóvivőit, az élen haladókat, a nagy írókat, minden haladás megteremtőinek. Szerinte az irodalom termeli a kultúrát és nem megfordítva. – Nem a miliő alkotja az írót, hanem az író a miliőt. – Bármily paradoxul hangzik is, Babitsot olvasva azt kell hinnünk, hogy az emberiség haladásában – csak kis része van az emberiségnek. – Szerinte valójában egyetlen irodalom van: a világirodalom, az európai irodalom, amely nem a nemzeti irodalmakból állt össze egységgé, hanem ellenkezőleg, ezek váltak le a világirodalomból. – A nemzeti irodalmak világirodalmi áramlatokból táplálkoznak. – A fának sem elég a föld nedveiből szívott erő, szüksége van esőre, az ég szeleire.

Minden nép szülhet egy irodalmi nagyságot, és így lesz a nemzeti irodalom a világirodalom közegévé. – Az európai kultúra a világirodalomból született, és az írói egyéniség hatalmán alapszik. Teljesítményei nagy egyének teljesítményei, akik idő és tér távolságain át egymásra hatva és egymást erő[493]sítve lázadnak a közszellem ellen. – Az ember egyén, és a világirodalom embernek az irodalma, történetírója, túlszáll a nemzeteken. – Írója nem a közösség lelkét keresi, nem lát szociális jelenséget az irodalomban, azt keresi, aminek értéke – független a helyétől, valami abszolútat.

Chaucer-nál is hangsúlyozza, hogy az igazi költészet itt-ott kitör egy zseniális lélekből. – Ezek távolból nyerik impulzusukat, és távolba adják tovább. – Ez az áram minden cikázásával is egyetlen áram. – A nemzeti irodalmak fejlődését is ilyen átütő áram löki tovább. – Kempisnél pedig győzedelmesen hangoztatja, hogy három nemzet tart rá igényt fényes cáfolatául azon nemzeti irodalmi babonának, hogy csak a nemzetben gyökeredzik értékes irodalom.

Babits szerint téved az, aki az irodalom eseményeit a kor eseményeiből magyarázza. – Mélyebbről indulnak azok, belülről, és nem kívülről. – Chenier-nek is több köze van Ronsard-hoz és Theokritoszhoz, mint a francia forradalomhoz, vagy a girondisták történetéhez.

Minden nagy írónak a világgal szemben elfoglalt attitűdje új szépségek beoltása az elrútult világba, első mutatkozása annak, ami azelőtt nem, vagy nem teljesen létezett, megteremtése az újnak. Ajándék az, mellyel a rendkívüliben a gondolatok és érzelmek erélyében, fényességében, a kifejezési formák, szavak és mondat fűzése csengő harmóniájában és tisztaságában fürdő nagyok megajándékozzák a bámuló emberiséget, a mit sem sejtő tunya sokaságot. A közösség eszerint nem fontos, ami fontos, az az egyéniség. Nem törődik a tömeggel. Az írók arisztokraták, amint arisztokrácia a szépség országa is. Ezért lényegtelenek a keleti irodalmak, melyek a közösséget uralják. Dinamikát, mozgást és mozgásra készséget csak a közösségtől független egyéniségek jelentenek. A tömeg és a hatása alatt élő írók statikusok, újabb szépségek felfedezésére, haladásra képtelenek, a mozdulatlanság hitvallói.

Babits rajongása az egyetlen szépért és az azt teremtő íróért magyarázza a miliő lebecsülését, azon ellentétet, amely Taine-től elválasztja. Mintha két külön világból állana az ember, a szépség világából, és abból, ami azon kívül van. A szépet a géniusz teremti meg a maga lelkéből, a másik világ fakadhat a nép, a mindenki lelkéből. Nagyobb bajnoka az egyéninek, mint Bergson, akinek intuitív bölcsészete végsősorban a tömegek lelkében látja mindannak megteremtődését, ami emberi, a szépnek, jónak és igaznak egyaránt.

Babits ezen felfogását a legtávolabbi korok és a legkülönbözőbb nemzetek nagy írói között vont elragadóan művészi, csodaszép gondolatokkal teli és szellemes párhuzamokkal iparkodik igazolni.

Nem folytatom tovább. Lehetőleg saját szuggesztív szavaival iparkodtam visszaadni Babitsnak abstrakt, egyéni lé[499]lekre épülő felfogását az irodalom lényegéről és történetéről.

Ez a felfogás mindenütt kihívja az ellentmondást, ahol a zseni és a társadalom viszonyairól és kölcsönhatásáról van szó. Hiába, az irodalom is osztja sorsát mindannak, ami emberi. Minden ember sorsából, mindenki érzelmeiből és gondolataiból kapja erejét. A sokaság lelkében való gyökerezés nélkül nem volna jelentősége, idegen jelenség lenne, amely fényes és hideg csillag gyanánt közömbösen ragyogna, és világítana az alatta lefolyó meleg és véres emberi életre. A legnagyobb író is az emberi környezetben éli le a maga életét, onnan kapja benyomásait, kész érzések, elképzelések és gondolatok veszik körül, burkolják be lényét más világokról és környezete prizmáján át nyeri képzeteit. Nincsenek környezetétől, nemzetétől idegen elképzelései és büszkeségei. Szophoklész görögül érez, mint minden görög, Dante olasz álmokat hirdet, mint minden korabeli olasz, Shakespeare a legbüszkébb angol. A német nagy írók kozmopoliták voltak, mert a német nép is az volt, és a német hazafiságnak akkor még nem érkezett el az ideje. De azért kicsoda igazibb német, mint Goethe és társai?

Csakhogy a nagy író komplikált idegrendszere a milliók lelkében, a mélyekben forró és onnan a napvilágra áradó élmények legfinomabb zöngéit, árnyait és fényeit minden bizonytalanságtól megtisztítva eredendő erélyükben, tisztán, világosan, csillogóan adja vissza, és felruházza mindezen tisztaság, világosság és csillogás új erőivel. A géniusznak tehát meg van a maga sajátos hivatása, de azért minden ízében része az emberiség tengerének, onnan származik, abból táplálkozik csakúgy, mint a tenger dagálya és apálya is egyaránt része a tengernek.

Ezért változnak koronként és nemzetenként a géniusz alkotásai. Goethe el nem képzelhető a herrerók között és a nibelungok korában. Newton a fáraók udvarában vagy a középkorban. Virág, a nagy író, melynek gyökerei lent ágaznak, mélyen az embersokadalom lelki talajában, kaleidoszkóp az irodalom képe, a korok és népek tükrözése, és nem az állandóan kék égé.

Éppen a Kempis-eset klasszikus bizonyítéka annak, hogy milyen helytelen és dolgok felületén mozgó következtetésekre csábít, ha az írót és művét kiragadjuk nemzete köréből. Kempis misztikuma a német népnek primitív mély, hogy úgy mondjam a betűkhöz ragaszkodó vallásosságának nemzeti sajátossága. Egyenes vonalban származik le Ekhardt mestertől és vezet Lutheren át Angelus Sileziusig. Mennyire más a francia és a spanyol miszticizmus. Ez a cselekvés miszticizmusa, a misztikus elképzelések átültetése tettbe, az optimizmusé, a Loyolai Ignác, a Szent Teréz, a Salezi Szent Ferenc miszticizmusa, míg a német miszticizmus az önelmélyedésé, a re[500]mény és reménytelenség közötti hányódásé, a pesszimizmusé. Milyen alaptalan tehát Babits hivatkozása a Kempis-esetre, annak nyelvi hármasságára.

Ezért a világirodalom a nemzetek irodalmából alakult, és nem megfordítva. Mindig mint nemzeti keletkezik az irodalom, és soha, mint emberiségi. A görög irodalom is csak görög volt, és csak elvirágzása után, az érintkezések nemzetközivé válása után kezdett irodalmat jelenteni a többi világra is. A rész alakul ki előbb, és csak azután olvadhat magasabb egységbe. Minden ami él, az egyetlen emberi lélekből fakad, az erkölcs, a vallás, a tudás, a szép, és nem a szépből magából a többi. Nem lehet darabokra tördelni az emberi lelket, és külön élettel felruházni annak töredékét. A lélek vagy a maga egészében él, vagy megszűnik élni. A kultúrát eszerint nem az irodalom, a rész alkotta, mint Babits véli, hanem a kultúra, az egész az irodalmat.

Ez az álláspont végzetesen befolyásolja a munkatörténeti megalapozását, kihámozza az irodalmat történelmi kapcsolódásaiból, emberi összefüggéseiből, bizonytalanná teszi megértését, mint történelmi jelenségét. Az egyén egyedül való jelentőségének hangsúlyozása elvi tagadása a világirodalom-történet lehetőségének, mert azt a nagy egyénnek esetről esetre történő felbukkanásától teszi függővé, és így esetlegességre alapítja, nem arra az állandóságra, amit a nagy egyént is produkáló tömeglélek jelent. A történelem folytonosságot, összefüggést, fejlődést jelent, holott Babitsnál a véletlenre van bízva minden, nagy írók születésére és kölcsönhatásaik lehetőségére. Eszerint azon időnek, melynek nincs nagy írója, vagy hiányzik a kölcsönös befolyásolás lehetősége, nincs is világirodalma, holott történelem mindig és mindenütt van ahol, és amíg kultúra van. A világirodalom-történet Babits álláspontjából nézve szaggatott, szünetelő. Egyes írók életének és munkáinak ismertetéséből, és hatásuk elemezéséből áll életrajz és esztétika, de nem történelem. A nagy írót, mint egy semmiből, a légüres térből származtatja, aki önmagából merít mindent, önmagából alkotja meg a szépséget, és nincs semmi köze a tömeghez. Mintha a szépség világa a szűznemzés világa, az irodalom gyökér nélküli virág lenne. És csak bizonyos kényszerű inkonzekvenciával, ezen álláspontnak az egyes írók elemzésénél történt megtagadásával konstatálhat Babits összefüggést az író és nemzete között, és találja néhány író gyökerét a nemzetben, így Dantenak és a Viktoria korabeli nagy költő esztétáknak. Nem lehet a világ valóságait saját élményeivel, és az arra felépített világnézettel helyettesíteni. A valóság mindenütt győzedelmesen áttöri az író által önkényesen felállított keretet, és az írók, és környezetük közti összefüggéseket mindenütt helyreállítja, ahol az író ezeket megtagadta.

A történelmi megalapozás hiánya megnehezíti a megérté[501]sét különböző korbeli írók lényegazonosságának, amit Babits fáradhatatlan ékesszólással ezer változatban hirdet. Nem tudom belátni, hogy miként lehet Aiszkhülosz folytatása Shelley, a görög lélek inkarnációja Chenier és Balzac a Rabelais újjászületése. Mindezen írók megértésére az egymásba fogódzás, a világon átlengő lények, a szél, a madár, a felhő modern misztikumára nincs semmi szükségünk. Az emberi lélek mindig ugyanaz, és minden korban ugyanazok a változatai. Aiszkhülosz gondolkodású és érzésű emberek élnek a legkülönbözőbb korokban, de koruk szellemkészlete alapján adnak kifejezést a saját Aiszkhülosz-szerű egyéniségüknek. A hangjuk a sajátjuk, tartalmuk a környezetüké. Shelley légiessége a magáé és nem Aiszkhülosz, Balzac a maga élethabzsolását dokumentálja és nem Rabelais-ét, Chenier a maga összhangzatát adja tudtunkra, és nem a görögökét, és megtöltik mindezt a maguk környezetének lelki tartalmával, és nem a középkoréval, nem a görögével.

Azt hiszem továbbá, hogy a szépség érzéke és a kultúrvágyódás nem csupán az európai emberre szorítkozik. Azt hiszem, hogy világirodalom csak az, amely az egész kultúrvilág irodalmát tükrözi. A kínai, a hindu és a perzsa irodalmat és kultúrát nem lehet kitörölni abból a nagy folyamatból, mely az emberiség fokozatos önfegyelmezéséből, megújuló világnézeteiből és célkitűzéseiből kiindulva új kultúrára törekszik. Más fajta, mint az európai, de kultúra. Nagyon kételkedem szerző azon álláspontja helyességében, hogy ezen népek irodalma nem befolyásolta az európai irodalmat. Maga szerző állapít meg a mű egyes helyein ilyen befolyásokat. Nem észleljük-e azokat a kései római irodalomban, a középkor miszticizmusában, Goethében, a Das junge Deutschland íróiban, a francia dekadensekben, Swinburne légies írásaiban, vajon mindaz, ami Európa szellemi életét panteizmus név alatt oly erősen befolyásolta, a bizánci és mór művészet, nem-e a keletben bírják forrásukat?

Nem lehet ezen népek művészetét kikapcsolni az általános emberi kultúra vérkeringéséből, mert nagyobb bennük a közösség hatalma, és kevesebb a szabad egyéniség. Nem hangzik-e kissé történelem ellenesen ilyen szempontok kihangsúlyozása a szocializmus a tömegek előtérbe nyomulásának korában? A Kelet Babitsa éppoly jelentéktelennek és elhanyagolhatónak találhatná Európa irodalmát. Hogyan képzelhető el ilyen exkluzív álláspontból az, aminek Babits is ihletett prófétája, az egységes emberiség, és nem-e jelenti ez elvi megerősítését a részekre szakadozottságnak?

Mintha a szépségnek megközelítését is megnehezítené Babits azáltal, hogy azt túlságosan köti a formákhoz, az elképzelések és kifejezések módjához, a l’art pour l’art-hoz, melyet csak a kiválasztottak tudnak a maga teljességében átérezni. Mintha nem venné észre azt, hogy a mindennapi élet, a csele[502]kedetek, a primitívebb lelki viszonylatok, az elme elvontságai is tele vannak szépségekkel, és kissé elfeledkezik arról, hogy a géniuszt is ezer szál köti az átlagnak nevezett kisemberhez, annak minden erényeihez és hibáihoz. Mintha mint író nagyobb arisztokrata lenne Goethénél, a nagy filiszterírónál. Ennek zárkózottsága politikai és társadalmi, Babitsé irodalmi. Goethe rajongója volt a való életnek, és meglátta a primitív élet szépségeit is, a művészet demokratája volt, mindenkit részesíteni akart a szépből. Babits arisztokratizmusa a szépségek egyedárusáé, és az általa konstruált világkép kizárja az átlagember részét a szépségek megteremtésében.

A mű lényege az írók méltatásából és művészetük összefüggéseinek feltárásából áll. Az irodalomtörténetnek egészen újszerű általa vágott minden sablontól mentes útjain halad. Nem szorítja évek számába, mechanikába az írói lelkek összefüggését. Az idő csak bizonyos sorrend megóvására szolgál, de Homért látja a későbbi eposzírókban, Pindárt sok minden lírában, Spenser-t, Byron és Keatsb-en, Shakespear-ét Balassában, valóban egyetlen társaságnak látja a nagy írókat, amelyben mindenikük találkozott a másikkal.

Babitsnak finoman ötvözött, érzéki szépségű, a mindenkor ismertetett író egyéniségéhez és művei sajátosságához simuló merő költészet nyelvezete, a külső és belső szépségekben tobzódó költői lelke visszarezegteti az általa ismertetett író lényegét. Nem az osztályozó és boncoló kritikus, nem a mesterember nyilatkozik meg a műben, hanem a kongeniális költő és a finom esztéta. Egészen elüt a rendes irodalomtörténettől, jobban megérteti és átérezteti velünk az író sajátosságát, mint bármely tudós és finom érzékű esztétikus, jobban, mint Brandes, a korokba és az írókba mélyedő. Brandes részletekbe, Babits általánosságokban merül, Brandes analitikus, Babits intuitív, az egésznek áttekintéséből, madártávlatból, a legbelsőbbnek sugaras feltárásából érezteti velünk az íróban megtestesülő szépség lényegét. Brandes operatív módon vág ki minden egyes szépséget, és a részletekből érteti meg velünk az egész írót.

A Homér-problémát a költő szuverén biztonságával és igazságával oldja meg. A nagy filológusok százkötetes tudományos megállapításával szemben tisztán művészi alapon azon meggyőződésben van, hogy az Iliásznak s Odüsszeának csak egyetlen költő lehet a szerzője. Szuggesztív módon győz meg bennünket igazságáról. Ugyanazon okból a tudós és kifinomult művészi érzékű Burckhard-nak is ugyanaz a véleménye, és frappáns módon támogatja ezt a meggyőződését hivatkozással a szerb népballadákra. A nagy költői tehetséggel megáldott szerb nép, mondja Burckhardt, a gyönyörűséges Marko és Miloš mondái is a nép ajkán szálltak, azokat is költők foglalták versbe csakúgy, mint a görögök szépséges népmondáit, és csak Homérja hiányzott a szerb népnek a hézagos történésű [503] versek kiegészítésére, összekapcsolására, és egységbe foglalására, hogy egy újabb Iliásszal gazdagodjék az emberiség.

Dante, Goethe, Shelley, a preraffaeliták és a dekadensek ismertetése és méltatása irodalmi gyöngyök. Mélység és magasság, érzelmek és gondolatok szépségei váltakoznak. Más véleményen lehetünk egyes írók jelentősége tekintetében, de ez lényegtelen, és mit sem ronthat a tartalom gazdagságán, az ismeretek bőségén, a kifejezések csiszoltságán, a gondolatfűzések eleganciáján.

Talán paradoxul hangzik, ha azzal zárom ismertetésemet, hogy Babits műve inkább esztétikai méltatása az irodalomnak és az íróknak, de valójában nem irodalomtörténet, és ennek dacára aláhúzom, hogy a mű az irodalomtörténet írás terén is új látköröket, új tájakat nyit, és a legmagasabb mértékkel is mérve jelentékeny irodalmi alkotás.

¹⁾ Babits Mihály e könyvéhez a Kalangya több munkatársa kíván még hozzászólani. Dr. Stern Lázár e tanulmányával nem mindenben értenek egyet.