Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. november) 8. szám, 469–516. p.

Nemrégiben elvetődtem egy kis magyar faluba. Vršacról rándultunk ki a Karas-völgybe. Előre kell bocsátanom, hogy nem magyar faluban születtem, és mindig más fajtájú népek között éltem, így mindig esemény számomra, ha magyar helyre kerülök. Vršac környéke – ahol az utóbbi időben huzamosabb ideig voltam – különösen elnémetesedett, elrománosodott vidék. Elképzelhető elfogódottságom, mikor kirándulásunkon, hosszú kocsikázás után, megmutatják a nagy idegen nyelvű tengerben ezt a csöppnyi magyar szigetet, Udvarszállást. Elzártan fekszik, mint egy mély meleg ölben, fák között, fényes hátú kis folyócska mellett a Karas-völgyben.

Hatvan ház az egész, háromszázegynéhány lélek lakja csak. Egyetlen keresztutcából áll. Azért van ott minden, ami egy kis falunak kell: templom, iskola, községháza, posta, korcsma. Legjobban azonban az fogja meg az embert, hogy ennyire kivetetten, távol a fajtájuktól is meg tudtak maradni hamisítatlan valóságukban: a házak, az emberek, a viselet, a beszéd. Felfűzött dohány az udvarokon, paprikafüzér a házvégeken, a kiskertekben viola meg törökszegfű.

Elbeszélgetünk a korcsmárosnéval.

– Olyan a mi falunk – büszkélkedik –, mint egy kis patika. A házak fehérre meszeltek, az utcák tisztára söpörtek, különb járdánk van, mint a városiaknak, minden esztendőben feltöltjük a Karas medréből tiszta fövénnyel. Nincsen minálunk se por, se sár.

– S tartanak a többi falukkal?

– Nincsen erre csak ilyen szállásféle, Vršacra és Bela Crkvára járunk, leginkább az asszonyok piacozni tejfellel-túróval. Nézze – mutat éppen a hazatérő csordára. – Nem vagyunk mi olyan szegények, több a lábasjószág, tehénféle, mint a lakosság.

– S más magyar faluk?

– Nagyon messze vannak. Kettővel: Skorenováccal és Jermenovcival évenkint egyszer összejön a fiatalság a búcsúk által, a gyerekek összeházasodnak. Engem is Kevéről (Skorenovac) hozott el az uram… A városba járunk, de ha jön a vasárnap, mindenki itthon van. Nézze meg egyszer, ha tánc van, ha a fiatalság összejön, és dalolnak… Nem kívánkoznak ezek el innen soha! [492]

Jártam a keresztutcát, tapostam a fövenyjárdát, és szagolgattam az udvarszállásiak fehér violáját. Nem tudom megmondani pontosan, mit éreztem. Az emelgetett-e a levegőbe jobban, az ismerős beszéd, hogy amerre csak fordultam, kicsi és nagy szájából azt hallottam, vagy jobban szívemen feküdt, fájdított a falu kicsisége, a nép elhagyatottsága… Akkor Udvarszálláson fogott el az a kívánság, hogy közelebb kellene mennem hozzájuk, a népemhez; hogyan élnek, mi fáj nekik, merre jár a gondolatjuk. Megfogadtam a korcsmárosné szavait, megnéztem egy ilyen magyar bálat. Néztem a táncaikat, hallgattam a dalaikat…

– No, mit szólok hozzá?

Kipirosodva, felkavartan hallgattam, és nem mertem bevallani, hogy úgy tűnik, mintha először látnék csárdást, s úgy tűnik, mintha nem is közülük való volnék én.

„Hol voltam én, mikor a táncot nekem is mérték? Én így sose örültem a táncnak, én így soha nem vesztem bele a muzsikába, én ily kényes, rátartó, sugárzó, boldog sose voltam.” Fölmerül néhány báli éjszakám, vidéki mulatságok, éjfél utáni hajrás csárdások, milyen komédia az ehhez a paraszttánchoz képest, akik nem éjféltől kezdve, nem egy-két órát csárdásoznak, nem játékból, duhajságból, hanem komolyan, szívből járják egyfolytában este nyolctól virradatig.

Honnan van a kitűnő ritmusérzékük a legpöttöm lánykában is, a frissesnél, mintha dróton rángatnák őket? Honnan van a sugárzó szemük, az az igazán szívből délceg testtartásuk, mintha vasból volnának mind!? Talán mind szereti itt a párját, és biztosak a viszonzásban, hogy ily ragyogva, bátran néznek egymásra, s ha nem is vetnek pillantást egymásra, a kényeskedésben, az andalgásban, vagy a dobogó forgásban, mikor fejüket is rátartian, túláradva vetik, abban is csupa hívás, tetszelgés, sugárzó önbizalom van. (Vagy minden erő a magyar paraszti vérmérsékletben van?)

Összegyűjtöttem néhány dalukat, igazi, szívből fakadó parasztnóta mind. Nemcsak mondanivalóikra ügyeltem, és hogy újkeletű legyen, hanem hogy a dallam is megnyerő, eredeti, és főként magyar legyen.

(A dalokat énekelte Lackó Rozi és a barátnője.)

1.

Kimentem a rétre…

Kimentem a rétre, nem tudtam kaszálni,
Arra jött a babám, nem akart megállni,
Tizenhárom kasza mind egyszerre vágott,
Tizenháromszázszor csókolom a szádat.

2.

Kiskertemben…

Kiskertembe besütött a holdvilág,
Az én babám abba füsüli magát, [493]
Göndör haját százfelé fújja a szél,
Köszönöm, babám, hogy igazán szerettél.

3.

Barna legény…

Barna legény megy a kútra itatni,
Szeretője mén utána panaszkodni,
Oly nehezen húzza fél a „sugárfát”,
Hallgatja a szeretője panaszát.

Azt gondoltam, a babám szava mind igaz,
Pedig annak fele széna, fele zab,
Fele széna, fele zab a repcének,
Nincs egy igaz szava se a legénynek.

4.

Barna kislány…

Barna kislány ablakodnál jóestét, jóestét,
Szállást kérnék magyar kislány, ha beeresztenél,
Mindenféle csavargónak szállást nem adhatok,
(Mert) Nincs itthon az édesanyám, csak egyedül vagyok.

De azért a szép szavadért mégis beengedlek,
Tornyosvégű nyoszolyámba szépen lefektetlek,
Slingelt végű kisdunnámmal sej, de szépen létakarlak,
Két karommal átkarollak, százszor megcsókollak.

5.

Megátkozott engem az édesanyám…

Megátkozott engem az édesanyám,
Hogy ne legyen se országom, se hazám,
Csipkebokor legyen az én szállásom,
Ott se legyen sokáig maradásom.

6.

Megy a nap lefelé…

Megy a nap lefelé,
Ballag már a katona,
Ballag már a regruta
A kaszárnya felé.
Bemegy a szobába,
Leül a vaságyra.
Búnak hajtja a fejét,
Hullatja a könnyeit
A vaságy karjára.
”Istenem, Istenem,
Mi lesz én belőlem,
Puska van a vállamon,
Bajnét az oldalamon.
Sirathatsz, galambom!” [494]

7.

Nem ragyog a csillagos ég…

Nem ragyog a csillagos ég, sötét felhő borijja,
Az én árva, bús szívemet egy nagy bánat szorijja,
Kivilágos kivirradtig húzatom a nótámat,
Húzd rá cigány, barna cigány, más öleli a babámat.

8.

Ha hazamegyek…

Ha hazamegyek, azt kérdezi tőlem az anyám,
Szereted-e az uradat, sej, de
Szereted-e igazán?
Ha már eddig megelégedtem véle,
Már ezután párja leszek, sej, de
Párja leszek örökre.

9.

Este, este…

Este, este, késő este,
Ez a kislány elaludt az este,
– – – – – – – – – – – – – – – – – –
Aludj babám, nem járok el hozzád,
Légyalázott véled az egész világ.

10.

Azért, hogy én ilyen kicsi vagyok…

Azért, hogy én ilyen kicsi vagyok,
Kilenc legény szeretője vagyok.
A tizedik el van tőlem zárva,
Messzi-messzi, egy bosnyák kaszárnyában.